Sok idő eltelt azóta, hogy István elvágódott a Halászcsárda előtti betonon. Azelőtt is szinte semmit, azóta meg egyáltalán nem beszéltem Vele. Nem mertem.
Tegnap a postával szembeni árkád alatt bújt meg, és a szélben (is) kivörösödött kezével egy alutálcáról ételmaradékot kanalazott. Épp csak biccentettem, és szemlesütve siettem a felszólító levelemért.
Péntek van! Örömködtem ma délután munka után, ahogy a Spar felé igyekeztem. Idejét sem tudom, mikor volt számomra jelentősége, melyik napot hogyan nevezik.
Fizettem a pénztárnál, és elmélyülten pakolgattam a kosaramból. Azután egy „ezismegvan” sóhajjal felemeltem a szatyromat, és felnéztem. István állt mellettem a pultnál, könnyes, gyönyörű szemekkel. Melegedni jött be.
Nem volt egérút, csak álltam ott szótlanul. Majd zavartan kotorásztam egy kis megmaradt aprót a zsebemben, és odanyújtottam. Nehezen vette el.
– Köszönöm, holnap veszek egy kis ennivalót belőle – mondta, és fejével a bolt vásárlótere felé intett, szomorú, „dejólennedenincsmibőlbemenni” tekintettel. Majd folytatta:
– Infarktusom volt, pedig régen sosem voltam beteg.
Álltam dermedten. Sejtettem én, de kerültem az emlékezést. Most viszont már nem tehettem. Újra lepergett előttem a jelenet. Ahogy ég felé emelt kezekkel, rám meredő, félelemmel teli szemekkel elvágódik velem szemben a szakadó esőben, a kihalt utcán. Arccal a betonra. Ahogy hosszú percekig állok felette, és a pocsolya vérvörössé válik…
El kellett mesélnem neki mindent.
Nem én mentettem meg az életét. Az a srác. Az egyetlen, aki kocsijával megállt mellettünk az úton. Ő hívott segítséget. Ő, akinek a nevét egyikünk sem tudja.
Ezek után elköszöntem Tőle. Ő még ekkor is köszönömöket rebegve könnyes szemmel támaszkodott a pultnak. Melegedett. Én is könnyes szemmel léptem ki az üvegajtón, hiába sütött a nap péntek délután. Hideg szél fújt odakinn. Éjjelre pedig fagy várható.
Pingback: Író-olvasó találkozó: Szobonya Krisztina volt az újkazinciak vendége – Barcikai Históriás