Ismerkedjünk Kazincbarcikával

A Barcikai Históriás első számában e címmel kezdtem közölni Papp Attilának, a városi könyvtárunk egykori vezetőjének Kazincbarcika történetét bemutató írását. A lap mostani számában folytatom az írás közlését. (A szerkesztő)

Az első világháború kitörése után a területünkről származó honvédek nagy része a kassai táborba vonult be. Területünk ugyan nem lett harci események színhelye, de az országos csapás itt is gyászba borította a falvak lakosságát. Az anyagi javak hiábavaló pusztulásán kívül közel ötvenen vesztették életüket és húszan hadirokkantként tértek haza. Figyelembe véve, hogy községeinkből összesen 196 katona vonult be, a veszteség valóban borzalmas arányú volt.

A háborúellenes hangulat egyre fokozódott. A környék mozgalmainak hatására Kazinc és Barcika ipari központjaiban, a bányában a munkások gyűléseket tartottak, és szavukat a háború ellen emelték fel. A háborúellenesség fogalma a felvilágosultabb munkások hatására magába foglalta az uraik, vezetőik elleni kíméletlen harcot is. A munkaidő csökkentésére és a munkabér növelésére irányuló követeléseikért is harcoltak. Amikor 1918. decemberében a KMP Miskolci Szervezete megalakulásának híre eljutott Barcikára, a munkások lelkesedése még nagyobb erőre kapott. Hasonló szervezet megalakítására a szigorú ellenőrzés miatt azonban nem volt lehetőségük. 1919. március 21., a Tanácsköztársaság kikiáltása után a borsodi kommunisták lapja, a „Vörös Újság” hozta közéjük az új, szabad élet híreit, célkitűzéseit. A munkások megtették, amit a Tanácsköztársaság várt tőlük. Becsülettel dolgoztak, és szocialista állásfoglalásuk képviselőjeként elküldték követeiket a munkás-, katona- és parasztszegények tanácsának első miskolci ülésére. A parasztokkal is megismertették a Tanácsköztársaság intézkedéseit. A falu lakóinak jelentős többségét a parasztság képezte. Megkezdődött a kevés földdel rendelkező és a földnélküli szegények között az akkori birtokos Lichtschein földjeinek felosztása. Az új gazdák örömkönnyek között verték le a karók kicsi birtokukra.

Az intervenciós csapatok támadásakor a proletariátus és a szegényparasztság részéről soha nem látott áldozatkészség és lelkesedés mutatkozott. Akik csak tehették, bevonultak a Vörös Hadseregbe.

A Vörös Hadsereg csapatai nem vívhatták harcukat a végső győzelemig… Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az északi hadjárat során – s ezen belül a miskolci csapatban – a borsodi proletárokkal együtt a kazinci és barcikai bányászok, parasztok önfeláldozása és forradalmi harckészsége örök példakép marad emlékezetünkben és történelmünkben, mert az egyszerű emberek szívét a proletár hazaszeretet, a kizsákmányolással, zsarnoksággal és elnyomással szembeni tettrekész ellenállás lángoltatta fel.

Az ellenforradalmi terror megfizetett merészségéért. A földbirtokos visszavette földjét, sok parasztot összeveretett a föld szétosztása miatt.

A Horthy-korszak szinte az éhhalál szélére sodorta a község bányászlakosságát, de a földbirtokos Lichtschein sem volt kímélettel parasztjaival szemben. A községek urai a versenylovas fiatal Lichtschein, Schwartz Sándor, a gazdag Czövek és a két bányatulajdonos Heimlich és Hegedűs, Berentén pedig Arnót Vilmos lettek.

A fiatal Lichtschein birtokai a mai Újváros helyén terülnek el, s – a régi barcikai legelőt megkerülve – ugyancsak az ő tanyáján tért pihenőre a nap. A Lichtscheinek mellett csak törpebirtokosnak számított 200 holdjával Schwartz Sándor és a 100 holdas Czövek. Ugyanakkor a falvak lakosságának, a mintegy 200 gazdának összesen nem volt 100 holdnyi földterülete. A kazinciak jelentős része bányákban dolgozott. A Heimlich-, a Schwartz- és a Hegedűs-bányák örömmel fogadták az olcsó munkaerőt. Üzemeikben emberfeletti munkával is alig lehetett megkeresni a havi 40-50 pengőt.

1921-ben Kandó Kálmán Berentén létrehozta az „Imperiál” petrokémiai alapon működő szénlepárlót, feltehetően a mai BVK ősét, melyet az 1930-as évek magyar urai a hírhedt emlékű I.G. Farbenindustrie utasítására felszámolnak.

A II. világháború harcai immár közvetlenül is érintették a községek területét. Szovjet és magyar katonák áldozták itt életüket hazánk felszabadításáért. 1944. december 12-én Berente, majd 13-án Sajókazinc és Barcika is felszabadult. (A felszabadító harcok 80-81. napján.)

A földreform végrehajtásakor a barcikai határban 507 holdat osztottak ki a föld nélküli és kevés földű parasztok között. A barcikaiak kapták meg a Lichtschein, Schwartz és báró Radvánszky birtokainak jelentős részét. A Sajókazinc és Alsóbarcika közötti területen 427 házhelyet osztottak szét. A környező bányákban is megindult az élet. Az induláshoz a nehézségek végeláthatatlan sorát kellett leküzdeni. A bányák víz alatt voltak, a gépek tönkretéve, használhatatlan állapotban, szétszórva rozsdásodtak. A bányászok küzdelmének eredményeként rövidesen megindult a rendszeres termelés a már államosított bányákban, eddig soha nem látott eredménnyel.

Rövidesen beindult a „kiserőmű” is, eredeti neve: Barcikai Szénbányák Villanytelepe.

Megindult az államosított iskolákban az oktatás.

Konszolidálódott a faluban a közbiztonság, és egyre nagyobb figyelem összpontosult az egymáshoz közel fekvő két községre: Barcikára (mely tulajdonképpen két részből tevődik össze: Alsó- és Felsőbarcikából), valamint Sajókazincra, ahol körjegyzőség is működött. Szükségessé vált a két község egyesítése, mely új nevet kívánt. A szóba jöhető községnévnek olyannak kellett lennie, melyben mindkét község neve szerepel. Így jött lére ideiglenesen 1947-ben Kazincbarcika összevont név. Az 1948-ban kiadott Magyarország helységnévtárában már ezzel a dallamos városnévvel találkozunk, melynek ratifikálása tulajdonképpen 1954-ben történik meg, a várossá nyilvánítás MT. határozatával.