Befelé tekintve Fodor Péterrel – minikiállítás az Újkazinci Baráti Körben
Április 12-én „Befelé tekintve” című minikiállítás várta a vendégeket a Programszigeten, melyen Fodor Péterrel beszélgettem verseiről és fotóiról az Újkazinci Baráti Kör rendezvényén.
Művészetekre való áthangolódásra az Irinyi János Református Szakközépiskola és Diákotthon Tehetséggondozó Műhely növendékeit és tanárait kértem fel. Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák és Ady Endre: Párisban járt az Ősz című versének zenés feldolgozását élveztük. Oroszi Fanni, Szabó Fanni, Gál Dániel; valamint Kasza Róbert és Újhelyi István tanár urak előadása mellett Lukácsné Járdánházi Emese szabadidő-szervezőnek jár a köszönet. A zenei műfaj kiválasztása nem lehetett véletlen, előző nap, április 11-e a magyar költészet napja.
„A képek és a magyar nyelv szeretete gyermekkoromtól él bennem. Már óvodás koromban is szerettem rajzolni, és mire az iskolát elkezdtem, már tudtam olvasni” ‒ kezdte a bemutatkozást az 1972-ben született Fodor Péter, majd így folytatta: „Ebben az időben a legnagyobb inspiráló erőt talán apai nagymamám jelentette, illetve a kalocsai nagyszülőknél töltött szünidők. Volt egy festő felmenőm – a maga idejében ismert tájképfestő –; az ő képeit nézegettem a szobák falain. Megragadott, ahogy Karcsi bácsi (Rökk Károly) mesteri technikája életre keltette a tájak szépségét. Próbáltam utánozni, festegetni kezdtem én is. Nagymama pedagógus volt, emellett tagja a Grétsy László által vezetett nyelvművelő körnek, továbbá maga is festett és verselt; így hát szívből támogatta zsenge művészi törekvéseimet.”
Fodor Péter két évig angol nyelvű közegben élt, innen az angol nyelv ismerete; sokat olvas angolul, és mára egy picit angolul is gondolkodik. Jelenleg egy általános iskolában dolgozik pedagógiai asszisztensként. Kilenc éve él párkapcsolatban.
Az előadásra jó barátját, Baranczó Attilát hívta meg. Attilával néhány évvel ezelőtt ismerkedett meg, részben a Képi Demokrácia Kazincbarcika nevű Facebook-közösségnek, részben pedig egy közös ismerősüknek köszönhetően. Megtisztelte azzal, hogy eljött első, 2012-es kiállítására is. Később, mikor Miskolcon dolgozott, megszerveztek egy találkozót; az Attila diósgyőri otthonában átbeszélgetett délutánt több másik találkozó követte. Közös bennük a versek (és általában az irodalom) szeretete, az elmélyült gondolkodásra, filozofálásra való hajlam. Isten és ember dolgait, az ember útkeresését, az élet értelmét boncolgató beszélgetéseik mindig nagy örömet és inspirációt jelentenek.
Felkérésemre Attila két verset mondott el, majd kaptam az alkalmon, és megkértem, mint barátja, mutassa be Pétert, ahogyan ő ismeri. Először fotóit ismerte meg, a verseit később ‒ mondta Attila ‒, de már a fényképekről sugárzott a költészet. Igazán nagy hatással a 2012-es kiállításán látott városfotók voltak rá. Nem lelni egyetlen embert sem a képen, de az ablakok mögé látva mégis ott vannak rajta. Péter versei filozofikusak, a „honnan jövünk, kik vagyunk, hová tartunk” kérdéseket feszegetik. Miért van éppen valami, miért nincs inkább semmi. Megoldás évezredek óta nincs, de ezen kérdések nélkül nem lehet a létezést elviselni. Nem fülbemászó és egyszerű szövegek, de nagyon mély tartalom van mögöttük. Jól tudja használni a szavakat, érezni, hogy a magyar nyelv birtokában van. Mindig a megfelelő, pontos kifejezéseket használja. Attila mostanában ismerte meg Péter ifjúkori verseit, meglátása szerint azok még túl vannak írva.
Verseiről kérdeztem Fodor Pétert. Elmondta, különbséget tesz a huszonéves korában írtak és az utóbbi idők termése közt. Régi versei egy része szerelmi költemény, többségükben nagy szerepe van a csalódás és a magány érzésének. Másik részük lelkiállapotok szürreális képekkel kísért érzékeltetése, leírása (ez utóbbi vonulat azért továbbra is játszik nála szerepet). Mai versei jellemzően filozofikus vagy spirituális tartalommal bírnak, újabb tapasztalatok rövid szűrletei, világlátása ihletett töredékei.
Péter verseit az interneten lehet megtalálni, elmondása szerint még nem gyűlt össze egy verseskönyvre való, hogy nyomtatott formában is olvashatóak legyenek.
Versei után festményeiről kérdeztem. Ahogy láttam, egy része a természetet, tájat, a valóságot ábrázolja. Élesen elválik műveinek másik része, amelyeken fantázia alkotta teremtmények, szürreális környezet csodálható meg. Utóbbihoz fantasztikus irodalmi művek és a saját fantáziája adja az ihletet.
Péter kísérletezésének egyik területe az illusztrációk készítése. Versek, prózai művek, filmek vagy zene ihlette munkák. Olykor fordítva történik: a kép hozza vagy idézi fel a verset, történetet, egyebet.
A kép és a nyelv világa szerves része életének; akadtak szünetek az alkotásban, de az információéhség és az önkifejezés vágya sosem csitult benne. Időről időre festett egy-egy képet, írt egy-egy verset, és mindig kíváncsi volt a világ jelenségeire. 2009-ben fedezte fel magának a fotózást, ami újabb eszköze e kíváncsiság kielégítésének. Felfedezte, de még korántsem teljesen. Egyrészt nem tartja magát különösebben jó fotósnak; legalábbis technikai értelemben sok még a tanulnivalója. Másrészt a fotózás, tágabb értelemben a képek világa, a vizuális kultúra végtelen lehetőségeket nyújt a felfedezésre, szemlélődésre, elmélyülésre.
A mostani bemutatkozásnak a „Befelé tekintve” címet választotta. Részben azért, mert az utóbbi években fotósként „kintről befelé” fordult az érdeklődése. Manapság kevés táj- vagy városfotót csinál; képei témája leginkább az ember. A tudat mibenléte és jelenségei, az érzelmek világa, az emberi kötődések és tapasztalatok. Másrészt érdeklik a filozófiai és vallási kérdések, az asztrofizika, továbbá a kvantumfizika eredményei. Utóbbiak nem kis részben azért, mert szeret azon elmélkedni: hol a helyünk, mi a szerepünk nekünk, tudatos lényeknek az univerzumban, vagy, ha úgy tetszik, a Teremtésben?
Ezeken a kérdéseken gondolkodva elég sok információn rágja át magát. A befogadás persze igényel egy kis csendet és visszavonultságot, csakúgy, mint átszűrni magán az olvasottakat, látottakat, mielőtt saját érzésekkel, gondolatokkal, sejtésekkel vagy épp új kérdésekkel reflektál rájuk a vizualitás és a költészet segítségével. Az ő szemléletében a kettőnek sok köze van egymáshoz: a művészi fotózás gyakran egyfajta vizuális költészet, a versek képisége pedig ismert kifejezőeszköz.
Az utóbbi időkben főként fekete-fehér vagy csak halvány színárnyalatokat mutató képeket készít. A fekete-fehér fotó különös kifejezőerővel bír; a színek nem terelik el a figyelmet a gondolatról, a kép által közvetített érzésekről, fogalmakról. A fekete-fehér kép szükségszerűen elvont, mivel (a színek hiányából eredően) nem valósághűen mutatja a világot. Ez az absztrakció tovább növeli a kép „gondolkodtató erejét”. Ez utóbbira külön kitért: a művészi alkotás egyik legfontosabb szerepe a gondolkodtatás. A kreativitás igazi sikere, ha valamilyen értelemben a befogadó kreativitását is felébreszti, újfajta érdeklődést kelt, megmozgatja az elmét, fogékonnyá tesz. Képein gyakran használ különböző textúrákat, melyek vagy a kép által közvetített tartalom sejtelmességét, vagy a kép drámaiságát erősítik.
A fotókról pár szót. Nagyjából az elmúlt három év képeiből válogatta össze a képeket úgy, hogy lehetőleg egységes anyagot alkossanak. Bár mindegyiken szerepel ember, ezek nem portrék, hiszen nem a modell arca, illetve karaktere a lényeg. A cél inkább a gondolkodtatás, illetve érzelmi reakció kiváltása. Természetesen közben az ő gondolatai, érzései, reményei és szorongásai is feltárulnak. Ez az anyag számára amolyan vizuális esszé valóságról és illúzióról, életről, sorsról és elmúlásról, kérdésekkel és a válaszok utáni kutatással; kísérletezés és tapasztalatszerzés. Bár van egy-két könnyedebb, játékosabb fotó; többségük súlyos, mondhatni: nyugtalanító. Minden kép fekete-fehér, úgy véli, ez is erősíti a komoly mondanivalót vagy a filozofikus jelleget, netán a kérdések mélységét. Egy másik szempontból kicsit mégis „színes” az anyag: a fotófeldolgozás kérdését szabadon kezelte, van kép, amelyik alig látott képszerkesztőt, más képeken nagyobb hangsúlyt kapott a digitális szerkesztés. Ám a „módosított” képek nem mindegyike rajzolóprogramnak köszönheti furcsaságát: van a sorozatban néhány fotó, melyek készítésekor különböző üvegtárgyakat (palackot, tálat, gömböt) tett a fényképezőgép és a tárgy (az alany 🙂 ) közé; innen a homályos, elmosódott hatás és a torzítás.
Régebben a várost, természetet járva spontán fotózott, most a modellel találkozva kialakul valamilyen tematika, de marad spontaneitás is a folyamatban.
Barcikán kívül nem volt máshol kiállítása. A 2012. szeptemberi „Barcikarc” című kiállítást (ahol nagyobb részben városfotók, kisebb részben elvontabb művek voltak a Kisgaléria falain) a 2013. augusztusi „Akkor és most” című fotóvetítés követte, melynek a fotóanyagát ő állította össze.
Díjat nem nyert, persze ez nem csoda, hiszen (pár régebbi esettől eltekintve) nem szokott részt venni fotópályázatokon. Nem annyira fotósnak, mint inkább olyan kreatív embernek, alkotónak, művésznek tartja magát, aki a fotográfiát eszközként használja a saját gondolatainak megfogalmazásához. Ebbe a törekvésbe kevéssé fér bele, hogy a képeket, azok témáját vagy létrehozásuk folyamatát egy-egy pályázat szabályaihoz, koncepciójához hajlítsa, igazítsa.
Terveiről is kérdeztem Fodor Pétert. Jelenleg saját weboldalát építgeti, amikor eljut odáig, közzé fogja tenni az elérhetőségét a Facebook-profilján. Ezen képek és szövegek is be fogják mutatni felfedező útját. Közben elkezdett egy grafikustanfolyamot, összhangban azzal az elképzeléssel, hogy régi szerelmét, a festést „összegyúrja” a fotográfiával. Persze ez egy hosszú, sok kísérletezést kívánó folyamat lesz.
A beszélgetés a közönségkérdésekkel folytatódott. Szatmári Katalin elmondta, figyelemmel kíséri Péter fotós munkáját a Facebookon, mostanában hiányolja az új képeket. Péter válaszából megtudtuk, hogy vannak olyan időszakok az életében, amikor kevesebb idő jut a fényképezésre; illetve létrehozott egy külön fotós oldalt képei bemutatására. Katalin folytatta: a képek „nézetik magukat”, míg magyarázatot nem talál rá, a verseket többször el kell olvasni, olyan elvontak. Bényiné Erzsók az ihletet adó napszakra kérdezett rá. Péternek nincs ilyen kitüntetett, talán az este. A fekete-fehér képekről eszembe jutott megkérdezni: fekete-fehér filmet fűz a gépbe, vagy fekete-fehér memóriakártyát tesz bele? Minden kép színesben készül, képszerkesztő programmal alakítja fekete-fehérré. Andrássy Zsuzsa az után érdeklődött, Péter fotóit hogyan fogadják a diákok, fiatalok. Péter a kreativitás átadásának fontosságát emelte ki válaszában, illetve terve a most bemutatott kiállítását iskolákba is elvinni. Kálmánné Katalin a képeken szereplő modellek kiválogatásáról kérdezett. Néhány képen családtag szerepel, ismerősi körből is került lencse elé modell. Mindemellett felhívást tett közzé modelleket keresve – tudtuk meg. A remek hangulatú közönség kiprovokálta, hogy Péter felidézzen és elmondjon egy régebbi, szerelmes versét.
A formális program végén Kálmán Vilmosné Katalin az Újkazinci Baráti Kör nevében emléklapot adott át Fodor Péternek és Baranczó Attilának, megköszönve munkájukat. Az ezt követő kötetlen beszélgetés és tárlatnézés után sajnos el kellett bontanunk a kiállítást.
nem te
mégis, valami rajtad át
örökké fonja okkult holdsugarát
pillantásod, örök pária
megtéveszt, nem űz tovább.
– – –
lehetne ég-kép
vég nélküli és keletkezhetetlen,
önmagából való teljes létezés;
de hazugsággá nyomorítva végképp
sötéten süt az összetett szemekben
összetett kezek rettent erdejében
bogárként neszel istenségünk, néha
a bálványvilág mennyboltjára sandít,
nem emlékszik már, mi lehetett régen
– – –
Ajánlom Fodor Péter fotóit:
Peter’s View – Fodor Péter Photography
Most kiállított képeinek felidézéséhez pedig ajánlom Fodor Péter albumát:
A 2016 április 12-én megrendezett – bemutatkozó beszélgetéssel összekötött – minitárlat képanyaga / The pictures displayed at the public event held on April 12th 2016, including a one-day exhibition as well as an interview & conversation
Rendezvényfotók: Szűcs Mara
Kedves Gábor, kedves Mara! Köszönöm a cikket illetve a fotókat!