Nem ismertem olyan pedagógust, aki nagyobb hatással lett volna ránk annak idején a Ságvári gimnáziumban. Közel ötven év távlatából nosztalgikusnak tűnik ez a kijelentés, de a letisztult emlékek és az életkoromtól befolyásolt értékítélet egy nagyszerű embert őrzött meg az emlékezetemben. Mackós termete, kellemesen mély orgánuma őt juttatja először eszembe, ha volt tanáraimra gondolok. Visszaemlékezésem jellege teljesen szubjektív, a benne leírt életrajzi és egyéb adatok keretként szolgálnak, esetenként alátámasztva alkotói nagyságát.
Első diplomáját 1955 -ben szerezte az egri Pedagógiai Főiskola földrajz-rajz szakán, majd 1968-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán művészettörténet és geometria szakon kapott középiskolai diplomát. Ezt később az ELTE bölcsészkarán filozófia szakos oklevéllel is kiegészítette. Tanárként kezdetben Tibolddarócon, Bőcsön és Hidasnémetiben dolgozott, majd 1962-ben került Kazincbarcikára, ahol tanárként, igazgatóhelyettesként, tanulmányi felügyelőként tevékenykedett.
Később az akkori Ságvári Endre Gimnáziumba került, ahol 30 évig nevelte az ifjúságot.
Igen, nevelte, talán ez volt a legjobb szó a munkáságára! Már az egyénisége is jótékonyan befolyásolt minket. Áradt belőle a szelíd nyugalom, mint a nagytermetű emberekből általában.
Ugyanakkor éreztük benne az erőt és a határozottságot, ami önkéntelenül is fegyelmező hatást váltott ki szertelen fiatalságunkból. Csendesebbek és fegyelmezettebbek voltunk a környezetében és egyáltalán nem a félelemtől, mert éreztük a végtelen jóindulatát is.
Kedvenc tantárgyammá vált a rajz és műalkotások elemzése, pedig esetemben az érettségi vizsga szempontjából meg sem közelítette a matematika fontosságát. Sajnos Eszes tanár úr logikai levezetései feleannyira sem tudtak elbűvölni, mint egy művészettörténeti óra. Fiatal korunkból adódóan fogékonyak voltunk minden újra, mindenre, ami érdekes és szép. A Tanár úr feladata volt rendet rakni ezek között a fogalmak között. Ha ösztönösen éreztük egy képről, hogy az jó, ő kifejtette, hogy miért jó, mert ezt még bizony el kellet nekünk mondani. Felhívta a figyelmünket a jó ízlés fontosságára, amiről nemcsak szabad, de egyenesen kell is vitatkozni, feltéve, ha nem csak annyiról van szó, hogy egyiknek a szőke tetszik, a másiknak a barna. Szerinte a jó ízlés nem csak esztétikai kategória, kiterjedhet akár egy viselkedési mintára is. Szinte észrevétlenül, fokról fokra építette fel az ítélőképességünket, végtelen türelmét, belső nyugalmát látva önkéntelenül is példát vettünk róla.
Gimnáziumi munkáján kívül évtizedekig megyei szakfelügyelőként segítette a művészeti képzést. 1965-től 43 éven keresztül vezette az Izsó Miklós Képzőművészeti Kört, amely háromszor nyerte el a Kiváló Együttes címet. Rajzpedagógiai eredményességét igazolja a Képzőművészeti Körből kiáramló nagy számú sikeres művész, akikkel szerte az országban találkozhatunk. Egykori tagjai közé tartozik Lengyel László művészettörténész a Szépművészeti Múzeum osztályvezetője, Káel Csaba építész és filmrendező, Nagy Gyula iparművész, animáció filmes, Kuknyó Lajos építészmérnök. A Magyar Képzőművészeti Egyetemet eddig hét, az Iparművészeti Egyetemet nyolc tanítványa végezte el. A Tanár úr lányai sem tudták kivonni magukat a hatása alól, Szerdahelyi Zsuzsa előbb Halléban az Iparművészeti Egyetemen, majd Szerdahelyi Judittal együtt a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen fejezték be tanulmányaikat.
Kérésemre gimnazistaként néhány alkalommal betekintést nyerhettem a művészeti kör munkájába azzal a feltétellel, hogy nem zavarhatom kérdéseimmel az éppen a munkájukban elmélyülő tanítványokat.
Lassan követve a Tanár urat megfigyelhettem, amint türelemmel kiigazít egy egy bizonytalan megoldást a rajzlapon. Láttam nagyon jó munkákat is, de felfigyeltem egy középkorú férfira, aki nem az adott feladatot teljesítette, hanem naiv művészek modorában festett egy tájképet. Kérdő pillantásomra csak azt a választ kaptam amint arrébb mentünk: Jobb ha itt ül, mintha máshol lenne…Én ezt is a jó pedagógia megnyilvánulásának tartom.
„Szerdahelyi Sándor tanár, a kör vezetője oktatja a fiatal amatőr képzőművészeket” – a fotó 1974-ben jelent meg a Lobogó c. újságban
Visszatekintve ezekre a boldog békeidőkre, hamar tudatosult bennem, hogy mi – azaz a város – nagyon el voltunk kényeztetve látásmódot formáló egyéniségekkel. Már általánosban is olyan nevekkel dicsekedhettünk mint Ipacs Ilona, aki megtanított a perspektivikus ábrázolás technikájára, Agárdy Károly aki nem sajnálta kivinni tanítványait a parkokba szemléletmódjuk bővítése céljából, a gimnáziumban Szerdahelyi tanár úr, aki lerakta bennünk az igényesség és a jó ízlés alapjait és 1970-től Mezey István képzőművész, akinek a munkássága meghatározó jelentőségű a város kulturális életében, bár ő nem katedráról tanított, hanem alkotásain keresztül.
Mezey István, Szerdahelyi Sándor és Bacsó István fafaragó 1996-ban
Néha nem csak virtuálisan, hanem személyesen is ellátogatok Kazincbarcikára, gyönyörködve a város újjászületésében, új, fiatalos színeiben. A régen szürke és világosbarna vakolatú épületek új színezést kaptak, néhol kiemelve a domborműveket, vagy a felületek tagoltságát. Kitűnő munka, máshol viszont egy nagyobb felületen szó szerint túltolták a biciklit. Ilyenkor rögtön eszembe jutnak a régi intelmei a jó ízlés és a művészetben alkalmazott színdinamika összefüggéseiről. Nem baj, ha valami színes, indokoltan fiatalos, csak ne vigyük túlzásba, mert az már csiricsáré. Az arányokra mindig vigyázni kell – hallom évtizedek távlatából a hangját. Ha a színek átveszik a formák feletti hatalmat, borul az egyensúly, az alkotás legfeljebb dekorációnak lesz jó -tanította 1974-ben, pedig akkor még nem láthatta az Oroszlánt, a Sárkányt, vagy a körforgalom Unikornisát. „A túl modern kortárs művek magukban hordozzák a gyors elavulás veszélyét”
Ez nem prófécia, vagy valami döbbenetes áthallás majd’ ötven év távlatából! Oktatásának lényege volt a művészetben is létező örök érvényű összefüggések és törvényszerűségek megmutatása ezért nem kell csodálkozni, hogy tanítása kiállta az idők próbáját. Ízlésformáló munkája tehát szilárd alapokon nyugodott, bátran lehetett rá építeni.
Bár megemlékezésemben a pedagógiai munkásságát akarom méltatni, muszáj említést tennem képzőművészeti munkásságáról is. Művészi látásmódjában jól azonosíthatók a posztnagybányai és konstruktivista stílusjegyek. Szerintem legjobb munkái azok a tájképek, ahol fel lehet fedezni a posztimpresszionista vonásokat is. Sajnos pont ezeket a képeit nem sikerült felkutatni, így csak az emlékeimre hagyatkozhatom. A mellékelt munkái egy 2000-ben rendezett kiállításának prospektusából valók, jól megfigyelhetők rajta a konstruktivista hatások. Képeit látva eszembe jut kedvenc példameséje a műbírálatról. Szoboravatás után odalép egy méltatlankodó a művészhez: –Nem is így néz ki egy ló, mestör uram! – Ez nem ló, ez egy szobor, kedves bátyám!
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Sok időt töltött a tokaji művésztelepen, kedvenc témája a Bodrog-part és környéke volt. Díjazott művei bizonyítják a rendszeres jelenlétét a telep kiállításain. Munkásságát már sokan méltatták, még szakdolgozat is készült róla, ezért én eltekintek kitüntetéseinek és díjainak hosszú felsorolásától. Csak a legnagyobbakat említve: 1978 -ban megkapta a Kiváló Pedagógus miniszteri elismerést, életműve előtti tiszteletadásként 2004 -ben a Kazincbarcika Város Emlékplakettet, az oktatási minisztertől 2005-ben a Lengyel László művészeti díjat, 2011-ben halála után a BarcikArt kitüntető díjat, melyből évente egy adományozható a magyar kultúra napján azoknak a városban élő és alkotó személyeknek, akik a művészetek, a kulturális élet területén kiemelkedő tevékenységet végeznek.
Két tanárikon a Ságváriból: Hidas Gábor és Szerdahelyi Sándor
Ballagás, 1983
Szalonnasütés a kör diákjaival
Szerdahelyi Sándor rajz-művészettörténet-filozófia szakos tanár, 1933-2010
