„Engem is meglep, de egyre jobban szeretem a várost” – interjú dr. Gór Ildikóval, vezető fog- és szájbetegségek szakorvossal

Kálmánné Katalin interjúja

43 éve dolgozik az egészségünkért dr. Gór Ildikó fogszakorvos. Interjúnkban felidézzük a kertvárosi közösséget, a fordulatos életpálya egy-egy állomásán is elidőzünk, és a doktornő elárulja azt is, ő vajon félt-e gyerekként a fogorvostól…

A legtöbb írást úgy kezdtem, hogy régi ismeretség fűz hozzá. A mi korosztályunkban ez nem meglepő, hisz hajdanán Kazincbarcika a fiatalok városa volt, itt nőttünk fel, valamilyen módon kapcsolatba kerültünk. Diákévek, úttörő, KISZ mozgalom, szakkörök, kommunista műszakok, sport, zenés teadélutánok, vagyis a múltunk egy darabkája valamilyen módon összeköt. Különösen, akik a Kertvárosban, egy csodálatos lakóközösségben éltünk.

Ezt az írást is úgy kell kezdenem, hogy Ildikóhoz régi ismeretség, gyermekkori barátság köt. Kertvárosi gyerekként az első négy osztályt Herbolyán jártuk, aztán az Újvárosi iskola, és következett a gimnázium. Ildikó kisdobos őrsvezetőm is volt, a kisdobos naplóm, a „riadólánccal” még most is megvan. Osztálytársként nagyon sokat játszottunk együtt, és a többi kertvárosi gyerekkel.  Margarinos kenyeret életemben először Ildikóéknál ettem. Addig nem is tudtam, hogy létezik margarin, nálunk csak zsíros, vajas, lekváros vagy vizes cukros kenyér volt. A vaj is olyan, amit a nagyszüleim köpültek. Úgy gondolom, szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert a megélt sok közös élményektől a beszélgetés témája is kifogyhatatlan lenne, nem csak a „kivel mi van”, illetve a „ki kivel találkozott az elmúlt években” köré csoportosulna.

Jól mondom, Ildikó?

Igen. A kertvárosi lakóközösség, kertvárosi gyerekek, mint egy kis faluban, ismertük egymást, kicsik, felnőttek egyaránt. Mi, különösen, hogy osztálytársak voltunk, számtalan közös emlékkel kötődünk. A margarinos kenyérre én nem emlékszem, de az édesanyád énekóráira, ünnepségekre való felkészítésére igen. Elevenen él bennem a herbolyai iskola osztályterme, az olajozott padló illata, a kézi csengetés, a herbolyai kultúrházban tartott farsangi jelmezbál, ahol szinte az egész környék apraja, nagyja részt vett. Felső tagozatban, pontosan emlékszem, az Újvárosi iskolában eleinte idegenkedtünk a békevárosi gyerekektől, hisz ők mégiscsak emeletes, központi fűtéses házakban laktak, és ott már értelmiségi szülők gyermekei is osztálytársaink lettek.

Ha nem is értelmiségi, de többségük nem bányász.

A kertvárosban többnyire bányász családok laktak, az én édesapám, sőt a nagyapám is bányász volt. Az ötödikes osztálylétszámot sose felejtem el, 55-en voltunk, hisz mi még a Ratkó-korszakban születtünk. Tényleg rengeteg emlék villan fel bennem, ilyen a május elsejei felvonulás, fehér térdzokni, rakott szoknya, a zene….  Aztán az osztálykirándulások, ami szinte mindig annyiból állt, hogy elmentünk a kiserdőbe. Ez az emlék összefonódik a sertésmájkrém ízével, mert bizony, csak  kivételes  ünnepekkor ettünk ilyet. Emlékezetesek még az őrsi gyűlések, riadólánc gyakorlások, ünnepségekre készülések, énekkar, és ahogy említettem, édesanyád énekórái.

A csikorgó telek, a járdaszélre embermagasságig felhányt havak, az úton, főúton a vastag jégtakarók, fakarusszal mentünk, de soha nem akadt el, mindig beértünk az iskolába. Amit nem szerettem, az a berliner kendő volt. Azzal anyu mindig bebugyolált, rátette a kabátomra és én nagyon szégyelltem, ha jól emlékszem, talán még Dezső Piroskának is volt. Ő volt egyik legjobb barátnőd, egyik fotón ő is rajta van. Tudom, hogy őt is másfelé vitte az élet, de az eltelt évek alatt találkoztatok? 

Ismerem a berliner kendőt, de nem emlékszem, hogy nektek volt ilyen. Felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy nagyon hasznos ruhadarab volt. Igazság szerint nekem is van egy vadonatúj örökölt darabom. Régen több is volt az asszonyoknak, és mindig volt egy ünneplős darab is, én egy ilyet örököltem.

Piroskával pár éve találkoztunk. Tényleg ő volt a legjobb barátnőm. Nagyon jól alakult az élete, fiatalos, fitt. Sikeres lányok édesanyja, és felnőtt unokai is vannak.

Mindig eminens tanuló voltál, de nem emlékszem rá, hogy gyermekként a fogorvosi hivatást emlegetted volna, és a pályaválasztásnál sem a családi hagyomány számított. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy fogorvos leszel?

Én inkább a humán tárgyak iránt érdeklődtem, elsősorban a nyelveket szerettem, amiben első orosz tanárnőm, Pálvölgyi Frigyesnének volt nagy szerepe. Általános hetedikben megnyertem a városi versenyt, a megyein második lettem, nyolcadikban szintén városi első, és akkor már a megyeit is megnyertem. Így egyértelmű volt, hogy a gimnázium orosz tagozatára mentem, ahol az angol nyelvet is magasabb óraszámban tanultuk. Egy darabig orosz-angol szakos tanári pályára készültem, de az orvosi egyetem is vonzott. Ötvözve a kettőt, jelentkeztem Moszkvába, a Lomonoszov egyetemre, de túljelentkezés miatt nem vettek fel, viszont jó megmérettetés volt, mert oda hónapokkal korábban volt a felvételi. A hazai egyetemi felvételi lap kitöltésekor édesanyám épp fogorvoshoz járt, és az ő ötlete volt, hogy inkább a fogorvoskart írjam be. Azzal indokolta, hogy mégiscsak jobb, ha nem kell éjszaka is ügyelni. Nagyon hálás vagyok anyukámnak, mert őszintén elmondhatom, hogy nagyon szeretem a munkámat, nekem tényleg hobbim is a hivatásom, és egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy abbahagyjam. 23 évesen kaptam diplomát, ennek most június 22-én lesz 43 éve.

Édesanyád nagyon félt a fogorvostól. Klárika néni jó pár éve azt mondta nekem, nem hinné, hogy a világon van még olyan ember, aki tőle jobban félne a  fogorvostól.     

Ez igaz, valóban félt. Extrém módon félt a fogorvosi székben. Talán én egy kicsit tudtam enyhíteni a szorongásán. Viszont más beavatkozásnál nem tapasztaltam a félelmét, pedig elég sok mindenen keresztülment.

Amikor kicsi voltál, féltél a fogorvosoktól?

Egészséges izgalom persze hogy volt bennem, de nem féltem. Nem kell megerőltetni magam, hogy visszaemlékezzek a Munkácsy téri rendelőre, érzem a jellegzetes szagokat, látom Veszprémi doktor bácsit, a feleségét, emlékszem, milyen volt a váró, ahova már általános iskolás koromban jártam. Sőt! Az Újvárosi iskolában már akkor 1966-1970 szervezett iskolafogászat volt, úgy emlékszem, kezelőegység is volt az iskola orvosi rendelőjében. Később, gimnazista koromban is sokat jártam, akkor már az “új kórházba” Mochlár doktorhoz, akivel később kollégák lettünk.

Amióta ismerlek, olyan voltál, aki mindig segíteni vágyott, tenni akart, pozitív változást hozni. Ez a vágyad teljesült a hivatásodban is?

Örülök, hogy így látod. Nekem tényleg szívügyem a betegeim sorsa. Számtalan barátságot kötöttem munkám közben, sok-sok történetet, vívódást, sikert hallgattam végig, de az is előfordult, hogy teljesen más egészségügyi problémában tudtam-akartam segíteni. Családon belül megtapasztaltam, milyen az, amikor betegségek miatt lent, és útkeresésben vagy, mit jelent egy segítő kéz, egy segítő szó, egy telefonszám, ami lehet, hogy életet ment. Nem tudok, és nem is akarok elsiklani kétségbeesett, segítségre szoruló emberi sorsok mellett. Több mint 20 éve részt vettem az első AVON “1 napos gyaloglás az életért” rendezvényen, ami 25 km -es táv volt Szentendre és a Margitsziget között. A gyalogláson több ezren vettek részt, melynek célja a figyelemfelhívás mellett az adománygyűjtés volt. A rendezvény végén ünnepélyesen bejelentették, hogy az AVON a nap során összegyűjtött adományokat húszmillió forintra egészíti ki, és az emlőrákszűrés modernizálására fordítja. A vállalat a Magyar Rákellenes Ligával együtt a gyaloglás végén jelentette be, hogy melyik intézmény kapja a  20 millió Ft értékű mammográfkészüléket. Óriási meglepetésként ért, amikor kimondták, hogy  a Kazincbarcikai Kórház kapta. Szinte eufóriát éreztem, hogy ehhez én is hozzátettem, és kimondhatatlan fáradtságot a 30 fokos hőségben gyaloglás után.

Nem bántad meg, hogy orvosi hivatásod célállomásának Kazincbarcikát  választottad?

Nem bántam meg, bár kacskaringós út vezetett idáig. Férjemmel, akivel Budapesten ismerkedtem meg, noha mind a ketten Kazincbarcikán a Ságvári gimnáziumba jártunk. Egerben kezdtük közös életünket. Neki gyermekkori vágya volt Eger, mivel a nagyszülei ott éltek, és szép emlékek fűzték oda. Másrészt, mivel gyengeáramú villamosmérnökként végzett a BME-n, akkori időben jó lehetőség ígérkezett a VILATI-nál. De nem sokáig maradtunk ott, mert ahogy az lenni szokott, közbeszólt az élet. Első gyermekünket vártuk, albérletben, egy szobában laktunk, a kilátás, hogy saját lakásunk legyen, 5 év. Így a férjem nemcsak az álmát adta fel, hanem a szakmai lehetőségét is. Olyan helyet kellett találnunk, ahol mindketten kapunk állást, és szolgálati lakást is adnak, így a választás Putnokra esett, ahol ő a bányánál helyezkedett el, és később bányamérnöki diplomát is szerzett.

Aztán az élet újra közbeszólt. A kislányunk 3 hetes korában meghalt, így egyszerre foszlott szét az általunk megálmodott jövő. De akkor már maradtunk Putnokon, a férjem hamar beilleszkedett az új munkahelyén, és öt szép évet töltöttünk ott. Az öt év alatt a legnagyobb boldogság a két fiunk születése volt. Jó szívvel gondolok vissza, a mai napig barátságokat ápolunk, ami Putnokhoz köt. És hát… a  bánya, de ez akár egy másik riport témája is lehet.

Visszakanyarodtunk Barcikára, amiben megint csak a lakáskörülmények befolyásoltak. Én a 10 évet leszámítva, itt éltem le az életem, minden ideköt, engem is meglep, de egyre jobban szeretem a várost, és most nem is tudom elképzelni, hogy “egyszer egy szép napon elhagyom a várost, ahol élek….”, hogy egyik kedvenc dalszövegemet idézzem.

És változatlanul a Kertvárosban laksz. A sport nagyon fontos szerepet játszik az életedben. Azon túl, hogy te is a téli sportok kedvelője vagy, a családod városunk sportéletének meghatározó személyiségei. A Kárpáti család évtizedek óta a város és a magyar röplabdázás elkötelezettjei. Erről mesélnél részletesebben a Barcikai Históriás olvasóinak?

Nos, az túlzás, hogy a sport közvetlenül az életem része lenne, de közvetve, a családom révén már  több mint 30 éve az.

A kisfiam 5 éves volt, amikor elkezdtük az úszást. Hónapokon át mindennap vittük Miskolcra, eleinte oktatásra, és amikor stabillá vált az úszása, elkezdte az edzéseket heti 3 alkalommal. Akkor már csatlakozott a nagyfiam is, és néhány barátunk gyereke, így mindig “telekocsival” mentünk hétfő, szerda, és a pénteki edzésre. Ez így ment talán három évig, végül az az uszoda is bezárt, és az itteni még nem volt kész.

A síelést baráti társasággal kezdtük Szlovákiában 1987-ben. Előtte a gyerekek elsajátították az alapokat Miskolcon a műanyagpályán. Azóta minden évben együtt megyünk a kibővült családdal, rokonokkal, barátokkal, és jó pár éve már, hogy az unokákkal is együtt csúszunk. Nagyon nagy boldogság, mindenkinek kívánom, hogy megtapasztalja.

A röplabdás szerelem úgy kezdődött, hogy a férjem vasárnaponként elvitte a két fiút foci, vagy röplabdameccsre, de előfordult, hogy mindkettőre. Nem kellett őket noszogatni, nagyon szerették mindkettőt.

Aztán 1995-ben a nagyfiam saját elhatározásából elkezdett lejárni az edzésekre Veres Istvánhoz. Jó adottságai voltak, nagyon szerette, és hamar bekerült a felnőttcsapatba, annak ellenére, hogy későn, 15 évesen kezdte. 19 évesen, első éves egyetemista korában kezdő játékos lett. Aktív játékosa volt annak a csapatnak, amelyikkel háromszor nyertek extraligás bajnokságot, és kétszer Magyar Kupát, és két jelentős nemzetközi sikert. Az egész család együtt szurkolt minden meccsen, még a szüleim is kijártak. Közben, 1998-tól a férjem átvette a Klub vezetését, amit a mai napig csinál.

Megéltünk együtt rengeteg  győzelmet és kevesebb vereséget, és igaz, én a színfalak mögött voltam mindig, de engem is sok mindenre megtanított a sport. Legfőképpen arra, hogy  „soha ne add fel, küzdj, az utolsó pillanatig”!

A televízióban az egyik bajnoki győzelem összefoglalóját így vezette be Telesport riportere: “Minden idők egyik legnagyobb magyar vízilabdázója, dr. Kárpáti György írta egyik könyvében: Ami a diadal után van, az tulajdonképpen sablon…. öröm,… könnyek…. csókok… NA, DE AMI ADDIG VAN!”

Nos, hát a színfalak mögött én megtapasztaltam azt is, ami addig van…. Szóval így lett életem része a sport részese.

Számodra mi jelenti a pihenést, kikapcsolódást, feltöltődést?

Minden, ami kézimunka, kreatív elfoglaltság. Szeretek és szoktam is kötni, varrni, javítgatni. Az utóbbi években bútorokat, ajtókat festettem, felújítottam. Nagyon szeretek változtatni, lakberendezni. Kikapcsol a felesleges tárgyak újrahasznosítása. Barátoknak, kollégáknak, családtagoknak rengeteg kiürült festékes vödröt használtam fel kaspónak, tárolóedénynek. Szeretem a rendet, így lehet, hogy meglepő, de engem a takarítás is kikapcsol.

Ezek szerint a lakást is sokszor átrendezed?  

A már említett festésekkel, textíliákkal, kiegészítőkkel változtatok. Szeretem a világos színeket, ugyanaz a bútor teljesen más hatású, mint sötéten. Kell egy kis bátorság is hozzá, és sok inspirációt kapok facebookos csoportokból, Pinterestről. De én is inspirálok másokat. Kedvencem a vintage, a színek közül most a türkiz, és a fáradt mályva szín.

Ildikó, szüleidnek különleges, rendkívüli ritkaságokat tartalmazó, országosan egyedülálló gyűjteményei vannak. Többek között a jóval több mint 100 éves, kézzel festett, védjegyes híres apátfalvi tányérok, valamint olyan tányérsorozat, amelyen a Miatyánk teljes egészében olvasható, egy-egy tányéron egy-egy mondata. Édesapád egyedülálló varrógépgyűjteménye. Klárika néni, édesanyád hobbija a kézimunka volt, művészi szintén végzett horgolás és gobelinkészítés. A gyűjtemények egy része bemutatásra is került, erről a kiállításról a  Barcikai Históriás is  beszámolt. Tovább viszed-e a  családi örökséget?

Igen, a kézimunkázás szeretetét anyukámtól örököltem, de én közel sem csinálok olyan mennyiséget, mint Anyu. Az ő kézimunkáit megőrizzük, de én nem hagyok ilyen örökséget.

“Szüleim 60. házassági évfordulóján Dunai Tamás énekelt nekik”

Édesanyád tehetség volt a konyhában is, a süteményei pedig fenomenálisak voltak. Pár receptet én is kaptam tőle. Te hogy állsz az ízekkel, a fakanállal?

Nem mondanám, hogy kedvenc helyem a konyha, legalábbis a hétköznapokban. Jó ideje az egészséges táplálkozás híve vagyok, sok zöldség, fehérje, minimális szénhidrát. Emiatt süteményeket szinte egyáltalán nem csinálok, kivéve, amikor itt vannak az unokák. Olyankor nagyon szeretek változatos, sokféle ételt készíteni, igyekszem a fiaim gyermekkori ízeit tálalni. Egyszóval, ha van rá vevő, szívesen főzök. Az unokáim minden alkalommal elmondják, hogy az én húslevesemnél nincs finomabb. Anyukámtól tanultam főzni, a húslevest is pontosan úgy készítem, mint Ő.

Ildikó, mik a terveid a nyugdíjas évekre? Maradsz tovább a gyógyításban, vagy már csak a családnak fogsz élni?

Már most is nyugdíjasként dolgozom. Egyenlőre az a tervem, hogy amíg jól érzem magam, és szükség van rám, dolgozni fogok, mert nagyon szeretem a munkámat. Talán az előző kérdések egyikére is válaszolhattam volna, hogy a munkám a hobbim is.

A kertvárosban közeletekben volt a könyvtár. Gyerekként versenyeztünk, hogy ki olvas ki több könyvet, és büszkék voltunk, amikor a könyvtártól hűséges olvasó elismerést kaptunk. Még mindig sokat olvasol?

Nem olvasok sokat, legalábbis regényeket nem. Viszont nincs olyan nap, hogy ne olvassak kortárs íróktól, például szeretem Grecsó Krisztián, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szentesi Éva írásait. A közösségi oldalakat is ezért, valamint a szakmai cikkek miatt követem. Követem az új dolgokat, szeretek tanulni, mindig is szerettem. 50 éves koromban szereztem meg a második diplomámat, a Miskolci Egyetem Jogi Karán, mint jogi szakokleveles orvos.

Az emberek általában nem szeretnek fogorvoshoz járni, sőt van, akik számára a fogorvosi rendelő stresszes környezetet jelent. A gyerekek számára a fogorvosok pedig egyfajta mumusok, akikről a legtöbben azt tudják, hogy tartani kell tőlük. A pácienseknél, főleg a gyermekeknél, nehéz a feszültséget feloldani? Van valamilyen különleges praktikád?

Nem teljesen így van. Meglepő, de egyre több gyerek jön félelem nélkül. Talán a korai felvilágosítás, megfelelő szülői felkészítés, és a mesék lehetnek mögötte. Attól is függ, hogy mikor, és miért jön először a kisgyerek a rendelőbe. Én szeretem, és ösztönzöm a szülőket, hogy hozzák magukkal a kezeléseikre kísérőként a gyereket, aki eleinte csak nézelődik, ismerkedik a rendelővel, velem. Ha akarja, beültetem a székbe, és megmutatok pár dolgot. Nagyon szeretik a “liftezést” a székben, megmutatom a tükröt, ha akarja, belenézek a szájába, a puszterből levegőt fújok először a kezére. Szóval olyan dolgokat tapasztal, ami még vicces is sokszor számukra. Más a helyzet akkor, ha több napja fájó foggal érkezik. Olyankor kevésbé, vagy egyáltalán nem tudom elbolondítani. Ezért nagyon fontos, mint minden területen, a korai prevenció, az otthoni és iskolai felkészítés és az óvodás korban megkezdett csoportos gyerekfogászati szűrés.

A több mint 40 éves praxisod alatt volt-e  valamilyen extrém vagy különleges eseted?

Extrém esetek voltak, de inkább nem írom le, mert olyan higiéniai túlkapások, melyek nem illenének az újság hasábjaira.

Inkább egy nagyon megható történetet mondok el, ami tavaly karácsony előtt történt. Egy egyszerű családból származó 8-9 éves kisfiúnak kezeltem a fogát, akit a testvére kísért, mert az édesanyja dolgozott. Nagyon jól tudtam vele kommunikálni, türelmes, együttműködő volt, pedig azelőtt soha nem járt nálam. A kezelés végén odajött hozzám, és megkérdezte, hogy megölelhet-e, de már kulcsolta is át a derekamat. Szívet melengető érzés volt, könny szökött a szemembe. Olyan mély hatással volt rám az őszinte tiszta gyermeki szeretet, hogy azonnal szerettem volna elmondani az anyukájának, mennyire csodálatos kisfia van, és nagyon büszke legyen rá. Kikerestem a Facebookon, és megírtam neki. A képek között van az anyuka válasza. Nagyon emlékezetes karácsonyi ajándék volt ez nekem, biztos, hogy soha nem felejtem el.

Csodás érzés lehetett, még én is meghatódtam. A végére egy fogorvosi jó tanács az olvasóinknak?

Gyakran kérdezik az emberek, melyik a jó fogkrém. Nekem erre határozottan az a válaszom: mindegy! Csak mossa a fogát, bármelyik fogkrémmel, és jól mossa!

Ildikó, nagyon szépen köszönöm a tartalmas beszélgetést! Nagyon jó volt közös múltunk egy darabkájára visszaemlékezni. Kívánom, hogy hivatásod még sokáig élvezhesd, minél több ember arcára tudj hollywoodi mosolyt varázsolni, ehhez pedig jó egészséget!

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .