Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet már művészi élményekkel is elindított a város, megalapozva a kultúrára fogékony fejlődésünket. Nemcsak a csodálatos szobrokra gondolok, hanem azokra a nagyszerű emberekre is, akik közöttünk éltek és nap mint nap alakították az ízlésünket. Közéjük tartozott felejthetetlen rajztanárom, Agárdy Károly.
Kazincbarcikára 1958-ban került már családos emberként, mint biológia-rajz szakos tanár. Ő is a „pedagógusházban” kapott lakást, a Ságvári tér 1.-ben. (A „pedagógusház” történetéről lásd Kajdacsy Tibor korábbi cikkét: Pedagógusok által lakott lépcsőház a hatvanas, hetvenes években) Fia elbeszélése szerint a „keretes ablak” mögött volt a műterem és kiállítószoba, ahova a gyerekeknek be sem volt szabad menni. Vásznaira temperával és olajjal festett, ezért a helyiséget nem is fűtötte emiatt. Kedvenc alkotóhelye a tokaji művésztelep volt, de festett Sárospatakon, Sopronban, sőt még a bulgáriai Tarnovóban is. Témái változatosak, mindig azt festette, amiben ott és akkor megtalálta a szépet. Tájkép, utcarészlet, csendélet egyaránt megtalálható vásznain, sőt portrét is festett, a „Lila ruhás nő”-t, ami Károly fia szerint az egyik legjobb alkotása lett.
1970-ben átköltözött családjával a Kilián térre, és iskolát váltott: átjött a Központiból a Kun Béla általános iskolába. Itt alkotta meg a technikailag egyedi diaporáma-sorozatát és a történelem szakoktató helyiség híressé vált intarziáit.
Tanítási módszerei közé tartozott, hogy időnként kivitte tanítványait a szabadba, ezzel is fejlesztve a szemléletmódjukat. Nem csak a tanítványai szerették, hanem a kollégáival is jó kapcsolatot tartott. Baráti körébe olyan köztiszteletet érdemlő nevek tartoztak, mint Szerdahelyi tanár úr, Ipacs Ilona és a Szabari házaspár.
Teljesen idegen volt tőle a gőgös művészekre jellemző modorosság. Közvetlen természetéből adódott a jó kapcsolatteremtő képesség. Hálás volt a felé áramló szeretetért, viszonzásul azt adta, ami számára a legnagyobb tárgyi értéket képviselte: egyik alkotását. Nem azért osztogatta el a műveit, mert értéktelennek tartotta, ellenkezőleg! Mindig az a legértékesebb ajándék, amit mi készítünk, mert abban benne van a szeretetünk, szívünk-lelkünk egy darabja. A mai értékközpontú felfogásunk nehezen fogadja el a gondolatot, hogy a művészetéből meg tudott volna élni, de inkább a tanári fizetésére hagyatkozott.
Sikeres kiállításai Budapesten, Miskolcon és az akkori NDK-ban idegen pályán is meghozta az elismerést számára, ezzel kiérdemelte Kazincbarcika város művészeti felügyelője megbízatását.
Sajnos nem jegyezte fel művei címét, alkotásuk dátumát, szakkifejezéssel mondva: nem katalogizálta festményeit. Munkásságáról nem készült egy minden képet és adatot feltüntető fotóalbum, így az alkotások sorsát sem lehet nyomon követni. Munkásságának felméréséhez hézagos támpontot adnak a kiállításokra küldött képek leltárai, az ott készült többségében amatőr fotók összessége.
Munkái nagy része magángyűjteményekben és megajándékozott ismerősök, rokonok tulajdonában vannak. Csak érdekességképpen említem: a legmesszebbre került festmény Sydney-ben, elsőszülött lányának tulajdonában található. (Illetve még egy érdekesség, amit e cikk egyeztetésekor megtudtam: a Barcikai Históriás alapító főszerkesztője, Takács István is a megajándékozott ismerősök közé tartozott. Jó barátságot ápolt a tanár úrral, és egy hivatalos bulgáriai kiküldetés alkalmából kapta ajándékba Tarnovo egy utcáját megörökítő festményt.)
Utolsó (emlék)kiállítását Mezey István rendezte 1981. október 2‒25-ig a Városi Kiállítóteremben, méltó módon emléket állítva szeretett művész-tanárunknak.
➡
Az Agárdy Károlyról szóló posztot először a Képi Demokrácia, Kazincbarcika Facebook-csoportban tettem közzé. Nagyon sokan reagáltak és idézték fel kedves emlékeiket a tanár úrról. Portréja teljesebb „megfestéséhez” idéznék a hozzászólásokból is:
Répási Katalin: Édesanyám, László Erzsébet rajztanár nagyon sokat emlegette, mint az egyik legtehetségesebb kollégáját, és nagyon sajnálta, hogy nyom nélkül múlt el….
Matkóné Irénke: Én is voltam a tanítványa a Központi Általános Iskolában. Rajzórákon tanított, hogyan látjuk és rajzoljuk a közeli-távoli tárgyakat. A betűk rajzbeli dűlését. BVK-bölcsőde külső falán is ott hagyta finom érzékének munkáját. A bölcsőde bontásakor elsírtam magam. … Nagyszerű, jó ember, tanár volt! Szeretettel emlékszem, gondolok rá. Köszönöm a megemlékezést!
Vécsei Zoltán: Engem tanított a Kun Béla általános iskolában, jött velünk röplabdameccsre is
Gagna Marica: Örülök, hogy személyesen ismerhettem. Őáltala szerettem meg a rajzolást, festészetet. Nagyon szerettük, tiszteltük!
Vékony Viktória: Anyukámmal is nagyon jó kollegiális kapcsolatban volt, Ő az akkori Művelődési Osztályon dolgozott és Barcika rendezte az Országos Pedagógiai Intézet Találkozóját, röviden PIT. Karcsi bácsit kérték fel ehhez egy plakát megrajzolására, majd amikor elkészült, bemenet vele a műv. osztályba, s aszondta: „jelentem, megfestettem a PIT-ákat!” Ez aztán közszájon forgott. Volt humora és nem is rejtette véka alá!
Szendi Zsuzsanna: A Központi Ált. Iskolában 4 éven át volt az osztályfőnököm, rajztanárom. (1960-64). Örülök ennek a posztnak, mert legalább le is írhatom, hogy életem legkitűnőbb tanára volt. Ő az, akire a legtöbbet gondolok. Ő nevelt emberré. Nagyszerű pedagógiai érzéke mellett jó pszichológiai érzéke is volt ahhoz, hogy diákjait meleg szívvel, (ha hibáztak is) tudatunk alatt is, a jó, a tisztességes, becsületes útra tereljen bennünket. Emberségből tőle tanultam a legtöbbet. Sok szép emlékem fűződik hozzá, pl. ahogyan másokkal, pl. egyes tanárokkal szemben is védett bennünket, ha meggyőződött arról, hogy diákjának igaza van. Mert utánajárt. Bocsánat, de ez egy rossz kép róla. Ő mindig derűs, mosolygós volt. Ezen a képen egy szigorú katonát látok, akihez problémámmal nem szívesen fordulnék. Ez valami igazolványkép lehet. De nem ez a lényeg. Neki nem lehetett hazudni, mert belénk látott. Később a Vegyipariban is tanított engem is, 1 évig. De ott nem nyílt ki, már csak megtartotta a számomra érdektelen géprajz? vagy szakrajz? nem is tudom milyen órát. Rajzolni nem tanított meg, mert látta, hogy antitalentum vagyok. De becsült és szeretett. És nem csak engem. Köszönöm a sorsnak, hogy élt, hogy ismerhettem, és tisztelhettem őt. Mindig szerettem volna egy általa festett képet. De már nem kell. Ő mindig velem marad a humorával, a sztorijaival.
➡
„Ezen a képen egy szigorú katonát látok, akihez problémámmal nem szívesen fordulnék. Ez valami igazolványkép lehet” – jegyezte meg Zsuzsanna. Valóban, a poszthoz egy „igazolványképet” mellékeltem. Azonban a cikkemet illusztráló fotók alapján meggyőződésem: ő mindig velünk marad – a humorával is.
