Régi barátság köt Anda Bélához, aki 1982-től 1995-ig különböző beosztásokban szolgált a Kazincbarcikai Rendőrkapitányságon. A több mint egy évtizedes munkája során sok emlékezetes esettel találkozott, ezek közül is felidézünk néhányat beszélgetésünk során.
‒ Barátságunk kora ifjúságunkra nyúlik vissza, de viszonylag hamar messze kerültünk egymástól az 1982. évi elköltözésem miatt.
‒ Az én történetem pedig ekkor kezdődik a rendőrkapitányságon, ebben az évben kerültem a Kazincbarcika Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályára nyomozó beosztásba őrmesteri rendfokozatban. Az évek múlásával ugyanitt főnyomozó, majd fővizsgáló besorolást szereztem. A tanulás hosszú évei következtek ‒ csak az alapozó gyakorlati idő tartott három évig, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy nyomozó egyedül, segítség nélkül tudja végezni a munkáját. Utána minden iskolát, tanfolyamot el kellett végezni, ami a szakmai előre lépéshez kellett. Még a bűnügyi technikusi sulit is elvégeztem, azért, hogy a helyszíni szemlék során a technikusi munkát is el tudjam látni.
Kezdetben a Munkácsi téren volt a Városi Rendőrkapitányság, ott nyomozóként a fiatalkorú bűnözőkkel foglalkoztam. Ebből a témakörből írtam a Rendőrtiszti Főiskolán a szakdolgozatomat is. Később a rendőrség átköltözött a Pollack Mihály út melletti Barátság térre, a régi hely megmaradt az ügyészségnek. Egy teljes épülettömböt kapott a kapitányság, végre tágasnak mondható helye lett a Nyomozó és Vizsgálati Alosztálynak is.
Csak érdekesség képen említem meg, hogy a legfelső emeleten kialakításra került a fogdarész, ahol úgynevezett sétálóudvar is kialakításra került, ezzel is enyhítve a fogvatartottak bezártságérzetét. Innen a fogvatartottakat rövid idő alatt elő lehetett vezetni kihallgatásra.
‒ Létszámmal hogyan álltatok? Akadt elég ember a feladatokra?
‒ Nem csak a személyi állomány volt a megfelelő mértékben biztosítva, hanem minden technikai eszközt is a rendelkezésünkre bocsátottak, beleértve a gépjárművek számát is. Semmiben nem szenvedtünk hiányt, a hatékonyságunkat ez alapvetően meghatározta. Kazincbarcika városon kívül még 33 település tartozott a kapitánysághoz, olyan kemény „lakóparkokkal”, mint Sajókaza alsó és felső telep, Sajószentpéteren az üveggyáron túli telep. Ekkora területen rendet tartani komoly feladatott jelentett az állománynak. Ezt csak jó szervezéssel, az erők rugalmas átcsoportosításával lehetett megoldani.
Ebben az időszakban került Forgács László a városi rendőrkapitányság élére, aki erős bajtársias szellemet honosított meg a testületnél. Ha kellett, nemcsak irányította a nyomozást, hanem velünk együtt tevőlegesen is részt vett benne. Minden kérelmet támogatott, amikor iskoláztatásról volt szó. Az iskolázott kollégákban nem potenciális vetélytársat látott, hanem magasabb szakmai szintre emelkedett munkatársakat. Ez a hozzáállás később őt igazolta, mert kinevezték megyei főkapitánynak, majd ő lett az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője.
1991-ben szereztem meg a diplomát, az év közepétől már főnyomozóként tevékenykedtem. Egy évvel később kineveztek fővizsgálónak, ami kétségtelen előrelépést jelentett, de ugyanúgy részt vettem a nyomozati tevékenységekben (forrónyomos szolgálat), mint eddig, csak a tevékenységi köröm bővült ki.
‒ Maradjunk Kazincbarcikán! Véleményed szerint bűnügyi szempontból mennyire volt fertőzött a város a nyomozó tevékenységed alatt?
‒ Bűnügyileg a fertőzött területek közé tartoztunk, bár ez a mindennapok közbiztonságán nem érződött. A bűnügyi osztályvezetőnél rendelkezésre állt egy térkép, ahol az aktuális évben elkövetett bűncselekmények különböző színnel kategorizálva, bejelölésre kerültek. Ilyen módon rögtön képet kaptunk arról, hogy a különböző bűncselekményeket mely területen követték el. Hol volt fertőzötteb a terület. Ennek a térképnek a segítségével szerveztük meg a járőrök és a nyomozó portyák útvonalát.
A terület nagyságából adódóan számolnunk kellett az úgynevezett városi és vidéki bűnözéssel is. Hiszen a lakásbetöréseket a városias területen általában nappal követték el, amikor mindenki dolgozik. A lakótelepeken általában a magas épületek középső szintjeit választották, ahonnan többirányú menekülési útvonal kínálkozott. A víkendházak viszont hétközben éjszaka voltak sebezhetők. Külön nehézséget jelentett az úgynevezett „átutazó bűnözés” megjelenése, akik a gépkocsilopásokban és betörésekben „utaztak”.
‒ Mi volt a helyzet az erőszakos bűncselekmények gyakoriságával?
‒ Garázdaság, testi sértés inkább a rossz hírű szórakozóhelyeken fordultak elő „alkoholtól erősen befolyásolt állapotban”, hogy rendőrségi szóhasználattal éljek. Gyakran ellenőriztük a „K”, a „J” szórakozóhelyek talponálló részlegét, amit mi nemes egyszerűséggel csak Lordok Házának neveztünk, és a Halász éttermet. Razziák alkalmával néha kivonultunk egy-két verekedéshez is, de ez nem volt jellemző.
Rablásokat inkább elhagyatott helyeken, útvonalakon hajtottak végre az esti, éjszakai órákban, ahol a beavatkozás lehetősége minimális.
‒ Elérkeztünk a legkeményebb, az életellenes bűncselekmény témájához. Gyakoriságát tekintve mi volt a helyzet az országos átlaghoz viszonyítva? Neked, aki Barcikán nőttél fel, volt-e személyes érintettséged valamelyik esetben?
‒ Az esetek számát tekintve, valamivel az országos átlag alatt maradtunk. Ami az indítékokat tekinti, túlnyomó részben a családon belüli elfajult fajult vita és a nyereségvágy említhető. Tulajdonképpen bárhol megtörténhettek volna, külön a városunkra jellemző motívumok nem jelentek meg.
Egy esetnek az áldozatát mindketten ismertük, éppen abban az utcában késelték meg, ahol te nőttél fel. Az illető jelentős összeget adott kölcsön egyik barátjának, aki nem tudta, később már nem is akarta megadni a tartozását. Talán mert az áldozatot személyesen ismertem, vagy mert a gyilkos kegyetlensége háborított fel, erőltetett tempóban három nap alatt felgönyölítettük az ügyet, erre a mai napig büszke vagyok!
‒ Van-e különleges esetekről szóló történeted, vagy érdekes figurákhoz kapcsolódó események az emlékeidben?
‒ Tulajdonképpen majdnem mind az, kevés kivételtől eltekintve. Ez adta a szakma varázsát számomra, ezért akartam már gyerekkorom óta nyomozó lenni! A nyomozói tevékenység lehetőséget adott a társadalom olyan mélységeibe is betekinteni, ahová más nem juthat el. Vannak kifejezetten elborzasztó események, de a rejtői módon humoros helyzetek sem ritkák.
Barcikának is megvoltak a jellegzetes kemény fiúi, mint a Kapéry‒Beregsza kettős, vagy Bika, aki tipikusan nehézfiúként nem hagyta magát megbilincselni, ez amúgy is körülményes műveletnek bizonyult, mert a karperec nem érte át a csuklóját…
Feltétlenül említést kell tennünk közös ismerősünkről, „Csokiról”, aki már annyit ült börtönben, mint varjú az ágon, de ennek ellenére az értelmesebb bűnözői típushoz tartozott. Kigyúrt fickónak számított, egy másodperc alatt hármat tudott ütni. Egy rendőri intézkedés során egyszerűen kibújt a kötött pulóveréből, amikor a járőrök két oldalról megragadták. A Halász étteremben egy lopással kapcsolatos igazoltatás alkalmával rábeszélte „Bikát”, hogy ne álljon ellen a rendőri intézkedésnek. Ennek eredményeképpen mindössze két nyomozó kíséretében sikerült a kapitányságra előállítani.
Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a városban volt még egy Csoki, aki állami gondozottként teljesen ártalmatlan személyiségével festészettel foglalkozott. Tudomásom szerint soha nem volt vele baj, tiszta volt, mint az oltárgyertya, míg a BVK-lakótelepen rendezett életvitelű, feltörekvő munkáscsaládból származó ismerősünkről ez egyáltalán nem mondható el. Mit lehet erre mondani? Az előítélet bosszúja?
‒ Nem tudom, városi legendának mondható-e, hogy Csoki a Tardona-parton fogott ló hátán bement a Halász étterembe megitatni a kesét. Igaz lehetett ez?
‒ Teljes mértékben, legfeljebb az alacsony bejárat okozott némi nehézséget neki, de mire a rendőrök kiértek, már nem találták ott.
Még a Hámán Kató út maradt meg emlékezetemben, mint a véget nem érő házkutatások helyszíne. Intézkedés közben néhányunknak a fegyveren vagy a gumiboton kellet tartani a kezünket, mert néha a legkisebb figyelmetlenséget kihasználva ütöttek. Egymás között csak Harlemnek hívtuk, később le is bontották.
Egy alkalommal ugyanott a karateoktatónk udvarlását próbálták megakadályozni az összetartó nagycsaládosok férfi tagjai. Félkörben elállták az útját, de bele sem tudtak kezdeni az akcióba, pillanatokon belül aléltan hevert a társaság, riasztás után mi támogattuk fel őket a rabszállítóba.
„Amikor átugrott minket, mán akkor ériztük, hogy ebbül baj lesz” ‒ hangzott a legjobb részlet a vallomásból.
‒ Az 1991-es rendszerváltást miképpen élte meg a vezetés és a személyi állomány, jelentett-e politikai-ideológiai változást a munkához való hozzáállásban?
‒ Részükről semmi féle változást nem jelentett, ment minden a maga útján, mint annak előtte. A bűnüldözés nem csak szakmánk és foglalkozásunk volt, hanem egy életforma is, ezen az alapálláson nem változtatott az ország új politikai berendezkedése. Társadalmi és bűnözői oldalról viszont történt változás, ez már megnehezítette a munkánkat. Megszűnt a KMK, azaz a közveszélyes munkakerülés és a REF, azaz a rendőri felügyelet jogszabályainak visszatartó ereje. Az elbocsátások első hulláma mindig a képzettség nélküli munkaerőt érintette, de a bánya és egyéb üzemek bezárásának is éreztük a következményeit. Ekkor kezdett el lepusztulni a Hámán Kató út és a Központi Általános Iskola melletti lakótelep. Egyes lakásokból minden eladhatót leszereltek, parketta felszedése sem városi legenda, amint azt a házkutatások alkalmával döbbenten tapasztaltuk.
‒ Gondolom a megnőtt esetek számát változatlan létszámmal kellett felderíteni.
‒ Lényegében igen, a nyomozói létszám nem változott, viszont a korszerű technikai eszközeink száma emelkedett. Most mutatkozott meg igazán Forgács László rendőrkapitány korábban bevezetett szakmai módszereinek helyessége. Egyszerre huszonöt-harminc eseten is dolgoztunk, ennek ellenére a felderítési arány elérte a 73% -ot!
Ez megyei szinten kiemelkedő eredmény volt, tudomásom szerint sem előtte sem utána nem sikerült ezt az eredményt túlszárnyalni.
Ennek a rekordnak az árát azonban rengeteg túlórával kellett megfizetni, sokaknak a házassága is ráment az állandó igénybevételre. Ez a folyamatos feszültséggel teli készenléti állapot általában sok válást eredményez a testületnél. Nekem szerencsére az átlagosnál türelmesebb feleség jutott, ezért nem győzök eléggé hálás lenni a sorsnak.
‒ A jelenleg országos szinten is egyre nagyobb problémát okozó kábítószer milyen mértékben volt jelen a városban?
‒ Néha találkoztunk „szipuzással”, a drogok lényegében még nem jelentek meg nálunk, az alkohol magasan verte a mezőnyt. Dizájnerdrogokról még csak a technikusaink hallottak, ezen a fronton boldog békeidő honolt.
‒ Pályafutásodat később egy másik, távolabbi városban folytattad…
‒ 1995-ben már főhadnagyként, családi okok miatt Százhalombattára kértem az áthelyezésemet őrsparancsnok helyettesi beosztásba, ahol főleg a bűnügyi munka irányítása volt a feladatom. 2008 -ban innen mentem alezredesként nyugdíjba. Nyomozói tevékenységem során mindkét városban sok emlékezetes esettel találkoztam, de Kazincbarcikán otthon voltam. Nem csak a hazai pálya otthonosságát érezhettem gyakran, hanem a városom biztonságáért végzett szolgálat örömét is.
