Ötvenöt év a fodrászszakmában: Üveges Lajos kazincbarcikai fodrász visszaemlékezései

Nem sokkal azután, miután elkészült az interjú Lajos bácsival, egy általa készített, saját kezűleg írt, kis életpályavázlatot adott át nekem. Álljon most itt bevezetőként ez a rövidített vázlat, mely azért is érdekes, mert tartalmazza röviden azokat a kereteket szakmájával kapcsolatban, melyek a negyvenes évek végétől létrejöttek az országban, illetve a megyében.

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején szövetkezetekbe kényszerítették a kisiparosokat, a pártállami rendszer létrehozta a különféle szövetkezeteket, illetve kisipari termelőszövetkezeteket, más néven ktsz-eket. Így jött létre a Sajó Menti Ipari Szövetkezet (majd később Ktsz.), mely Kazincbarcikán 1955 augusztusa óta működött egészen 1993. január 1-jéig. Fodrászok, cipészek, szabók, festők, kőművesek, látszerészek kényszerültek szövetkezeteket alakítani. A Sajó Menti Ipari Szövetkezetből a fodrászok a ’60-as évek elején kiléptek, és egyesültek a Miskolci Fodrászszövetkezettel. Szintén a szövetkezet tagjai lettek Sátoraljaújhely, Sárospatak, Tiszaújváros, Mezőkövesd fodrászai, így Borsod Megyei Fodrászszövetkezetté nőtte ki magát a szervezet. Miskolcon üzemelt a központi iroda. Nagy mosodát is építettek, mely a megye területén működő több száz üzletet tiszta kendővel látta el. A központi raktárból dauervizet, hajfestéket lehetett például igényelni. A kiszállítás kéthetente történt.

Havonta egyszer üléseztek a különféle (vezetőségi, felügyelő, szövetkezeti, nő- stb.) bizottságok, melyek tagjait a szövetkezeti tagok választották. Minden évben egyszer mérlegzáró nagy közgyűlésre is sor került. Ekkor „mérlegelték” a vezetőség munkáját, itt osztották ki a kitüntetéseket és a nyereségrészesedéseket. Ezeket követően az Avasra disznótoros ebédre vonultak fel a barcikai tagok, majd innen a Kossuth Szálló Fehér termében megrendezett fodrászbálba mentek, mely rendszerint reggelig tartott.

A 60-as évek közepétől sorra nyíltak Barcikán a fióküzletek, a Lenin úti (mai Egressy úti) üzleten kívül – mely már hamarabb létezett – a Május 1. úti, BVK-s, Márka melletti, Pollack Mihály úti üzletek.

Több mint száz dolgozót foglalkoztattak már ezek a fodrászműhelyek. Immár Barcikán is megrendezték a fodrászbált. A nagyobb üzletekben szocialista brigádok működtek, kedveltek voltak az általuk szervezett programok, utazásokat, vetélkedőket szerveztek, különösen népszerűek voltak a városi labdarúgó-bajnokságok, melyek az Építők pályáján, a későbbi Kazinc Áruház (azaz a mai Fő téri kínai áruház) helyén kerültek megrendezésre kezdetben. A fodrászok mellett csapatuk volt az építőknek, vendéglátósoknak, BVK-s és kenyérgyári dolgozóknak, tanároknak is többek között. Két órával a meccsek kezdete előtt a szögletzászlókat kitűzték, jelezve a lakosságnak, hogy mérkőzés lesz. Sokan össze is gyűltek, hogy láthassák a mérkőzéseket. Különösen nagy érdeklődésre tartott számot a fodrászok és vendéglátósok egymás elleni összecsapásai. Skernyók Pista bácsi, aki egy időben a Béke éttermet vezette, a Lenin utat több helyen kiplakátozta (lásd erről még Kajdacsy Tibor Béke étteremről szóló írását: http://barcikaihistorias.hu/betekintes-kazincbarcika-egykori-vendeglatasaba-a-beke-etterem-kozismertebb-neven-a-j/ ). Ezek a plakátok karikatúrákban bővelkedtek, sokak emlékezetében megmaradtak. Az akkori szurkolások „hevességét” mutatja, hogy az egyébként rendőrként dolgozó Szabó József (Szabó Jóska) így „mutatkozott be” a közönségnek, mielőtt vezetni kezdte volna a meccseket: „Szemüvegem nincs, anyám meghalt, és nem megyek sehova”. A mérkőzések után egy-egy hordó sört is csapara ütöttek.

A 80-as évek elején – Magyarország fokozódó eladósodásával – az állam a kisipari szövetkezetektől megvonta a támogatást, ugyanakkor szabad utat biztosított a vállalkozások létrejöttéhez, mely végül a szövetkezetek összeomlásához vezetett.

Ennyit tehát elöljáróban, következzék maga az interjú!

Sajókazinci gyökerek, út a fodrászszakma felé

 

Kezdjük az elején: Sajókazincon tetszett születni 1943-ban…

Igen. Anyám is itt született, illetve a felmenői is a Vécsey-szögben, apám pedig Szatmárnémetiben.

Ez azért is érdekes, mert akkor Lajos bácsi végigkövethette Kazincbarcika felépülését.

Én arra is emlékszem, amikor csak az óváros volt meg. ’49 körül jöttek ide a mérnökök, és akkor kezdődött meg a városépítés.

A városépítésről sok fotónk van, ekkor még nem is utcanevek voltak, hanem betűkkel és számokkal jelölték az épületeket.

Igen: A, B, C épület stb. Emlékszem a VII-es épület, a kifli építésére. A lépcsőházakat szekcióknak hívták. Úgy mondták, hogy ötös, hatos, hetes szekcióban lakik valaki. (Nevet.) Az A épület épült fel először, aztán a B épület feljebb, a fodrászüzlettel szemben, a K épület pedig a mozi mellett. (Valójában a C épület volt az első épület, mely felépült, azonban itt a rabokat helyezték el, csak később, 1955-ben költözött be a „polgári lakosság”, lásd Kismarton Zsolt írását – L. R.)

Hogyan jött, hogy a fodrászképzést választotta?

A faluban, Sajókazincon volt egy fodrász, Fejes János, aki egy nagyon jó nevű kisiparos volt. Elmentem hozzá nyiratkozni, és megkérdezte, hogy megvan-e a nyolc osztályom. Mondtam, hogy igen. Nem jössz el tanulónak? – kérdezte. Hát mondom: Igen. Akkor még nem volt ennyi tanulási lehetőség, a BVK-nál sem voltak tanulók, Miskolcra vagy Ózdra lehetett menni tanulónak.

Hány éves korában volt ez?

Tizenöt évesen.

Tehát rögtön az általános iskola után… Általános iskolába hova tetszett járni?

A katolikus templom udvarán is működött iskola, oda jártunk első, második, harmadik és negyedik osztályba. Nem tudom, megvan-e az az épület még. Ötödik és hatodik osztályban jártunk a református iskolába, ez később kisegítő iskola („gyogyó”) lett, a hetedik és nyolcadik osztályt pedig a bútorraktár és a 26-os út között lévő iskolában végeztük.

Kicsit hadd kérdezzek még Kazincbarcika történetével kapcsolatban: Hogy fogadták a helyiek Sajókazinc és Barcika egyesülését?

Nem nagyon lehetett ezen akkor vitázni. Most az a helyzet, hogy Felső-Barcika kérte, hogy helységnévjelző táblát tegyenek ki, ahogy megyünk a Tescotól… utána, a közvetlen mellette lévő utcára is kitették a Felső-Barcika táblát. Mi meg kértük, hogy Sajókazinc táblát is tegyenek ki oda, ahol a falu kezdődött (ahol most a Diego-szőnyeg van). Mi Sajókazincon születtünk, a személyi igazolványunkban még az van… ha nem jelzik, hogy létezett, akkor el fog tűnni a falu. A fiatalok akkor fogják megjegyezni, ha ki van téve egy tábla… de nem akarja az önkormányzat. Van egy ismerősöm, akinek van egy régi katonai térképe, azon látszik, hogy ahol a Városháza mögött van a parkoló, annak a vonalában „megy ki” Tardonáig Sajókazinc határa (ezt a határt egy picivel arrébb teszi Kismarton Zsolt, ő a Völgypark közepénél húzza meg a határvonalat Sajókazinc és Barcika között – L. R.). Jakab Lajos ez az ismerősöm, akinek kertészete van Libalegelőn, ő sok adatot tud.

Térjünk vissza a „fősodorhoz”: Hogy érezte magát Miskolcon Lajos bácsi?

Örültünk neki, „fejlődés volt”, szakmai továbbképzésekre, versenyekre jártunk.

Hol volt a képzés Miskolcon?

Ott, ahol a zeneiskola van. A megyei fodrászversenyek is ott voltak. Pestről többszörös bajnokokat és Eb-bajnokot is lehozott a szövetkezet elnök asszonya, a modern munkát „ezek” tanították velünk.

A fodrásziskola hány éves képzésben történt?

Hároméves.

Szakmunkásképzés keretében történt tehát az oktatás…

Igen.

Az oklevél megszerzése után is tetszett még bejárni?

Igen, fodrászversenyeken indultam, arra mindig készülni kellett. A verseny előtt két héttel be kellett mutatni, hogy ki milyen frizurát fog csinálni. 1968-ban a megyei vidéki fodrászok versenyén első helyezett lettem.

Barcika‒Balatonföldvár‒Aszód (Tiszabög)‒Barcika: A korai fodrászévektől az üzletnyitásig

 

1960-ban tetszett végezni, és utána a Balatonra menni?

’62-ben mentem a Balatonhoz dolgozni.

Miskolcon is dolgozott?

Nem, itt dolgoztam Kazincbarcikán végig.

Tehát ’60-tól az Egressy (volt Lenin) úton?

Igen, bár ’62-ben elhelyeztek a Siófok Ktsz.-hez (azaz kisipari termelőszövetkezethez – L. R.) négyünket, és akkor három hónapig Balatonföldváron dolgoztam. Akkor még fodrászsegéd voltam.

A Lenin út a fodrászattal az 50-es 60-as évek fordulója környékén 

 

2017 őszén a fodrászat az Egressy (volt Lenin) úti járdáról fényképezve

 

Jobban megvolt annak a világnak a hierarchiája, pl. az idősebbeknek tekintélye volt magától értetődően…

Persze. Itt Barcikán nem szerették a hajszárító-használatot, amit én a Balatonon megtanultam. Ott a Balatonon pestiek között dolgoztam, és amikor hazajöttem, itt semmit nem tudtak még a hajszárítóról, csak annyit, hogy köröztek a vendég feje fölött.

Akkor kezdett tehát elterjedni a hajszárító használata…

Én megtanítottam velük, de nem szerették ezt, főleg a boltvezetőnek nem tetszett. Mindig félt, hogy leváltják, főleg amikor leérettségiztem.

Mennyien dolgoztak az üzletben Barcikán?

Tizenketten a férfiben, hat-hat ember két műszakban, délelőtt-délután. A teljes részleg huszonkét fős volt a kozmetikussal, hajmosókkal együtt.

A kozmetika már kezdettől fogva létezett?

Persze, az elejétől fogva.

Van, akire szívesebben emlékszik az idősebbek közül?

Van, például Hacsi Józsi bácsi, aki egy nagyon igazságos, rendes ember volt, szerette a fiatalokat. Ő volt az üzletvezetőm kb. öt évig. A Miskolcról lejáró üzletvezetők is rendesek voltak.

Az idősebbek a szakmát – nyilván – a háború előtt tanulhatták…

Bőven. Az „öreg Farkas” pl. 1916-ban született.

Visszatérnék a Balatonhoz: Nem lehetett ott rossz dolgozni.

Nem bizony. Megkérdezték tőlem, hogy le akarok-e menni oda dolgozni végleg. Azt mondtam, le. Tizenkilenc éves voltam. Lementem, és olyan kollektívába kerültem, ahol tízen dolgoztunk, és kéthetente helyeztek le fodrászokat Pestről, hogy kicsit üdüljenek, kicsit dolgozzanak. Volt köztünk egy hajdúnánási és egy balatonföldvári kolléga, akik télen is ott maradtak, a többiek pestiek voltak.

Mi lehetett az oka, hogy Barcikáról és Hajdúnánásról is helyeztek le embereket?

Emberhiány volt… Még azt akartam mondani, hogy ilyen jó kollektívában nem dolgoztam soha, mint azok között, pedig két ember egy helyről nem jött, úgy értve, hogy a pestiek is mind más-más kerületbe valók voltak. Az volt a nagy szám, hogy Barcikán „capcaráztak”, nyitva nem lehetett hagyni a szekrényeket – még TUTO lakatokat is szereltünk fel –, hogy ne lopják el az ember szerszámát.

Kik ne lopják el?

Volt olyan munkatárs… Na és kérlek szépen, mikor első nap dolgoztam (a Balatonon – L. R.), és raknám el a szerszámokat, anyagot, az üzletvezető megkérdezi, hogy te mit csinálsz. Feleltem, hogy pakolok. Mire ő: Minek? Fél oldala az asztalnak a tied, a másik oldala a kollégádé. Onnan egy timsó nem tűnt el, annyira rendesek voltak és jó kollégák! Ezek a kollégák vigyáztak az emberre, megkérdezték például, hogy tudok-e úszni? (Én a Sajó-partnál nőttem fel, tudtam úszni, de jólesett, hogy megkérdezték.) Vigyáztak rám. A másik három kollégával együtt laktunk albérletben. Ezt ki kellett fizetni, de azt is a szövetkezet intézte. Minden este mentünk szórakozni, majdnem reggelig: álmosan mentünk dolgozni. Volt egy tejcsárda, tejvendéglő: „kakaós kávé”, két kifli volt a reggeli.

Balatonföldvár, vasútállomás a 60-as években (forrás:egykor.hu)

Jól emlékszem, hogy itt már majdnem meg is házasodott?

Az nem ott volt, katona voltam Tiszakécske mellett, Tiszabögön, egy kis falusi „kultúrban” elszállásolva. „Száj- és körömfájás miatt” (azaz a párosujjú állatokat fenyegető vírus okozta betegség miatt – L. R.) lettünk odavezényelve Aszódról. Itt nem volt fodrász, „a harmadik faluba” jártak nyiratkozni. Én a falusiakat megnyírtam, és nagyon tetszett nekik, a végén a tsz-elnök azt mondta: „Lajos, nyitunk neked egy kis üzletet, nősülj meg itt!” Az egyik falusinak volt egy tizenhat éves lánya, és azt vettem észre, hogy vasárnaponként meghívnak ebédre, aztán ezt a lányt mindig mellém ültették. Aztán, amikor az emberrel erőszakoskodnak, az az ember onnan már menekül. (Nevet.)

Ekkoriban kétéves volt a katonaság?

Kétéves. „Első lépcsős” riadóezredben voltam, úgy voltunk betréningezve – a hidegháború időszakában járunk ‒, hogy mi az „első tűzben” mentünk volna, egymást váltották a gyakorlatok és az éleslövészetek. Na most, azért hogy pihenjen az ezred, szétszórtak minket falvakba, például oda, ahol beteg állatok voltak, azért, hogy a településre senkit ne engedjünk be.

’65-ig tartott a katonaság, utána nem akart visszamenni a Balatonhoz?

Menni akartam, de nem engedtek, „itt is kellett” a dolgozó.

Az Egressy (Lenin) útra került tehát vissza…

Így van.

’65-től meddig dolgozott itt?

’85-ig. ’77-től üzletvezető voltam, irányítottam a férfi- és női fodrászatot, kozmetikát, „közben dolgozni is kellett”.

Amikor visszahelyezték a Balaton mellől, milyen volt a „hangulat”?

Úgy néztek rám, mint egy istenre.

Ne tessék mondani!

A balatoni időszak egy óriási tanfolyam volt nekem. A modern férfifodrászmunkát gyakorlatilag én hoztam el Barcikára.

Ekkor terjedt hát el a hajszárítóval való munka… Beszélne még erről az időszakról?

Az egy kemény időszak volt, pénzt kellett keresni…

Akkor még szegényebbek voltak az emberek, mint a 70-es, 80-as években?

Hajaj!

Nehezebb volt a megélhetés a 60-as évek második felében?

Figyelj ide, az embereknek nem voltak ilyen igényeik, mint most, örültek egy szép cipőnek, vagy ha ruhát vehettek. Ma már kit érdekel, ha vesz valaki egy cipőt?

Ahogy tanultam, ekkor a legtöbb pénz az élelemre ment el…

De nem volt rossz az élet, bár mondhatom azt, hogy most se jobb…

Ennek sok oka van, hogy visszakívánják az emberek azt az időszakot, megvoltak annak az időszaknak a rossz oldalai is… Beszéljünk még erről a ’65 és ’85 közötti időszakról: Hogyan változott a fodrászszakma, ill. az üzletbe járók száma, összetétele?

Nagyon sok vendég volt. A gyárban és főleg a bányákban elég jól kerestek az emberek. Nagyon nagy forgalom volt, főleg az ünnepek tájékán, ilyenkor mindig „tömve” voltunk vendéggel.

A 60-as években már inkább fodrászhoz jártak az emberek, mert akár otthon is levágathatták volna a hajukat?

De nem volt hajvágógép akkor még, mindenki fodrászüzletbe járt.

Ollóval is levágathatták volna otthon a hajukat…

De hiúbbak voltak attól az emberek.

Tehát meg tudták fizetni?

Nem is volt drága a fodrászat.

Vissza lehet emlékezni, hogy mennyibe került egy hajvágás akkoriban?

Először három hatvan (azaz 3 Ft hatvan fillér) volt egy sima hajvágás, később négy ötven.

Melyik időszak ez pontosabban?

’64‒’65 tájékáról beszélünk. Aztán jött a „borotvahajvágás”, az 12 Ft volt.

Ez már a 70-es években volt?

’68 körül, illetve a ’70-es évek.

Csak azért kérdeztem, mert ekkoriban nem nagyon változtak az árak és a fizetések a későbbiekhez viszonyítva, mint például a 80-as évek közepétől.

Kis áremelkedések voltak. Először, amikor a szövetkezethez kerültem, megkaptuk a „termelés” 50 százalékát. Megnézték a „kasszalapon” a bevételeket, és annak alapján fizettek ki. A szövetkezeti pályafutásom végére már csak 30 százalékot kaptam, a nők pedig 29 százalékot. Ahogy emelkedtek az árak, a dolgozóknak egyre kevesebbet fizettek. Egy nagy „vízfej” nőtt ki a fodrászvezetőségből, akiknek sokkal több nyereségrészesedést osztottak ki, mint a dolgozóknak. A nyereségrészesedés úgy volt, hogy volt egy belső kör (szövetkezeti elnök, elnökhelyettes, párttitkár, műszaki vezető), akik a legtöbb pénzt kapták a nyereségből, utána jöttek a középvezetők, területfelelősök, raktárosok, aztán a dolgozók, akik már csak az „aprópénzt” kapták… Volt egy jópofa ember, Dombóvári Laci bácsi, aki „nem kímélte” a vezetőséget, azt mondta, hogy jól van ez így, mert „a közgyűlésen úgyis véresre tapsoltátok a tenyereteket, akkor most már ne panaszkodjatok”. (Nevetés.)

Mi változott meg ’78-ban, amikor kinevezték üzletvezetőnek?

Az „öreg Farkas”, aki elment nyugdíjba, egy „romot” hagyott rám. Semmit sem csináltatott meg. Két hétig jártak ki asztalosok, festők, vízvezeték-szerelők, akik a fodrászüzletet felújították. Az „öreg” korábban nem engedte a „hosszú napokat”, azaz a többletmunkát, én pedig engedélyeztem. Amikor átvettem az üzletet, az volt az első, hogy a piát betiltottam.

Ittak az üzletben?

A nőnapokat ott rendezték, olyankor ittak, mint a kefekötő.

De ez csak bizonyos napokon volt így?

Voltak olyan kollégák, akik mindennap vonultak át a K-ba, egy órával zárás előtt, a borravalójukat itták el.

Volt, aki az üzletben is ivott?

Persze, lett volna, de én nem engedtem… Hát, volt, akinél szemet hunytam, azt hitte, átvágott engem… de hát hadd higgye… Minden két hónapban volt üzemi értekezlet, ott azt mondtam, mindenki annyit dolgozik, amennyit akar. Engedtem, hogy bejöjjenek „hosszúnapozni”, ha valakinek több pénzre volt szüksége, mert voltak nő kollégák, akik egyedül nevelték a gyereküket.

Akkor ez túlórának számított?

Túlórának. Megugrott a „termelés” az „öreg” után, és azt nem csak nekem köszönhették, hanem a dolgozóknak, akik szerettek dolgozni. 1978-ban a megyében a vidéki fodrászüzletek közül az elsők lettünk. Ezt elsősorban a dolgozóknak köszönhettük.

Ez egy jó kollektíva volt ezek szerint?

Jó kollektíva volt, akiknek engedtem, hogy dolgozzanak. Én mindent megszereztem nekik a központból, a jó szerszámokat, anyagokat, csak dolgozzanak.

Ki lehetne emelni néhány embert, akire sokan emlékeznek?

Például Princné. Kolléganőm volt, nála voltál is nyiratkozni. Aztán Krajnyákné, Dósáné

Volt egy olyan fodrásznő, aki amikor nyírt, elkezdett szlovákul beszélni az ismerősével, én meg nem bírtam megállni nevetés nélkül… (Nevetés.)

Az Princné… Volt két fiatal, Liki Mária meg a Molnár… Molnár Mária. Ezek meg egymással rivalizáltak. Úgy „állítottam fel a dolgokat”, hogy tudjanak rivalizálni… Hajtottak, mint a hétszentség (nevet). Jó kollektíva volt… Amikor bejelentettem, hogy elmegyek „maszeknak”, volt olyan kolléganő, aki dobálta magába a gyógyszereket. (Egy kicsit nevet.)

Csak a férfirészlegről beszélt… Végül is ez egy karrier csúcsa is lehetett volna, üzletvezetőnek lenni? Miért érlelődött a váltás gondolata?

Amikor az állam megvonta a támogatást a kisipari szövetkezetektől. Hoztak egy „rendeletet”, hogy akinek megvan a szakmai felkészültsége, az nyithat saját üzletet. A nyolcvanas évek elején történt mindez. A legjobb dolgozók kiléptek az üzletekből és a szövetkezet végül összeomlott.

 

 

Először három hatvan (azaz 3 Ft hatvan fillér) volt egy sima hajvágás, később négy ötven. Üveges Lajos munka közben a Lenin úti üzletben

A „maszek” üzlet

 

’85-ben tehát új korszak kezdődött el: Ez volt az első magánfodrászat Barcikán?

Nem az első, akkor már volt három, mi voltunk a negyedikek.

Melyek voltak ezek?

Volt például a Három Grácia, ez a patakhíd mellett volt ugyanilyen pincében, mint a miénk. Aztán nyílt egy az Egészségügyi Iskolával szemben és a Pollack Mihály úti iskola mellett is nyílt egy üzlet, amit Nagy Lajos és a kollégái nyitottak.

Ez az időszak Barcikán is magánvállalkozások beindulásának nagy korszaka volt.

Nem örültek neki, nehezen engedélyezték a vállalkozások nyitását (vö. a Pásztorné Erzsikével készített interjút az első magánkézben lévő fagyizó megnyitásáról a Fagyizó és jégpálya részt). Volt olyan, hogy nyugdíjas párttagok felszólaltak, hogy a szocialista városból „maszekok városát” csinálják. Bántottak bennünket a pártgyűlésen, nagyon irigyek voltak…

Úgy tudom, maszekok voltak a ’70-es években Barcikán is.

Igen, akiket meghagytak. Volt egy kis százalék. A magánszektor rövidítése volt a maszek (pontosabban szóösszevonása – L. R.).

Tetszik emlékezni, hogy kik voltak maszekok a ’80-as évek előtt Barcikán?

Például ahol én tanuló voltam: Fejes János. Ő kb. 1970-ig üzemeltette az üzletét.

Ő hol dolgozott?

Ahol a bútorraktár volt, ott volt a Vojcsik kocsma is. Aztán volt egy másik is, az öreg Jáger bácsi, aki valamikor a ’60-as években fejezte be a munkát, aztán Zelena László. De meg kell említenem Eta nénit a Jókai térről, aki sok jó szakembert képzett, többek között a feleségemet is.

Ők szintén fodrászok voltak?

Fodrászok, de voltak maszek kőműves kisiparosok is…

Milyen volt maszekként dolgozni?

Nagy lendülettel fogtunk hozzá. Este nyolcig voltunk nyitva reggel héttől. Kemény volt.

Mennyi idő kellett az üzlet megnyitásának engedélyezéséhez? Nem mehetett simán…

Nem ment simán, de Molnár Barnabás (az Isten nyugosztalja!), az öreg mondta, hogy Lajos, miért nem mész el maszeknak, a feleséged is fodrász, minek adod a központnak azt a sok pénzt? … Ekkor szereztek nekem egy üzlethelyiséget. Lakásokkal foglalkozott Papp Tibor, azt mondta, hogy gyere, itt van néhány üzlethelyiségnek való, válaszd ki, melyik lenne jó!

Volt azért, aki ezt támogatta.

Támogatta, támogatta… Látták, hogy mások milyen kiskirályként élnek a központban.

Szóval, akkor, ott is megvoltak a kiskirályok?

„Persze”. Mondom Barnabás bácsinak: Most érdemes megcsinálni, elment az elnök asszony fodrász-világbajnokságra, Spanyolországba. Három napig ott volt, és addig lebonyolítottunk a dolgokat. Amikor én aláírtam, hogy maszek leszek, kellett hatósági bizonyítvány, erkölcsi bizonyítvány stb. Megcsináltuk a papírmunkát, majd nem sokkal ezután megjelent az elnök asszony pár pártbizottsági dolgozóval a háta mögött. Azt mondja: Megint kiadtak egy engedélyt? A megyei pártbizottsági tag nem szólt semmit. „Szerencsém volt.” Azt mondta az elnöknő, hogy legalább a folyosót ne engedték volna lezárni (ugyanis eredetileg két végén nyitott volt a pince folyosója, ahova költözött a műhely – L. R.). Nem volt olyan rossz egyébként az elnök asszony, nekem mindenben segített, ha bementem hozzá, de ezt nem tűrte.

Érezték, hogy megy szét ez a szövetkezeti rendszer…

Ezután nagyon jól ment az üzlet, bár az első fél évben még sokan nem tudták, hogy hol vagyunk. Jó volt… Azóta is itt vagyok, és utána tudtam házat építeni, autót venni, egyébként soha nem tudtam volna.

A ’70-es évekből említsünk meg egy fontos eseményt: meg tetszett házasodni…

’71-ben házasodtam, a munkahelyen ismertem meg a feleségem. (’72-ben már lányuk is született, Judit, ill. azóta már nagyapa is lett Lajos bácsi – L. R.).

A feleségével, ill. még egy kolléganővel kezdték el csinálni az üzletet, ha jól emlékszem?

A feleségem azt mondta, hogy neki váltótárs kell, reggeltől estig nem lehet az üzletben, a gyereket el kell látnia. Felvettük Katonánét, ő tavasszal kilépett. Most már csak ketten vagyunk.

Kozmetika is van az üzletben?

Volt a helyiségben, de a kozmetikus nem szeretett dolgozni.

Beszéljünk arról, hogyan változott a fodrászat szakmai része!

Először sok borotválás volt (a férfifodrászatról beszélünk – L. R.), aztán megszüntették az AIDS miatt.

Gondolom, ez már a ’80-as években volt?!

A ’80-as évek vége felé. „Kidobáltatták velem” az ecsetet, szivacsot, szappant.

Van „ráció” az intézkedésben.

Az ecsetet használtam egy ideig még, de az egészségügyi felügyelők beígértek egy ötezer forintos büntetést, ami akkor nagy pénz volt.

Volt olyan szerszám, aminek a betiltása túlzott aggodalmaskodásnak tűnt, és később már lehetett használni?

Sterilizáló gépet kellett volna venni, ami vagy kétszázötvenezer forint volt, úgyhogy inkább nem használtuk ezeket a szerszámokat.

A hajvágási technikák változtak az évek során?

Persze, de visszatértek húszévente a technikák, csak a nevük változott.

Közben kellett képeznie az embernek magát?

Igen, tanfolyamokra jártunk.

Mikor volt az utolsó tanfolyam, amelyikre elment?

1984-ben. Utána még fodrászversenyekre jártunk nézőként, de már nem sok értelme van.

Miért?

Gyenge a minőség, romlott a színvonal és az extrém frizurákon van a hangsúly, nem a hétköznap viselhető hajakon, amit a vendégek kérnek.

A fővárosban pedig külön nagy divatszakma lett a fodrászat, említhetném Hajast, Zsidrót és másokat…

Ezek a fodrászok versenyzőkből lettek.

A vendégkör átjött-e a régi fodrászatból?

Nyolcvan százalékban átjött.

A „nagy hajtás”, hogy reggeltől este 8-ig voltak nyitva, meddig tartott?

Vagy tíz évig tartott. Most már csak csütörtökön, pénteken és szombaton vagyunk nyitva, egy kicsit vagyok nyugdíjas meg egy kicsit dolgozom.

Mikor jött be ez a rendszer?

Kb. öt éve.

 

Minisztert nyírok

 

Én ’85-től idejárok, meg a barátok is sokáig idejártak. Biztos sok visszatérő vendég volt. Voltak-e jellegzetes, érdekes sztorik a pályafutása alatt?

Volt olyan sztorim, hogy már szilveszter napja volt, és Pázmándi Gyula, a BVK egyik igazgatója – aki egyébként a vendégem volt – megjelent két órakor (négyig voltunk nyitva), és azt mondta: „Lajos, van itt egy illusztris vendégünk, nyírd már meg!” – „Hozd be!” – mondom. – Behozta. Egy vadászcsizmás, kalapos „bácsika” volt. Kérdezem tőle, hogy hol tetszik dolgozni. Azt mondta, hogy az Ipari Minisztériumban. –„Mit tetszik ott csinálni?” – „Én vagyok az ipari miniszter.” (Nevet.) – Majdnem seggre estem. Kérlek szépen, a lányok már „puffantgatták a pezsgőt”, már búcsúztak a délelőtti műszaktól. Bemegyek a női öltözőbe, hogy gyerekek, csendesebben, minisztert nyírok, ha most becsukatja az üzletet, soha többet nem lehet kinyittatni. (Nevet.) Kijött az „öreg”, átérezte a helyzetemet, azt mondta, hogy ne zavartassam magam, megitattak vele már annyi pálinkát… aztán később, amikor a saját üzletet megnyitottuk, volt olyan, aki azt kérdezte tőlem, hogy hol van Éva (a fodrászat neve Ádám–Éva volt – L. R.), mondtam neki, hogy az csak egy fantázianév (nevet közben).

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó fodrász legyen?

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó fodrász legyen?

Szeresse a szakmáját, szeressen dolgozni, és alázattal viszonyuljon a vendégekhez. A mesterem, Fejes János – aki a maga nemében nagyszerű ember volt ‒ mindig azt mondta, hogy tanuljátok meg, hogy ha a vendég bejön ide és fizet, annak akkor is meg kell adni a tiszteletet, „ha szalmával van felkötve a nadrágja is”, olyan szegény ember. Az üzletben mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, és ezt csak alázattal lehet.

Hogy valaki jó fodrász legyen, nyilván kell egy szakmai tudás, de ezen túl, hogy valakit kedveljenek, kell valamilyen személyiségbeli dolog is…

Pontosan így van, a nagyképű embereket nem szeretik, ahogy a kapzsikat sem. Türelem, a szakma szeretete, és szeretni dolgozni – ezek azok, amelyeket hangsúlyoznék, hogy fontos.

Régen és ma is a fodrászat egy „kis kulturális központként” is működött, főleg a női fodrászat. Az itteni beszélgetéseket tapintattal kell kezelni, ha jó gondolom.

Nem szabad például politizálni. Régen úgy mondták, hogy a „vendégnek a szájáról kell tudni olvasni…”.

Sok mindent elmondanak néha a vendégek…

Néha olyan titkokat meg lehet tudni, amiket nem szabad továbbadni. Ha meghallaná a vendég, hogy tőlem megtudnak valamit róla, az nagyon rosszul esne neki. Itt bemegy, itt pedig ki (mutat az egyik füléről a másikra – L. R.)

Végezetül: Mondhatom, hogy amíg bírja erővel, dolgozni fog?

Addig, amíg az egészségem engedi, dolgozom.

A „maszek üzletben” munka közben 2017 őszén

 

Hozzászólás