Szerencsés voltam, hogy egy jó csapat volt együtt – interjú Básti Jánossal
Miért volt előnyben az, aki már a gyárépítésben is részt vett, nem csupán a működtetésében? Miért volt különösen szép a BVK négy reaktora közül az egyik? Mit jelentett a KISZ védnökségi munka? Hogyan lett a jégpályából autóbusz? – mindezekbe és még számtalan érdekes „kulisszatitokba” avat be minket Básti János, a Kazincbarcika Városi KISZ-bizottság 1970-1974 közötti titkára, aki előtte is, utána is a BVK-ban töltött be különböző pozíciókat.
Megérkezésemkor már a lépcsőházi folyosón elém jön, s mint egy rég látott ismerőst invitál beljebb a lakásba Básti János. A rég látott ismerős annyiban persze helytálló, hogy utoljára kb. negyven évvel ezelőtt „találkoztunk”, az általános iskolában… Éppen emlékeztetni akarom erre, de már közli is: „most mondta a feleségem, hogy a lányommal egy osztályba jártatok, de valami rémlett nekem is”, és ő lep meg egy „személyes” információval:
A nővérem és az édesapád együtt jártak Moszkvában vegyipari egyetemre, és egyszer, amikor már Sajóbábonyban dolgoztak, eljöttek hozzánk Salgótarjánba. Sok érdekes dolgot meséltek a munkájukról, valamennyire ez is közrejátszott abban, hogy én is ezt a pályát választottam.
Sajóbábonyban volt az első munkahelye is? Hogyan került a BVK-hoz?
Igen, amikor végeztünk, 1962-ben, az osztályunk nagy része Bábonyban kezdett el dolgozni. Ám akkoriban jött el a gyárba a Berentei Vegyiművek munkaügyi osztályáról Szoboszlai Árpád és Hódoss László, és előadták, hogy ha hozzájuk megyünk dolgozni, több fizetést kapunk, és a szállásunk is meg lesz oldva. A „nagy lehetőség” reményében vagy tízen el is jöttünk Bábonyból. A Hőerő munkásszállásán biztosítottak elhelyezést, a munkásszálló a Könnyűbetongyár és az erőmű között volt. A Vegyépszerhez osztottak be minket, akkor még épült a gyár, így nem csak a technológiát és az üzemeltetést kellett megtanulnunk, de részt vettünk a vegyiművek szerelésében is. Tehát amelyik üzemet mi később üzemeltetésre átvettük, én a vinil-klorid üzembe kerültem, ott közben a Vegyépszer dolgozójaként először mindenféle lótifuti munkát bíztak ránk. Szépen beépítettek minket a brigádba, mi is kaptuk a plusz prémiumot a teljesítmény után. De azt mondta a brigádvezető, hogy na, fiaim, akkor itt aztán rendesen kell ám dolgozni! Ami a mi esetünkben többnyire szeméthordást, palackhordást jelentett. A dissoupalackot vállon kellett felvinnünk az ötödikre, mert a liftek még nem működtek… Szóval szépen be lettünk törve…
Később már kaptunk „komolyabb” feladatot is: forgathattuk a hegesztőnek a csövet, aztán a tolózárat, a szelepeket már magunk szerelhettük be. Mindenesetre nem volt haszontalan ez a munka sem, mert amikor a próbaüzem megkezdődött, mindent tudtunk, hogy mi hol van. A próbaüzem alatt Nyugat-Németországból jöttek szakemberek segíteni, így – még ha tolmács segítségével is – mi már komolyabb dolgokat tudtunk kérdezni, mint azok, akik akkor kerültek oda.
Volt egy idős, a frontot is megjárt német mester, mindig katonasapka volt rajta, bár jelvény nélkül, és én állandóan kérdezősködtem tőle, hogy mi miért van, mik az összefüggések, ha a műszerek kilengenek, az miért van. Egy idő után már mindig magához intett, és elmagyarázta, hogy mit hogyan kell állítani. Ez később nagyon sokat segített abban, hogy Körtvélyes István főmérnök kérésére le tudtam írni, valójában mit is csinálunk a monomerüzemben 8 óra alatt. Feltűnhetett a főnökségnek a csapatunk által termelt többlet vinil-klorid.
Kikkel dolgozott még együtt, emlékszik a brigádra?
Nagyon fiatal gárda alkotta a brigádot: Molnár Lajos volt a művezető, Végh János a desztillációkezelő, Markovits János a kompresszoros, Vasvári Gyula, Jánvári Gyula, Rácz Pista és Bátor Valéria laboráns dolgozott még velünk, na és a reaktorkezelő Matyasi Gábor. Az egyik reaktor a négy közül mindig különösen „szép” volt, mondtuk is Gabinak, hogy annak mindig ragyognia kell ám! Az egyikre ugyanis rá volt írva a menyasszonyának a neve: Böbe.
Szabadidőnkben is együtt voltunk, de nemcsak a brigáddal, a többiekkel is, a mérnököktől kezdve a főnökségig mindenki mindenkivel jóban volt. Egy fiatal generáció jött össze, egymásra voltunk utalva, összerázódtunk. És sokféle helyről jöttek az emberek, nekem volt munkatársam például Sátoraljaújhelyről, Tokajból, Kisvárdáról és Szerencsről is.
Magunknak kellett megszerveznünk a szabadidőnket, mert akkor Kazincbarcikán még nem sok minden volt. Néha feljártunk focizni oda, ahol most a városháza van, ott volt egy kis posta, mellette meg egy focipálya, de többnyire inkább a Berentei Vegyiművek éttermében rendeztünk összejöveteleket, klubnapokat.
A focin kívül fel a városba nem is nagyon jártak?
Nem, mert például a buszközlekedés sem volt akkor még valami fényes. A városban kultúrház sem volt. A későbbi beruházási igazgató, Szőke Béla és a felesége a saját lakásukon tartottak nekünk klubfoglalkozásokat. Ők Budapestről kerültek oda, többen jöttek akkor a fővárosból is, például Szántó István igazgató is. Ezeken a foglalkozásokon festőkről, költőkről, írókról beszélgettünk, ismerkedtünk a műveikkel, vagy csak lemezeket hallgattunk. Időnként a berentei kultúrházba jártunk bálba, még akkor is, ha délutánosok voltunk. A délutános műszak este 10-kor véget ért, aztán irány a bál! Tehát még az erőmű kultúrháza is közelebb esett nekünk, mint bemenni a városba…
Az erőmű éttermébe jártunk ebédelni, mert akkor még az sem volt nekünk. Persze egyszerűen tudtunk oda átjárni, mert amikor szereltük a gyárat, még kerítés sem volt…
„Szépen be lettek törve” az építőbrigádban, de akkoriban a fiatalok nem úszták meg ennyivel… Volt katona?
63 őszén vittek el katonának. Már egy évvel előtte be kellett volna vonulnom, de a próbaüzem miatt felmentést kaptunk. A katonaságnál persze azt mondták, hogy biztos sumákolni akartam… A műszakiakhoz kerültem. Már túl voltunk a kubai válságon, a hidegháború „legforróbb” eseményén, így nyilván ez is közrejátszott abban, hogy új fegyverzettel szerelték fel a honvédséget. Na ez nálunk abból állt, hogy volt két Prága típusú teherautó, az egyiken volt a laboratórium, a másikon meg az egyéb berendezések, és a feladat az volt, hogy mindenféle szennyezett vízből állítsunk elő ivóvizet. Vegyi szennyezett, sugárszennyezett pocsolyából, a Dunából. Olyan igazi szennyezett vizet azért soha nem próbáltunk ki… Amikor jött az egészségügyi szolgálat ellenőrzésre, a közönséges pocsolyából készült ivóvízbe kicsit több fertőtlenítőt tettünk, és mondtuk nekik, hogy kóstolják csak meg! Nem, nem, látjuk, hogy tiszta – mondták. Szerencsére élesben soha nem kellett kipróbálnunk ezt az új „fegyverzetet”… De azért Pusztasomorjától Hegyeshalomig az aknák felszedése és hatástalanítása már keményebb diónak bizonyult.
Miután 1965-ben leszereltem a honvédségtől, visszakerültem a gyárba. Már tél volt, hó borította a gyár területét is, amikor a polimerüzem melletti vinil-klorid tartályok mellett siettem a dolgomra, ám egyszer csak valaki meghógolyózott… Körbenéztem, és a tartály tetején megláttam egy nevető lányt… később ő lett a feleségem…
A BVK-lakótelepen kaptunk lakást, két szoba, közös konyha-fürdőszoba, az egyik szobában mi laktunk a feleségemmel és a lányommal, a másikban Pászti György a feleségével. Pászti György a kaprolaktámgyár vezetője volt, majd Nyergesújfalun lett vezérigazgató, a felesége pedig akkor a gimnáziumban tanított. Később már a városban laktunk, az MSZB téren, majd a Szabó Lajos úton.
Mikor kapcsolódott be komolyabban az ifjúsági mozgalomba?
Az egyesülés után (a Berentei Vegyiművek egyesült a BVK-val, 1963-ban – a szerk.) a BVK tovább fejlődött, elkezdték építeni a PVC II-t, és ebben a KISZ fiataljai is erőteljesen részt vettek. Akkor kaptam azt a megbízatást, hogy szervezzem meg a védnökségi munkát. Akkoriban úgy mondták ezt, hogy az a valami, például a PVC II a KISZ védnökségével épült. Mit is jelentett ez?
Amikor ma egy multi letelepül Magyarországon, nagyon fontos, hogy minél több magyar beszállító legyen. Akkoriban is egy gyárépítésnél nagyon sok beszállító volt, mert az is fontos volt, hogy minden határidőre történjen, és ezt csak így lehet megvalósítani. Gyártott berendezést és alkatrészt a kiskunfélegyházi gépgyár, a Ganz-MÁVAG, a Rába, a kismotor- és gépgyár Budapestről, a Digép, az LKM, és sorolhatnám még a többieket, a tervezőket, kivitelezőket. Ezeknek a gyáraknak az ifjúsági szervezeteivel vettük fel a kapcsolatot. Azt csak jó kapcsolatokkal lehetett elérni, hogy a PVC-gyár építéséhez szükséges dolgokra külön odafigyeljenek. Elhívtuk a fiatalokat megnézni, hogy amit ők csinálnak, az hova kerül, mi lesz belőle. Utána szerveztünk különböző programokat, elmentünk Aggtelekre kirándulni, vagy klubfoglalkozásokat tartottunk, ahol jobban megismerhettük egymást. A nagy beruházások, Százhalombatta, Ajka, Dunaújváros, Tiszaújváros között volt verseny is, a Nehézipari Minisztérium pénzzel díjazta a nagyon jó teljesítményeket. Meg kell említenem Búza Gyula, Bakti Lajos, Fejedelem György, Kecskés Miklós, Kerekes Jóska, Mérten János kiemelkedő munkáját az ügyben, és sokat segítetek a beruházás mérnökei, köztük Bándi László későbbi igazgató.
De az ilyen ifjúsági összefogás másra is jó volt…
Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter ellenőrzést tartott a BVK-nál és a TVK-nál. A határidő tartásában az építőkkel nagyon sok gond volt mindkét gyárnál, az operatív bizottság panaszkodott a vezérigazgatónak, Körtvélyes Istvánnak, hogy mindjárt jönnek a japán és az angol berendezések, kompletten, az egyik torony például 80 tonnás volt, azt mégiscsak a helyére kellene rakni, valamit tenni kell, hogy legalább a miniszter ne vegye észre a csúszást. Mindenki készenlétben állt, nagy volt a nyüzsgés, a miniszter meg is állapította, hogy ez igen, látszik, hogy az építők kitesznek magukért, megy a munka, teljes a létszám, remélhetőleg ugyanígy fog folytatódni minden. Körtvélyes utána meginvitálta a minisztert egy fogadásra, egy ebédre, ahol megbeszélték a terveket a beruházás további menetéről. Közben az „építők” felszálltak szépen az autóbuszokra, és mentek Tiszaújvárosba, a szemle ugyanis ott folytatódott …és mire odaért a miniszter, ugyanolyan lendületes munka folyt ott is az építkezésen…
A miniszteri szemléken kívül is, gondolom, valahogy el kellett foglalni a fiatalokat…
Nagyon sok fiatal jött az új gyárba, technikusok, mérnökök, gépészek, vegyészek, a vállalatvezetés is tisztában volt vele, hogy kulturális téren is többet kell nyújtani számukra. Serfőző Sándor, aki később az Egressy vezetője lett, nagyon jó partner volt ebben. Létrehoztuk a Fiatal Műszakiak Klubját, rendeztünk fiatal műszakiak bálját, állandó klubnapok voltak, ahol rendszeresen fellépett az általunk patronált zenekar a 105-ösből. De nemcsak ők. Például a Tamók Gyula, aki amellett, hogy kiváló esztergályos volt, a rockzenét rettentően imádta, és az ifjúsági bálba meghívta a Hungária zenekart, Fenyőéket. Éjfélkor azt mondta a Fenyő, hogy ők nem játszanak tovább, adjuk oda a pénzt. Ő meg azt találta mondani nekik, hogy a szerződést aláírták, és az reggelig szól, a pénzt reggel fogják megkapni. Összedugták a fejüket, mi legyen, és bár az egyik gitáros már alig állt a lábán, reggelig maradtak a Radnótiban. Gyula intézte el azt is, hogy itt volt a Metró Zorán vezetésével a városi moziban.
Kiváló technikus, kiváló mérnök pályázatok is voltak, ez lehetőséget adott arra, hogy kitűnjön valaki. Akkor viszonylag fiatalon lehetett felelős beosztásba kerülni, üzemvezetőnek, üzemvezető-helyettesnek. Komolyan vette a vállalatvezetés a fiatalokat.
Akkoriban vetődött fel az is, hogy kellene egy műjégpálya…
A 60-as évek végén? Ahhoz képest elég sokára lett… és jó lenne, ha sokáig megmaradna…
A Fiatal Műszakiak Tanácsának elnöke, Csikász József, ő berentei gépészmérnök volt, többek között Szoboszlai János, Prókai László, Bordás Zoltán, Kiss József mérnökökkel elmentek Pozsonyba tanulmányozni a műjégpályát, mi pedig elmentünk a budapesti műjégpályára, mert megtudtuk, hogy a régi kompresszorokat leselejtezik. Akkor mi könyvjóváírással elhoztuk a két kompresszort és a csöveket. A központi karbantartó üzem vezetője, Sándor János, akit egyébként Javert felügyelőnek hívtak, mert olyan szigorú volt, hozzájárult ahhoz, hogy társadalmi munkában, szabadidőben a kompresszort teljesen felújíthassuk.
A mostani műjégpálya helye volt kinézve, és mivel akkor még működött a szintézisüzem, az ammóniát ki lehetett volna oda vezetni, keringhetett volna a műjégpálya vezetékrendszerében is. Ezt a BVK egy vezeték építésével megoldhatta volna. Akkor már Takács István volt a tanácselnök, és azt mondta, ha ilyet tud csinálni a BVK, akkor csinálja inkább a városban.
Szép hosszú lett volna a vezeték, mire felér a városba…
Más megoldással… De így aztán valami miatt nem jött össze, a BVK vezérigazgatója is kötötte az ebet a karóhoz, a végén el kellett adni a kompresszort, a vezetékeket. Viszont az ebből befolyt összegből vásároltunk egy autóbuszt az ifjúsági szervezetnek. A gyár adta hozzá az üzemanyagot, a brigádok, a szakszervezet is igénybe vehette, hétvégén, amikor mentek kirándulni. A műjégpályából így lett akkor autóbusz. A buszvásárlás költségéhez másképp is hozzájárultunk, ez is érdekes, akkor még ilyet is meg lehetett csinálni. Korszerűtlenné vált a CO-üzem, le kellett bontani, elvállaltuk, hogy szabadidőnkben lebontjuk, és ami ebből megtakarítás lesz, azt a gyár beszámítja. Kovács Pál, Litvai György, Tamók Gyula vezetésével, a munkavédelmi szabályok szigorú betartása mellett, lebontottuk.
Egyébként később a városban „építettünk” jégpályát… A Halászcsárda mellett volt egy üres terület, és hozzájárulást kaptunk ahhoz, hogy géppel kiásathassuk, majd Kruppa Laci vezetésével slaggal elárasztottuk. Egy darabig működött, de hát amikor felolvadt, akkor felolvadt… Utána kispályás focira használtuk… Nagy lelkesedéssel sípályát is csináltunk akkoriban.
Ekkor már úgy alakult, hogy a városban is közreműködhettem a fiatalok életének szebbé-jobbá tételében.
Mikor került a városi KISZ-bizottság élére?
1970-től lettem a városi KISZ-bizottság titkára. Bár előtte a gyár volt a mindenem, ez nem jelentette azt, hogy a várossal ne lett volna kapcsolatom, mert a BVK képviseletében benne voltam a városi testületben, és akkor már a városban is laktunk.
Mire emlékszik szívesen ebből az időszakból?
Nagyon jó csapat jött össze. Hazag Mihály, Hidvári Imre, Kruppa László jóvoltából kiadtuk a Kazincbarcikai Fiatal című újságot. Pár évig országos vers-novella pályázatot rendeztünk, a Napjaink szerkesztősége adta a zsűrit, itt tűnt fel például Fecske Csaba, Csorba Piroska költő, de sokan mások is, akik később a megyében jegyzett költők, írók lettek.
Akkoriban a március 15.-éket a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében ünnepeltük. Serfőző Sándorral és Hazag Mihállyal megbeszéltük, hogy kicsit színesebben, különlegesebben kellene csinálni. Ennek egyik eleme volt a fáklyás felvonulás, ami később egyfajta hagyomány lett a városban, de akkor, az elsőn a BVK-tól például több mint ötezer fiatal vonult fel. Utána az Egressyben volt az ünnepi megemlékezés, még most is a fülemben cseng az a gyönyörű beszéd, amit Lini István, a technikum igazgatója tartott.
Ekkoriban kapott új erőre az ifjúsági klub mozgalom is, az első az akkori Lenin úton, a Napfénytől kicsit távolabb egy pincében nyílt meg Jákob Jancsi és a kultúros Gonda Feri közreműködésével (később ő a filharmónia igazgatója lett Miskolcon), a vezetője pedig az akkor még diák Lövey Zoltán lett, aki később a Lombikot és a K-t irányította. Egy másik klub a Május 1. úton nyílt meg.
Ekkoriban épült meg az első 4 lakásos ifjúsági társasház, Pócs Gyula főművezető volt az építés szervezője, egyben az egyik lakó is, a társai pedig Szabó József, Emri Miklós és Hrustyinszki János voltak. Később a stadion mellett egy ifjúsági lakótelep épült a BVK és a város jóvoltából.
Volt egy egyedi dolog, amit az országban egyedül csak mi csináltunk. Valamelyik újságban megjelent, hogy az Európai Ifjúsági Szövetség – ez nem kommunista szervezet volt – mozgalmat indított „fiatalok Európáért, a békéért” néven. Gondoltuk, ehhez mi is csatlakozunk. E. Szabó István tervezett egy plakátot, két tenyér „tartotta” Európát, és teleraktuk ezzel a plakáttal a várost.
Nem lett belőle baj?
Nem, mert támogatta a város- és a helyi pártvezetés is, így mások nem nagyon avatkoztak bele… Azóta is próbálok keresni ilyen plakátot, kár, hogy nem tettem el belőle, meg lehetne mutatni egy-két mostani fanyalgónak…
Biztosan hiányozhat a mai fiataloknak akár az a fajta közösségi élmény is, amit a KISZ adott, de azért nem mindenki gondol rá jó szívvel…
Voltak azért vadhajtások is, persze… Gondolkodtunk mi magunk is rajta sokat, hogy ez most jó, nem jó, amit teszünk, de mellette meg ott voltak az ifjúsági napok, a túrák, a sportversenyek – soha nem éreztem, és szerintem az abban részt vevők sem érezték, hogy ez kényszer lenne. Mint ahogy az sem, hogy amikor a szepezdi úttörőtábort be akarta zárni a tanács, merthogy sokba kerülne a felújítása, akkor megbeszéltük a tanácselnökkel, hogy hát ne adják el, mi elvállaljuk, hogy kéthetes turnusokban szervezünk a város üzemeiből csapatokat, szakmunkásokat, hogy a tábort rendbe tegyük.
Volt egy olyan része is a dolognak, hogy az újonnan belépőknek a szovjet hősi emlékmű előtt a Szabadság téren fogadalmat kellett tenniük. Magam sem voltam biztos abban, hogy ezt átéléssel lehet csinálni, de hát ez is hozzátartozott.
Mivel Barcikán sok fiatal jött össze, épültek a lakások, volt munka, nem volt nehéz hinni abban, hogy egy szebb és jobb világot építhetünk.
Ma már nem illik erről beszélni, de ez az ifjúsági mozgalom nem csak a politikáról szólt. Sok lehetőséget nyújtott az együttlétre, az utazásokra, igaz, hogy a szocialista országokba, de ezek az utazások is jók voltak.
Az egyik utazás különösen emlékezetes volt. Egy baráti találkozón voltunk Dimitrovgrádban, és úgy terveztük, hogy hazafelé még eltöltünk két napot a román tengerparton. Igen ám, de a határátkelőnél kiderült, hogy az egyik mérnök elhagyta a személyi igazolványát. Csoportos útlevéllel plusz személyivel utaztunk, lehettünk vagy negyvenen. Azt mondta a bolgár határőr, hogy ha bolgár‒magyar határ lenne, akkor átengedne bennünket, de mivel közben van Románia, ő nem teheti meg, hogy elenged minket. Akkor néhányan azt mondták, hogy hagyjuk ott a „vétkest”… De mondtam, hogy együtt jöttünk, együtt megyünk! Mit lehet csinálni? Kiadtam az utasítást a buszvezetőnek, nyergelj, fordulj, irány Szófia! 360 km. Annyi üzemanyagunk még volt. Szófiába érkezve szállást kellett intézni, a konzulátust be kellett cserkészni, végül a romániai két napból két nap Szófia lett. A város szélén egy kempingben találtunk szállást. Rendesek voltak, elhitték, hogy fizetni fogunk… Találtunk egy fényképészt is egy esküvőn, így hétfő reggelre elkészült a fénykép. A konzulátuson felvettem hitelt, több ezer levát, és végre hazaindulhattunk. Itthon már állt a bál, majdnem fegyelmit kaptam, ugye, semmi hír nem volt rólunk, és hol vagyunk, mint vagyunk?
Volt egyébként konfliktus a városvezetéssel az évek során?
Nem is tudom… Mondjuk elég újszerűen működtünk, de talán épp azért, mert ilyen jó csapatunk volt, szerencsére mindig megszereztük a támogatást. Nem emlékszem, hogy nagyobb konfliktusunk lett volna. Illetve egyre nagyon is emlékszem, de az csak közvetve érintette az ifjúsági mozgalmat, a színjátszó fesztiválhoz kapcsolódott.
Takács Istvánnak pártfegyelmit akartak adni. A megyei tanács terjesztette elő, a reprezentációs költségek túllépése miatt. Teljesen el voltunk hűlve. Bárki másról el lehetett volna ezt képzelni, de a tanácselnökről köztudott volt, hogy egy visszafogott, nagyon tisztességesen élő ember. Mindenki nagyon rosszul érezte magát, amikor ezt megtudtuk, mert jogtalan meg igaztalan volt. Vagyis a túllépés az igaz volt, de ezt nem Takács István csinálta, hanem a fesztivál költségeit máshol nem lehetett elszámolni… Jöttek ugye vendégek külföldről is, és hát a szódavizet, egyebeket valamiből állni kellett. Nem lett belőle végül is fegyelmi, persze akiknek szavazni kellett volna erről, ők is ott koccintottak…
Álságos dolog volt ez, és gyakori, hogy nem azon a címen ment a dolog. Amikor például magas rangú vendégek érkeztek, általában az volt a gyakorlat, hogy vagy a tanács adta az ebédet, vagy valamelyik vállalathoz kellett kimenni.
Még egy eszembe jut, sokáig emlegettük azt is. A Rakacai-tónál volt egy megbeszélés, a BVK-tól Hertelendi Jenő, Kecskés Miklós, Pázmándi Gyula vett részt, a várost pedig Sztancsik Karcsi bácsi képviselte, ő volt Vékony Ernő előtt a párt első titkára. Gyula, a pesti vagány egyszer csak lezserül városatyáknak nevezte a város vezetőit. Karcsi bácsi felháborodott, kikelt magából, mi ez a tiszteletlen megszólítás, hogy nem elvtársak, hanem városatyák… Úgy kellett lecsillapítani, hogy ez nem tiszteletlenség, sőt… Pázmándi Gyula később a gyár vezérigazgató-helyettese lett.
A „városatyák” egyébként elsőre ráálltak mindenre?
Nem mondanám… Amíg a főnökséghez eljutott valami, mindig volt, aki akadékoskodott, mi az, hogy újság, meg mi az, hogy plakát. Például korábban a gyárban azt is nehéz volt elfogadtatni, hogy a fiatal műszakiaknak külön klubjuk vagy külön rendezvényük legyen, tehát hogy egyfajta rétegigényt elégítsünk ki, de később ez a városban is teret nyert.
Sok fiatal volt akkor KISZ-tag?
Igen. Volt egy térkép a falon, az irodában, egy Barcika-térkép, és azon kis zászlókkal volt bejelölve, hogy hol vagyunk jelen. Üres terület nem nagyon volt.
Hol volt a KISZ-bizottság?
Először az Építők útján, a 112-estől kicsit visszább a technikum felé. Később pedig a mozi melletti épületben, alattunk fodrászüzlet volt, első lépcsőház, első emelet. Egyik lakásban működött a KISZ, a másikban pedig az úttörőszövetség.
Hányan dolgoztak az irodán?
Volt egy titkárnő meg egy munkatárs. A titkárnő Slampák Erzsébet volt, a munkatárs először a Petró Magdolna, aztán a Kruppa László. Petró Magdi utána a tanácsra került, majd a Szabolcs-Szatmár Megyei Rendőr-főkapitányság személyzeti vezetője lett. Kruppa Laci lett volna az utódom, de ebbe beleszóltak a pártszervek, így aztán ő is visszament a BVK-hoz, később sikeres közgazdász lett.
De az irodán kívüli aktivisták is jó csapatot alkottak. Ha tovább időznénk, egyre több ember jutna eszembe, de hadd említsem Tóbi Ilonát, a kórházból Varró Margitot, Barna doktort, a gimnáziumból Hidas tanár urat, a vállalatoktól Kerekes Jóskát, Kocsis Bélát, Kalácska Jánost, Gálosi Györgyöt, Szabó Palit, Fazekas Jánost, Kőfalvi Zsoltot, Illés Palit, Dobó Pistát, Bodnárné Tündét, Balkányi Aladárt, Geleta Zolit, Kovács Gyulát, Knapp Jóskát, Berecz Miklóst, Szerafi Évát, Varga Lacit, a Zólyomi házaspárt, Fancsik Jóskát ‒ neki a városszépítés most is szívügye ‒, Fejedelem Gyurit, Csikász Gabit, Lini Pistát, Puhl Ferit, Szabó Leventét, Zsigovics Misit, Gyenes Magdit, Dallos Ágit, Szatmári Katit, Pataki Irént, Mihaleczku Jóskát, Benedek Misit, Pete Máriát, Baráti Zolit, Bucz Palit, Hódi Évát, Jene Karcsit, Kiss Marikát, Hercz Attilát, Bagó Attilát és a többiek, akiket még sorolhatnék. Bátor Béla volt az úttörős, ő is elég jól csinálta, az iskolákban is a csapatvezetők (mind nők!) mind lelkesek voltak.
Büszke vagyok az utódaimra is: a BVK-nál Mérten Jánosra, a KISZ-bizottságnál pedig Illés Palira, mindannyian később egyetemet végeztek.
Miért lett szükség az utódra?
Egyszer csak 1974 végén Körtvélyes István azzal a kéréssel fordult a város vezetése felé, hogy szeretne visszavinni a BVK-hoz a PVC III. beruházás miatt. Szívesen is mentem vissza, mert bár érdekes feladat volt az ifjúsági mozgalom városi vezetése, de azért a gyárban jobban szerettem dolgozni… Örülök, hogy olyan lehetőségem adódott, hogy mindig valami új létrehozásában közreműködhettem, és abból a szempontból is szerencsés voltam, hogy egy nagyon jó csapat volt akkor együtt a városban. Aztán 1976 szeptemberében Budapestre, majd Moszkvába kerültem az egyetemre, 1980-ban jöttem haza, egy fél évig még a gyárban voltam, majd megválasztottak az ózdi városi-járási pártbizottság első titkárának. Öt évig töltöttem be ezt a posztot, utána a pályafutásom Miskolcon, a szakszervezetek megyei tanácsa vezetőjeként folytatódott. Közben a Zrínyi Miklós Akadémián honvédelmi, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem szakosítóján pedig szervezési és vezetéselméleti, vállalatirányítási tanulmányokat folytattam. De hogy stílszerű legyek e hasábokon: „ez már egy másik história”.
Járt vagy jár azóta rendszeresen a városban?
Mostanában sokat járok a városba. Tagja vagyok egy „titkos társaságnak”, az Ökörkörnek. Ez már a 80-as években is működött, pár éve eszükbe jutottam, és nagy örömmel vettem a felkérést, hogy legyek tag.
Ha a hivatalosabb megkeresésekre gondolsz… Volt, amikor meghívtak rendezvényekre még régebben, például a várossá nyilvánítás 50. évfordulójára, de a 60.-ra már nem hívtak. Lassan a feledés homályába merül a „dicsőségünk”…
Fotók: Hidvári Imre, Káprai János, illetve Básti János és a Barcikai Históriás archívuma
Pingback: A 90-es évek elejének barcikai szórakozóhelyeiről – Barcikai Históriás