A Halásztól a Sörkertig – beszélgetés „Ottó bácsival” I. rész

Lehota Roland interjúja

Lehota Roland interjúja

A Barcikai Históriás olvasói olvashattak már a „J” étterem, a Mazsola és a Napfény történetéről. A barcikai vendéglátással foglalkozó témakör azonban még messze nincs kimerítve. Most a Halászcsárda és a Sörkert történetének autentikus ismerőjével, „Ottó bácsival”, azaz Balla Ottóval – a két vendéglátóhely egykori dolgozójával-vezetőjével – készült interjúval szeretnénk érdekes információkat, történeteket megosztani az olvasóval, vagy épp emlékeket felidézni a vendéglátóhelyet szívesen látogatókkal. Az interjú helyszíne ezúttal is a „Taki” volt.

Mikor került a Halászcsárdába, Ottó bácsi?

1969. április 29-én. A Halászt magát ’67-’68-ban építették, a nejem akkor már idejött dolgozni Tiszakesziből az adminisztrációra, akkor még az adminisztráció is itt „bonyolódott”. Felszolgáló voltunk, szoros elszámolású üzletben, francia blokkal dolgoztunk.

Mit jelentett ez a francia blokk?

Indigós blokk volt, amire „felírtad”, hogy mit kér a vendég, nem volt gép. Ha italt rendeltél, akkor a söntésnél álló hölgynek, ha ételt rendeltél, akkor a konyhára adtad be.

Ha jól emlékszem, nem Barcikán tetszett születni?

A Jászságban, Jászkiséren.

Barcika mellett a munkalehetőség döntött?

A testvérem, aki agrármérnökként végzett, és Borsodba nősült, szólt, hogy fognak építeni egy új halászcsárdát.

Addig nem is volt semmi kapcsolata a vendéglátással?

Hát… A seregben büféztem.

Milyen középiskolába járt?

Mezőgazdasági és élelmiszer-ipari középiskolába.

De akkor bele tetszett tanulni?

Hogyne, szerettem is. Közbe végeztem felszolgálóit, vendéglátó-ipari szakot.

És Ida néni?

Neki gimnáziumi érettségije van.

Ő is beletanult?

Bele.

Mikor nyílt pontosan a Halászcsárda?

1968. május elsején. Én 1969-ben kezdtem ott.

Meddig dolgozott ott?

1989 júliusáig… Ez húsz év.

halasz05

1968. május elsején megnyitott a Halászcsárda

Pincérként kezdte a munkát?

Pincérként két évig dolgoztam. Kétszázhúsz fős volt az étterem, és nagyon sokszor telt házunk volt, hozzáteszem, hogy még nyolcvan főt el tudtunk helyezni a teraszon.

Arra emlékszem, hogy még a nyolcvanas években is sokan voltak a teraszon nyáron…

A Halászcsárda és a strand között volt egy kapu, amit tizenegy órakor kinyitottak, a strandon ekkor még semmilyen ellátás nem volt, nálunk meg a fagylalttól kezdve minden volt, a környék legjobb konyhája nálunk volt. Amikor megnyílt a Halászcsárda, akkor a környékünkön sem volt más halászcsárda, csak Miskolcon. A miénk abban volt különleges, hogy a tiszakeszi téesznek, ahonnan a halakat hozták, saját halásztava volt a Tisza mellett.

Annak idején kérdezték is idelátogatók, hogy honnan a hal…

Csodálatos halásztavunk volt, minden héten friss halat kaptunk mázsaszám. Nekünk akváriumunk volt, amit az utca felől meg lehetett tekinteni. Ha igazán igényes vendég volt, akkor odavezettük az akvárium elé, megtekintette a halállományt, és a vendégei számára kifoghatta és húsz perc múlva az asztalukon volt a rántott ponty vagy rántott harcsa.

Milyen halak voltak az étteremben?

Az elsődleges volt a ponty, a harcsa, a kárász, a keszeg, a süllő meg az apróhalak. Az apróhalat azt úgy képzeld el – keszeg, kárász, törpeharcsa -, hogy reggel kiraktuk az asztalokra… Minden asztalon volt, beült a vendég, azzal a szándékkal, hogy sörözik, de nyilvánvalóan megsóztuk a halakat, és még szomjasabb lett, de ez puszira ment, ez majdnem ingyen volt. Három-harminc volt egy ilyen tányér.

A hatvanas évek végén volt ennyi az ára?

Igen.

Csak viszonyításként, mennyi lehetett akkor az átlagfizetés?

Ezerötszáz körül lehetett… Elmondom neked, hogy mi mennyibe került. Ezt hallgasd meg! Beült a vendég, tegyük fel, hogy nagyétkű volt. Ki volt írva a söntésre, hogy étkezés előtt kóstolja meg a házi főzésű kisüsti szilvapálinkát. Ez Egerszólátról volt egyébként, téesz-konyaknak hívták, úgy be volt „színesedve”, mert tölgyfa hordóban volt érlelve, és olyan gyönyörű színe volt, mint a konyaknak. Öt forint volt egy féldeci, és mindenki azzal kezdte a kajánál. A nagyétkű vendég rendelt belőle egy féldecit, kért halászlét, kért egy túrós csuszát, kért egy liter bort szódával. Ezt elfogyasztotta, ejtőzött, kért egy rántott pontyot, azt is megette, százforintossal fizetett, és amit visszakapott, abból tudott jattot adni a pincérnek, és még a zenekart is megkínálhatta. Tizenkettő-nyolcvan volt egy pontyhalászlé, három-harminc volt a túrós csusza, „tizenhat-valamennyi” volt a rántott ponty, a legdrágább ételünk, ami volt, a házi disznótoros, az húsz forint volt.

halasz03

A Halászcsárda étlapja 1972-ből (Kajdacsy Tibor gyűjteményéből)

Egy húszforintos étel tehát nagyon drága volt?

Hóóó… Az már módos étel volt!… Vasárnap, amikor az értelmiségi járt, az összes orvos, pedagógus, azt mondták, hogy inkább elmegyünk „kirándulni”, megebédelünk a Halászban családostul! Gyerekzsivaj volt mindenütt. Nagyon jó volt akkor még a forint, jutott mindenre. Nem folyt ki még akkor az emberek kezéből a pénz, mint most. Akinek meg nem volt… Szabó Sanyi, a későbbi nőgyógyász, aki akkor még gimnazista volt, mondta nemrég, hogy: „Ottókám, nem emlékszel, hogy mindig téged pumpoltunk, mert sohase volt pénzünk?”

Lehet elkülöníteni korszakokat a Halászcsárda életében?

Hogy érted?

Például volt-e „fénykorszak”?

A „fénykorszak” a Halászcsárda életében ’68-ban kezdődött, és tíz évig tartott. Akkor aztán hígult a vendégsereg, meg vezetőváltás történt, romlott a konyha, Barcikáról nagyon sokan elköltöztek. A vendégösszetétel valahogy megváltozott. Azok az igényesebb vendégek, akik azelőtt odajártak, az értelmiségire gondolok én itt elsősorban, azok valahogy „elkoptak,” az összetétel is megváltozott.

Térjünk még vissza a kezdetekhez! Ottó bácsit mi, fiatalabbak nem az étteremből, hanem a presszóból ismerhetjük… Mi történt?

Kétévi pincéreskedés után azt mondták a főnökök, hogy helyettesíteni kellene egy kolleginát a presszóban, mert szabadságra megy, három hétről van szó. Mit tehetsz? Azt mondják, menni kell, akkor menni kell. Nem szívesen mentem, hiszen otthagyom a törzsvendégeimet… Mindegy, átmentem. Akkor kiderült, hogy terhes, akit helyettesíteni kell. „Ottvesztem” őhelyette. Úgy ott maradtam, hogy jó húsz évig. Ott maradtam, mint az egyik műszak vezetője, akkor már beosztottjaink is voltak, egy felszolgáló és egy takarítónő. Aztán később úgy alakult, hogy a másik nő is elment, a másik pultos, és akkor azt mondták nekem, hogy válassz magad mellé, akit akarsz. A Karcsinak, Pásztor Karcsinak szóltam… Emlékszel még rá?

Ottó bácsi, Pásztor Károly

Ottó bácsi és Pásztor Károly

Akinek fagyizója volt, a Cuki-Puki?

Így van! Szegény ő is „elment” úgy két éve. Szóltam Karcsinak, de ő is egy idő után továbbállt Manóczki Lajossal, a főpincérrel, aki hat nyelven beszélt…

Tényleg? Hat nyelven?

Komolyan mondom, tényleg szót értett mindenkivel. Nagyon sok külföldi vendégünk volt, például rengeteg német, a BVK miatt. Lajos „futott” a legjobban, ő perfekt tudta a németet, az olaszt, a franciát. A délszláv nyelveket is. Őneki nagyon ment… angolul is beszélt. Mi kell még oda? S ő nagyon boldogult, de ő is elment innen, ahogy a Barcika étterem megnyílt. Karcsi pedig a környék legnépszerűbb pincére volt, nagyon szerették, hiába próbáltam visszacsalogatni, nem sikerült. Így aztán Bélára, Soltész Bélára esett a választás.

IMG_20160320_0009_eredmény

Béla bácsi és Ottó bácsi egy harcsával a Halásznál

Mi a helyes megnevezés? Halászcsárda vagy Halász presszó?

Ha fellengzős akarnák lenni, akkor azt mondanám, hogy ez egy komplexum. A túlsó részéről számítva volt egy zöldség-gyümölcs bolt, volt egy élelmiszer-csemege, következett a Halászcsárda, azon belül egy presszó, amellett egy borozó.

Gondolom, a borozó volt a legmagasabb osztályú.

Mindegyik másodosztályú volt. A borozó Mártika (a Vén diót vezető Czirle Zsolt édesanyja – L. R.) idejében nagyon népszerű volt. Jó borokat árult… nagyon jó egri borokat, és nagyon jó vendégköre volt… Na, mindegy, így vesztem én ott, és kértem meg Bélát, hogy jöjjön, és szívesen jött. Bélával dolgoztam tíz évet. Piroskát, a feleségét, a Béke étteremből hozta át.

IMG_20160320_0004_eredmény

Brigádkirándulás, Népstadion, bal szélen kockás ingben: Dávid Pista törzsvendég, mellette Soltész Béla, majd Bencs Barnabás

A Béke étteremnek is a hatvanas-hetvenes években volt a „fénykora”?

Persze. Mi, amikor még bezártunk, hajnalok hajnalán még odamentünk, négy óráig volt nyitva.

Az nagy ritkaság volt akkor, hogy későig nyitva volt?

A Halászcsárda is nyitva volt éjfélig, hétvégén meg kettőig.

Ez a hetvenes években volt?

Persze. Zenés szórakozóhely volt, azért szerették nagyon.

Ez érdekes… Jó, én a nyolcvanas évekre emlékszem, de mondjuk a Napfény már kilenc órakor bezárt hétköznap.

A Napfény az Napfény, egy jó ideig amúgy is alkoholmentes vendéglő volt… Na meg ráadásul a főutcán… Nálunk mindig kitűnő zenekarok voltak. A miskolci zenei szakszervezet olyan jó zenekarokat tudott kiközvetíteni. Kitűnő cigányzenészek muzsikáltak abban az időben, amikor még mi a halászlét hal alakú bográcstartóban szolgáltuk fel.

halasz01

1977 nyara (az “utolsó nyár”). Sarokné Magdi és a pincérfiúk (Közzétette: Pálné Sarok Sarolta Babika‎ – KDK)

Mi történt a nyolcvanas években? Az már egy „lefelé tendáló korszak” volt?

Igen… Felhígult a vendégkör, a cégnek is kevesebb pénze volt, mert ugye, amortizálódott az épület, az eszközkészlet, és már az igények a városban csak növekedtek, nem nagyon tudott lépést tartani a cég vezetése. Mindenért kellett könyörögni, már nyűgök voltunk a nyakukban.

Mikor volt az a pillanat, amikor úgy tetszett gondolni, hogy „váltani kellene”?

Nem én gondoltam. A cég, a Tiszakeszi ‒ Tisza Menti Termelőszövetkezet, amely országos szinten is jelentős volt, bajba került… Ez nyolcvankilencben volt. Már akkor adott el mindent, mert sok üzlete volt, pénzügyi nehézségei voltak, nyűgös volt nekik ide árut hozni, úgy vették észre, hogy nem olyan nagyon éri ez meg nekik: eladták. Úgy volt, hogy marad a személyzet, a bérezés, „nem lesz itt semmi gond”. Mi akartuk megvenni: én, Béla meg Mártika. Nekünk fel lett ajánlva. Tízmillió forint volt az ára.

’89-ben… Ez nagyon nagy pénznek számított akkor a Halászért?

Biztos, hogy nem, volt, akinek nem számított volna nagyon nagy pénznek, de nekünk hármunknak igen, nem tudtuk „összeadni” a tízmilliót. Nem vettük meg, és rácsapott a Bencs Barna, aki akkoriban a Pollack Mihály Általános Iskola melletti Tini Grillt vezette. Ők aztán Fekete Sanyival átvették. Fekete Sanyi elment Pestre, aztán Barnára „rászakadt”, ő csinálgatta a feleségével… Az a lényeg, hogy nekünk fel lett ajánlva. Úgy volt, hogy mindenki elmegy, de azt mondták a többiek, hogy én maradjak a gyerekek miatt (négy gyereke van Ottó bácsinak – L. R.). Barna is kapacitált. Úgy mondta, hogy „Ottó bácsi rotációs személy, majd mindenütt lesz”, a konyhában, az étteremben, a presszóban, ahol szükség lesz rám. Én belegondoltam ebbe: összevissza dobálni fognak! Vacilláltam… Iszogattunk Barnával a presszó mögött, a teraszon: Gondoljam meg, gondoljam meg! Aludjak rá egyet! … Mindenkivel beszéltem, a nejemmel is, ő azt mondta: Minek legyünk mi megint mindenkinek… Másnap Béláék egy „búcsúzsúrt csináltak” Billatárón. De csak ők, mert én nem voltam ott. Azzal váltunk el, hogy én maradjak… Te ne gyere el, mert neked a gyerekeid miatt maradnod kell… Még egy három órát ott diskuráltunk Barnával, nem sikerült dűlőre jutni: „Majd másnap választ adok”, váltam el Barnától, és nekem már megfogant az agyamban: B…szok én Barnával egyezkedni! Kimentem hozzájuk: Feldobáltak! … Először csak a sapkájukat hajigálták… Annyira örültek.

(De ez már egy másik história. Folytatása következik!)

4 hozzászólás

  • kajdacsy Tibor

    Lehota Roland “A Halásztól a Sörkertig” c. beszélgetéséhez egy parányi kiegészítés. Kedves Roland, kicsit más vizekre evezve, kötetlen formában remek múltidéző interjút készítettél Balla Ottó kollégámmal, akit e helyről is barátsággal üdvözlök!
    Megértésed kérve, szeretném kiegészíteni az írásodat, el kell mondanom akkoriban a megyében Miskolc, Ózd, Mezőkövesd, Tokaj és Sátoraljaújhely mellet az egyetlen Halászcsárda volt, ami ilyen bő ételválasztékkal szolgálta vendégeit. Vadhúsokon kívül szinte mindent készítettek, nagyon színes és választékos volt étlapja, természetesen kiváló a konyháját, sok II. osztályú étterem is megirigyelhette volna. Remek szakemberek nyitották és üzemeltették a helyet, kiváló zenekarok húzták a talpalávalót. Szerencsések voltak abban, hogy a „tehetős” Tiszakeszi ‒ Tisza Menti Termelőszövetkezet, un. melléküzemágaként működött, anyagiak nem számítottak, szemben a 259 egységet üzemeltető Borsodi Vendéglátó Vállalattal, a Bükkvidéki Vendéglátóval, ami közüzemi étkeztetéssel foglalkozott, az első kereskedelem vendéglátóhelye, a Barcika étterem volt.
    Nem esett szó a cikkben Lőrincz Jánosról, aki a sátoraljaújhelyi Kinizsi étterem főszakácsa, majd a „J” étterem szakácsa, később séfje lett, onnan került át a Halászba vezetőnek, a remek konyha jobbára az Ő érdeme volt. Később a Márka ABC üzletvezető-helyetteseként dolgozott.
    Kezdetekben irigylésre méltó vendégkörre tett szert a csárda, köszönhető volt jó hírű konyhájának és szakembereinek. Sajnálatos módon a 80-as évek közepére a város ipara kiüresedett, elsorvadt, elvándorlás kezdődött a városból, melynek következtében sorra zártak be a vendéglátóhelyek, a „J” étterem, Mazsola, Barcika, Napfény…
    Manóczky Lajosról, a Béke étteremben együtt dolgoztam vele, nagyon jó, simulékony modorú szakember, korrekt kolléga volt, nyelvismerete, hozzáértése, figyelmessége révén, úgy a külföldiek, mint barcikai vendégek nagyon kedvelték.
    Róla, egy „J-ben” készült képet mellékelek…
    Szóba került a vendéglátóegységek elszámolása, kétféle üzemeltetési rendszer, szoroselszámolású és a szabadkasszás un. gebines létezett. Egy szorosban dolgozó kolléga, negyedét sem kereste annak, amit egy gebines…
    A szorosban használt francia blokkról annyit, egy A4-es méretű oldalon, 60 db kis leszakítható szelvényke volt, erre kapta meg az italt, ételt a felszolgáló. Műszak végén ennek alapján számolt el. Nagyobb forgalom esetén, az elszámolás döcögősen ment, egy oszlopban húsz szelvény volt, azt kellet összesíteni, 4-5 oldal esetén, akár háromszáz tételt összeadni. Másnap a pincérek első útja a kontrollt végző adminisztrátorhoz vezetett, kérdésük ez volt, „Marikám” mennyit kell befizetnem?
    Béke „J” étterem, balról: Manóczky Lajos, Sipeky Lajosné Klárika, Rapcsák Ferenc (az ajtóban ismeretlenek)

  • Nagyon boldog voltam ,amikor ott dolgozhattam velük.Családias légkör volt,és mindenki jól megvolt a másikkal,és szerették egymást a dolgozok. Én vissza sírom azokat a napokat!

  • Pingback: Ismerkedjünk Kazincbarcika egykori vendéglátásával… – Barcikai Históriás

  • Pingback: Karcsi nem csak a Barcikában, és nem csak Barcikán ‒ interjú Pásztor Károlyné Erzsikével – Barcikai Históriás

Hozzászólás