Karcsi nem csak a Barcikában, és nem csak Barcikán ‒ interjú Pásztor Károlyné Erzsikével

istvan korut

Lehota Roland írása

Pásztor Károlyt, vagy ahogy a legtöbben szólították, Karcsit sokan ismerték a városban: a kor meghatározó vendéglátósa volt. Dolgozott a Halászcsárdában, a Barcika étteremben, de nevéhez fűződik az első magánkézben lévő fagyizó megnyitása a városban. Kedves, közvetlen személyiségére ma is sokan emlékeznek. A Barcikai Históriás vendéglátós sorozatában az ő emlékét próbáltam felesége, Pásztor Károlyné Erzsikével felidézni.

A kezdetek

‒ Karcsi Gelejen született, édesapja jómódú gazda volt, akitől elvették a földjét és a házát az ötvenes években, így hát a család beköltözött albérletbe Miskolcra. Itt nőtt fel, a szakmunkásiskolát is itt végezte, mégpedig jelessel. A Gömöri étteremben kezdte felszolgálói pályafutását a hatvanas évek elején, ahová már iskolás korában is eljárt segédkezni a hordók felvitelében és csapolásában. Innen a Zsolcai kapunál lévő Sajó vendéglőbe vitt az útja, ahol már fizetőpincérségig jutott. Ezután a Sajó étteremmel majdnem szemben lévő Hági étterem következett a pályafutásában, ahová előszeretettel jártak katonatisztek. Itt annyira megkedvelték Karcsit, hogy mikor behívót kapott a honvédségtől, csak egy hónap és három napig kellett a katonaság vendégszeretetét élveznie: rövid úton visszakerült a kedvelt étterembe. Ezek után Mezőcsátra, majd Emődre került. Az emődi Kisvendéglőben nagyon jól érezte magát, érdekesség, hogy ekkoriban találták ki a „tehéntánc”* nevű ételt is, amelynek híre ment az országban. Mezőcsát pedig mintha későbbi sorsát vetítette volna előre, Karcsi a Halászcsárdában (Gelejtől tíz km-re van Mezőcsát) dolgozott. Halászcsárda nem sok volt a megyében, de ebből főhősünk kettő is megismert, ugyanis Kazincbarcikára került a 60-as évek végén, egész pontosan 1968-ban, amikor is megnyílt a barcikai Halászcsárda, vagy ahogy mindenki emlegette: a Halász.

Az étteremmel, presszóval, kisbolttal, majd a későbbiekben borozóval is kiegészült komplexumba kerülésének útját Károly keresztapja egyengette, aki a Sajószentpéteri Üveggyár igazgatója volt, és a csárda berendezésében vett részt. Bár rengeteget kellett itt dolgoznia, és a rendbontásoktól sem volt mentes a hely, mégis nagyszerű kollektívában dolgozhatott (többek között a barcikaiak által jól ismert Ottó bácsivallásd a vele készült interjút), ahol személyiségének köszönhetően Barcika egyik legnépszerűbb, vagy a legnépszerűbb felszolgálójává vált. Az étteremben hangszeres tudását is kipróbálhatta, a bőgő vonzotta a legjobban, de nemigen volt olyan magyar nóta se, amit ne ismert volna. Bár jól érezte magát a Halászban, a hetvenes évek elején megnyílt Barcika étterembe átcsábították, számítva arra, hogy a jó pincérek hozzák meg a vendégsereget az éttermi kínálat és a tiszta, a kor dizájnjának megfelelő helyiség mellett.

*Az emődi tehéntánc nevű étel eredetét és elkészítését lásd a következő honlapon: http://www.helyitermekmagazin.hu/2011/fotoriport/emodi-tehentanc/

A Barcika éttermes korszak és kisebb kitérők

(Kb. 1973‒1984)

Az 1973‒1974 táján megnyílt Barcika étterem a legújabb és legmodernebb vendéglátóhely volt Kazincbarcikán. Népszerűségére jellemző, hogy sokszor várnia kellett a vendégeknek, hogy felszabaduljon egy asztal. Az étteremben, ha harminc fok is volt, akkor is szmokingban kellett dolgozni. A zenekarok ebben az időben állandó „tartozékai” voltak a vendéglátásnak. A Barcikában magyarnóta- és operettesteket is tartottak a zenekarok fellépése mellett. Erzsike ezt a hetvenes évek végi, 80-as évek eleji korszakot tartotta a legboldogabb időszaknak Karcsival való házasságuk idején.

A 80-as évek közepe felé előtérbe került a diszkó, mégpedig a videodiszkó, ami abból állt, hogy videón lehetett nézni az épp aktuális slágereket, a zenéiket pedig külön hangszórókon kierősítették egyszerre nyújtva így audiovizuális élményt. Nagy szám volt ez akkor, hiszen zenecsatornákat nem lehetett ekkor még fogni Magyarországon, ezek csak a 80-as évek végén a kábeltelevíziózással terjedtek el, itt pedig „élőben” láthatta nyugati kedvenceit a közönség, illetve táncolhatott is rá. (Megjegyzem, ezeket az estéket gyakran kísérte sztriptíz is, ami nagy merészség volt ebben az időben és főleg egy kisvárosban.) Ezt az időszakot azonban már nem nagyon kedvelte Pásztor Karcsi, mert verekedések is kísérték az esteket, és az sem elhanyagolható tény a vendéglő történetében, hogy a gyakran egy ital mellett ücsörgő fiatalok épp a tehetősebb vendégeket riasztották el, sőt az is előfordult, hogy emberek fizetés nélkül távoztak.

Összességében ebben az étteremben dolgozott a legtovább az állami tulajdonú vendéglátó-ipari egységek közül. Két egynapos kitérője volt csupán ebben az időszakban, ezek közül az egyik a sajóivánkai kocsma volt. A kocsma tulajdonosa kapacitálta, hogy milyen jó kis helyet vezet, nem lenne-e kedve átvennie azt tőle. Azonban a 26-os út mellett elhelyezkedő vendéglátó-ipari egység törzsközönségének, amely főként sajókazai fuvaros cigányokból állt, kiabálása és kötekedése már az első napon elvették a kedvét a szabadságának ilyetén való kiteljesedéstől: délben már be is zárta a helyiséget. Minden további nélkül visszavették a Barcika étterembe a kellemetlen ízű kitérő után, hiszen tisztelték, és ő is tisztelte a vendéglátóhely vezetőségét. Mikor Szendrőbe hívták, hasonlóan alakultak a dolgok, mint Sajókazán: fél nap után otthagyta a helyet.

A váltani akarásban nem csak az a vágy játszott szerepet, hogy a maga ura lehessen, hanem sürgette az is, hogy egy idő után kopik az ember lába, és cukorbetegsége is egy másféle munka felé irányította. A Bükk Vidéki Vendéglátó-ipari Vállalat szerette volna a cégen belül elhelyezni. Tudni kell, hogy a vállalat nem csak vendéglátó-ipari egységeket működtetett, hanem hozzá tartoztak a BVK öltözőinek, 26-os út melletti szállójának, illetve az Irinyi szállójának az irányítása, de Bélapátfalván is volt egy szállójuk például, sőt az 1985 nyílt jégpálya működtetését is ők végezték. Így került tehát Pásztor Karcsi a BVK-s szálló irányításába, majd az újonnan megnyílt barcikai jégpálya vezetője lett.

Fagyizó és jégpálya

1984-ben nyitotta meg Pásztor család a város első magánkézben lévő fagyizóját először még tejivó felirattal a Mikszáth Kálmán út, a bölcsőde és óvoda között vezető út sarkán.* Két év előkészület volt szükséges a megnyitáshoz, ennyi kellett, hogy az 1982-ben megrendelt bódét megcsinálják és engedélyeztessék a fagyizó működtetését. Bár Karcsi is besegített a fagyizóban, alapvetően Erzsike vezette azt. A fagyizó mellett édességboltot és zöldségest is nyitottak. Említésre méltó, hogy a zöldséges mellett állt a Cuki-Puki nevű kis édességbolt is, mely szintén népszerű volt ez idő tájt Barcikán. Itt olyan külföldi édességeket és játékokat lehetett venni (rágók, robbanócukrok, játékfigurák stb.), melyek kuriózumszámba mentek az akkori időben. Új információ volt számomra, hogy a Cuki-Puki név „átragadt” idővel Pásztorék fagyizójára is Erzsike elmondása szerint (bár például a barátaim és én csak az „eredeti” Cuki-Pukira használtuk ezt a nevet). Sajnos, hogy kitől származik ez a név, s hogy honnan jött az ötlet az elnevezésre, arra nem sikerült fényt deríteni.

Az újonnan nyílt fagyizóban 1,50 Ft volt egy gombóc, később 2 Ft, majd 2,50 lett, s innentől kezdve elég gyorsan emelkedett a fagyi ára, olyannyira, hogy a 80-as évek végére már 6 Ft-ért árulták országszerte. (Összehasonlításként: Míg ’84—’85 környékén egy átlagkereset kb. 4E Ft volt, és ezért kétezer gombóc fagylaltot lehetett volna venni, addig ehhez a jómódhoz ma, 200 Ft-os gombócárakat alapul véve, 400E Ft-os fizetés kellene. S nem elhanyagolható tény – köszönet Kajdacsy Tibornak a megjegyzéséért ‒, hogy közben a kanál is kisebb lett, amivel a fagyit szedték.)

A 80-as évekre úgy tekinthetünk Barcikán, mint a kisvállalkozások fellendülésének időszakaként, butikok, magnókazettákat árusító boltok, fodrászatok, kozmetikák, zöldségesek, vendéglátóhelyek (pl. Pikoló söröző, Híd étterem) kis falatozók és fagyizók (pl. Tini Grill, buszvégállomásnál nyílt – ma is létező – fagyizó, amit mi előszeretettel Zebulonnak hívtunk) szemmel látható gyarapodását lehetett megfigyelni a városban. Az ekkori vállalkozók örültek, hogy saját kézbe vehették sorsuk irányítását, és anyagilag is nagyobb haszonra tehettek szert, mintha állami irányítású vállalat keretében maradtak volna.

Pásztorék fagyizója még a 90-es években is elég jó forgalmat bonyolított le, bár a BVK-s dolgozók elbocsátásait, a városban kialakult munkanélküliséget ők is megérezték. A közelmúltban Erzsikéék a fagyi mellett a kürtőskalács-árusítással próbálkoztak több-kevesebb sikerrel, az Egressy utcán bérelt fagyizó azonban már korántsem volt rentábilis.

Karcsi körülbelül nyolc évig vezette a jégpályát. A jégpálya nyitásáról és életéről nekem is sok személyes emlékem van, csak megerősíthetem Erzsike tömör fogalmazását: élet volt a jégpályán. Sokan jártak le, jó zenék szóltak: a társasági élet új színtere nyílt meg Barcikán. Elmondhatom, sokszor kaptuk magunk azon, hogy miért csak ilyen rövid ideig van nyitva a korcsolyapálya, hiszen mi még maradnánk. (Ha jól emlékszem, este kilencig volt nyitva.) Rendezvényeknek is otthont adott a jégpálya, mint például jégkorongmérkőzés vagy – kuriózum volt – a Dévényi Tibor által vezetett Három Kívánság is innen jelentkezett egy ízben a 80-as évek végén. 1993-ban hagyta ott a jégpályát (ekkor lett hatvanéves), és ekkor még visszament a fagyizóba dolgozni.

*Ezt a fagyizót megemlíti a Keresztmetszet egy városról – információs jelentések című összeállítás is: http://barcikaihistorias.hu/keresztmetszet-egy-varosrol-informacios-jelentesek-1984-majus-ho/

A családról néhány szó

Az eddig leírtakból kiderült, hogy Erzsike is férje nyomdokaiba lépett, a vendéglátáshoz kötődött a munkája, hiszen a fagyizót vezette. De nem volt szó a gyerekekről.

Feltételezhetnénk, hogy öröklődött a vendéglátás iránti szeretet. A korosztályom és én, akik a 80-as években jártak általános és középiskolába, egyenesen úgy emlékszünk rájuk, mint a város cukrász családjára. Tudni illik, Karcsi a cukrászatot is kitanulta, az említett időszakban pedig már elsősorban édességeikről volt nevezetes a család: számomra a közelmúltig ismeretlen is volt Karcsi vendéglős múltja. A dolgok mai állása szerint azonban jól meg kell gondolnia magát annak, aki ma cukrászdát vagy fagyizót akar üzemeltetni a városban: gyér a kereslet, az emberek nagyon megnézik, hogy mire költik a pénzüket. Az előző részben említett, bérelt Egressy utcai helyiségben kialakított cukrászdában még találkozhattunk az idősebb Pásztorral, és a gyerekek közül a fiatalabbikkal, Péterrel, aki az édesapára alkatilag – és Erzsike elmondása alapján – belső tulajdonságokban is hasonlít. A már említett okok miatt is azonban a legkisebb Pásztor jobbnak vélte Norvégia felé venni az útját: a báty, a fiatalabbik Károly, akit eredendően kevésbé foglalkoztatott a gondolat, hogy a vendéglátás valamelyik szegmensében helyezkedjen el, az északi országban talált (jó) megélhetést és kedvére való munkát…

Pásztor Károlyné Erzsike

Pásztor Károlyné Erzsike

Az utolsó napok és Karcsi méltatása

2013 karácsonya előtt hunyt el Károly meglehetően váratlanul: nem sokkal azután, mikor a megfelelő karácsonyfát kereste a család a közeledő ünnepre került a Miskolci Megyei Kórházba rosszullétre panaszkodva, innen pedig már nem vezetett haza az út. Hetven évet élt, de mégsem ezekkel a sorokkal zárnám emlékének felidézést.

Vannak emberek, akik valahogy jellegzetesebbek, valahogy jobban helyet kapnak egy város emlékezetében, jobban emlékszünk rájuk, még ha közvetlen ismeretségben nem is voltunk velük, mint sokan másokra: ő is egy ilyen – jobb szó híján – figurája volt Barcikának. Jobb példát nem is tudnék arra mondani, hogy valamikor mennyire népszerű is volt, mint hogy egykori kollégája is, aki szintén ismert alakja a barcikai vendéglátásnak, többször is úgy beszélt róla visszaemlékezésében, mint korának legismertebb, legkedveltebb felszolgálójáról. De hogy ezt a véleményt megerősítsem, álljon most itt a 70-es évek Karcsi által étellel nem egyszer „megsegített” diákságának „elbeszélő költeményéből” egy kis részlet, amely ha nem is a legmagasabb irodalmi babérokra törő alkotás, mégiscsak jól átadja azt a szeretetet és népszerűséget, amit sikerült Karcsinak kivívnia a vendégekben:

„…Hitelt is ad Karcsi, hogy ha megkérik,
S a regösök még azt is regélik,
Ha sok a konyhán a megmaradt maradék,
És diák vagy, ingyen is kaphatsz még.
Sokszor csöpög izzadságtól homloka,
És szeméről meglátszik a bor foka,
Egy krónikás mondja, mit szemével látott,
Jó kedvében Karcsi hat litert bevágott.
Ezért aztán Karcsi bátyó azt kívánjuk néked.
Hosszú legyen boldogságod és hozzá a lépted.
És hogy azért valamivel mi is megsegítsünk,
Gyere, Karcsi, idd ezt most ki, egymásra
ürítsük!…”

2 hozzászólás

  • Köntös László

    Az Építők útján volt “Békeváros” legnagyobb vendéglátója a Béke Étterem a Béke Presszó és a Talponálló. Már 1957 ben-de lehet,hogy az épület átadásától kezdve-üzemelt úgy,hogy minden este zene és tánc volt.De szinte mindig tele volt vendégekkel!!!Én a vele szemben lévő épületben laktam 1957 től 1963 ig.Az épület tanácstagja voltam 1968 tól 1972 ig/az ország legfiatalabb tanácstagjaként rádió riport is készült velem és Jancsurák Barnabás tanácstitkárral./ /Megbízó levelem eredeti példányát leadtam a könyvtárnak kb három évvel ezelőtt./

  • Pingback: Ötvenöt év a fodrászszakmában: Üveges Lajos kazincbarcikai fodrász visszaemlékezései – Barcikai Históriás

Hozzászólás