…annak okán; vajon kik és miért döntögetnek sírköveket temetőkben, meggyalázván tettükkel önmagukat is…
„Ősz elő” hava és” Ősz hava” /szeptember, október/ táján már homályosak a reggelek, szürke szél leng már a fák között. A kelő nap hideg, gyöngyös levélre csillan.
Korán kelő vagyok. A felkelő nap már erdőben talál. Kutyám mögött, előtt, hol oldalán baktatok.
Így történt akkor is, amint a régi temető északnyugati oldalán futó szekérnyi széles földúton sétálván – „megszokván már” a burjánzó vadkender közt a sok ledöntött sírkövet – balra, az út melletti két éltes hárs alatt megpillantottam egy árválkodó csonka sírkőtalapzatot.
Tíz-tizenöt méterrel odább egy öreg akác tövében széles, hamus tűzhelynyom körül feküdt a fehérlő tartozék. Körötte szemét.
Olvasom: knor tasakos leves, gulyáskrém tubus , üvegdugó, üvegcserép, műanyag kólás flakon, tojástartó dobozok; összetört tojáshéj virít a még zöldellő gyepen; odább a sűrű orgonás alatt óvszeres tasak lapul; megannyi civilizációs hordalék.
Napozni szoktak errefelé tavasszal, nyári délután. Szalonnát sütők, sörözők, kólázó kamaszok. Titokban cigarettázó sihederek alkalmi találkozó-, evő-, ivó-, szórakozóhelye is ez.
Láttam már errefelé kriptakaréjon kuporgó ivászatot.
Gondoljuk el,
– az óvszeres tasak szerint – mi mindenre jó egy elhagyott régi temető! Itt a kisvárosi temetőben mintha a középkor kísértene ,melynek temetőiben a csontkamrák szomszédságában, az árkádokon, fametszeteken szemlélhették a sétálók a haláltánc jeleneteit mintegy” memento mori”… Ahol a szünet nélkül folyó temetések és exhumálások dacára a temető nyilvános sétatér, sőt találkahely volt, ahol boltokat nyitottak, és prostituáltak kellették, kínálták magukat.
Csakhogy: „Mais ou sont les neiges d’ antan”–„De hol van már a tavalyi hó”–fordítja így Vas István Villont.
Két világháborúval, Hirosimával, a holocausttal már magunk mögött azt hihetnénk, hogy az értelmes, gondolkodó ember/ homo sapiens/ már okult, tanult.
Ám itt a kisvárosi temetőben az említett sírkő tíz méterről odább cipelt „alkalmi ülőhely” – jutott eszembe.
Az informatika /az ismeretek közvetítésének/ forradalmával az érzelmi otthonosság mintha a médiumok /televízió, film/ teremtette virtuális /másodlagos/ világából helyeződött volna át ide. Ha nem is kulturáltabbak, mintha iskolázottabbak lennénk a mediatizált halál vételére; mert jól szórakozunk ugyan egy horrorfilmen, miközben elájulunk, ha vért vesznek tőlünk a való életben; ahol meghalni is tapintatosan, csendben kell, és azt is a kórházak színfala között. A valóságos sikoly és hörgés ugyanis nem elviselhető; csupán a filmbéli.
A kisvárosi régi temetőben „szórakozó” polgártárssal tehát mégsem a középkor kísért, ahol a temető nyilvános sétatér és találkahely volt. E mai „szórakozó polgártárs” szórakozásának inkább a virtuális /másodlagos/ valóság az „igazi” színhelye, és a valóságos tavaszi-nyári gyenge gyepre leheveredni nyilván nem szokott. Ki tudja, miért? Vagy ízlés kérdése inkább?
Talán jobban esik az ülés egy ledöntött sírkövön?
Úgy tűnik, van, aki mindig ügyel arra; hol, mikor, mire ül.
Stílus ez is. „Választékos”.
Nem is akármilyen emberről árulkodik.
A sírkövön tábla, szöveggel.
Olvasom:
„Névtelenek vagyunk, halhatatlanok,
Mint a szelek, a tengerek, a csillagok.”
1970.IV.4. BVK KISZ
Szennyeződik körülöttünk a világ, de belső világunk szennyezettségi foka sem kicsiny, veszélytelen.
A sírkövön ülő sörözők, szalonnázók, bográcsozók is olvashatták a feliratot, csak éppen használati tárgynak látták a jelet. Követ láttak benne csak… Szerepét, jelentését az adott környezetben mintha nem vették volna észre. S ha igen: cselekedetük azt bizonyítja, hogy már ők is áldozatai korunk betegségének, mely minden ragálynál hatékonyabb. Neve: a közöny, az elidegenedés.
Aki sírkőre ülve szalonnáz – ki tudja–, talán mindenre legyint, közömbös, cinikus, semmiféle értékrendet nem ismer el. Egy új Móricz új Barbárokjának hőse is lehet.
Érhet-e még valamit ilyenkor a jószándékú érvelés, feddő emberi szó? – Aligha. Mert az értelem és közöny viszonya szabálytalan, bántóan fals: aszimmetrikus.
Szinte hallom a megsértődést:
„Hapsikám! Mit zsörtölődsz? Ha felmegy a pumpa, neked már megárt…” Vagy imígyen: „Na és?! Mi van?! Különben is nem tökmindegy már, ha feldobtad a talpadat?” „Ha nem vennéd észre, demokráciában élsz, tata!” Ki-ki maga választja, hol zupál, szeretkezik.” *
Miközben a követ /sírkövet/ a gyász, az emlékezet, kegyelet szimbólumának szánták valaha; a „jól érzem magam, minden rendben van” konzum-életérzésének tartozéka, eszköze lett.
A gesztus a minőségi kultúra hiányának olyan foka, amely az egészséges személyiség normális azonosulási készségének: a részvétnek, a szolidaritásnak meglétét is kétségessé teszi.
Hogyan tiszteli, őrzi saját halottainak emlékét az, aki mások halottainak emlékét úgy „tiszteli meg” – ahogy?
Tűnődésemből kutyám „kopogó” szimatolása rezzentett fel.
Talán vakond- vagy pocoktetemre lelt. Az a tulajdonsága, hogy ilyenkor a tetem környékén hempereg, mintha külön örömet okozna neki az élő-holt érintkezés.
A „felszín fecseg”, a mélységet hiába fürkészem, hallgatom. Úgy látszik, nincs még rá szemem, fülem.
Egy Babits-vers jut eszembe: „Csak posta voltál”.
Meg egy sírfelirat:
Fui quod es. /Voltam, aki vagy./
Eris quod sum. / Leszel, ami vagyok./
Meg Amiel:
„Csak az vagy, amivé válsz – mély igazság ez;
de csak azzá válsz, ami vagy –
s ez még mélyebb igazság.”
