Betekintés Kazincbarcika egykori vendéglátásába: Visszaemlékezés a Gyermek, majd Mazsola Cukrászdára, a „Mazsira”
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, a város egyetlen olyan vendéglátóhelye volt, melyet minden korosztály látogatott, talán nem is volt olyan ember, aki ne járt volna egykoron ebben a süteményillatú cukrászdában.
A 60-as évek közepén nyitotta a Borsodi Vendéglátóipari Vállalat, 101. számú egységeként, a kazincbarcikai cukrászüzem szomszédságában. Nem hiszem, hogy sokan emlékeznek rá, de a 70-es évekig csak a pult előtti kiszolgálótérből és a bejárattól jobbra levő kis teremből állt. A nagyobb termet, mely ezt megelőzően gyermekruházati bolt volt, ebben az időben csatolták hozzá, a Mazsola elnevezést is ekkor kapta.
Az egykori városvezetők, hihetetlen jó ötlete alapján, a kort meghaladó, kereskedelmi és szolgáltatói ún. bevásárlócentrumot hoztak létre, melyben élelmiszer, hús, zöldség és háztartási bolt, női-férfi fodrászat, patyolat, Ofotért üzlet, sőt még gyermekruházat is működött.
Emlékeim szerint akkor még „Gyermekcukrászda” névre hallgató üzletet Csorba Istvánné (Lidike) nyitotta, majd 1967-től 1973-ig Otrosinka Ferencné (Marika) vezette.
Hihetetlen népszerűségét a szomszédos cukrászüzem kiváló szakemberei által készített remek termékeinek köszönhette.
A cukrászda kis kollektívája is megtett mindent vendégeinek megelégedése, a hely népszerűsége érdekében. Évente 3-4 alkalommal vásárlással egybekötött cukrászsütemény-bemutatót tartottak. Óvónők segítségével műsoros mesedélutánokat szerveztek, ahol tombola és ingyenes süteménykóstolás is volt. Ezek a rendezvények óvodások, kisiskolások, de a szülők körében is nagyon sikeresek voltak. A cukrászda falait mesefigurák díszítették, hangsúlyozva gyermekbarát jellegét. Elismertségének köszönhetően 1970-ben, az akkoriban oly népszerű Esti mese malackafigurája után, keresztnevet is kapott, így lett „Mazsola” cukrászda.
Számtalan család, baráti társaság, diákok látogatták a cukrászdát, mindig friss, nagy választékú süteményeinek, tortakínálatának, kiváló krémeseinek, tejszínes készítményeinek, gesztenyepüréjének köszönhetően. Ünnepi eseményekre, esküvőkre remek tortaköltemények születtek. A cukrászüzem, annak gárdája mindent megtett, hogy finom és mutatós készítmények, dísztorták kerüljenek az ünnepi asztalokra.
Hagyományos alapanyagokból főzött fagylalt került a ropogós ostyatölcsérekbe, illetve fagyis kelyhekbe.
Kezdetekben az üzletnek – a teljesség igénye nélkül – vezetői, dolgozói voltak: Sipeky Lajosné, Farkas Lászlóné, Borga Imréné, Balogh Elemérné stb. Mellettük 4-6 órás munkaidőben, fiatal lányok dolgoztak az üzletben. Ragyogó korszaka volt ez a cukrászdának, a vendéglátós elődökkel rendelkező Otrosinka Ferencné Marika által vezetett összekovácsolódott kis kompániának.
1973-ban, sátoraljaújhelyi kitérő után, kerültem vissza a városba, a Mazsola cukrászdába. Merőben szokatlan volt a helyzet, mert ezt megelőzően soha nem volt férfi dolgozója az üzletnek.
Egy vasárnapi, kórházlátogatós napon csöppentem a cukrászdába, ezt megelőzően nagyobb vendéglátóhelyeket vezettem, de amivel a Mazsolában szembesültem, még soha nem találkoztam. Pár óra alatt több száz szelet sütemény, kb. 200 adag saját készítésű gesztenyepüré hagyta el „pocakban vagy csomagolva lábon” a cukrászdát. A kedves vendégsereget túlélve, gondolkodóba is estem, jó helyen járok egyáltalán, „pasiként” mit keresek egy lányok által belakott, kávé-, tejszín- és vaníliaillatú helyen? Kovács Józsefné Katalin, egykori helyettesem öntött lelket belém, melyért mai napig is hálával tartozom neki.
A „mozgalmas” napot túléltem, aztán jöttek a tervezgetős, munkás hétköznapok. A cukrászda berendezése, bútorzata a jelentős igénybevétel következtében elhasználódott. Elképzeléseimhez mindent megmozgattam, szerencsémre a vállalatnál is támogatókra találtam.
Első lépésként a bemutatópultok nagy rakfelületűre történő cseréjére került sor. Ezt a zárt süteményvitrin cseréje követte, mely már kicsinek bizonyult, és minden süteményszelet kivételekor nyitni és zárni kellett az ajtaját, a sok csiki-csuki a hűtés rovására ment.
Egy nagyobb hűtőterű, nyitott, ún. norvég pult került beállításra. Alacsony építésének köszönhetően jól láthatóak voltak benne a termékek, a kicsik imádták, sokszor a kis orrukat az üvegfalához nyomva választottak… A lányok részére a kötelező hajpánt helyett színes sildes sapkákat készíttettem, oly nagy sikere volt, hogy a vállalat több száz darabot rendelt belőle.
Mindenképpen bővebben kell írnom a cukrászüzem és a cukrászda hihetetlen jó együttműködéséről. Ezúttal is hálámat fejezem ki Kopcsik Lajosnak, Magyar Jánosné Katalinnak, valamint Knittel Jánosnak, az üzem egykori vezetőinek és remek munkatársainak. Mai szóhasználattal, az elismertség, népszerűség „nélkülük nem jött volna össze”!
A cukrászüzem süteményei a városban, de a Sajón és azon is túl kedveltek, elismertek voltak, igazi kézműves termékek kerültek ki az ott dolgozók kezei alól. Ilyen volt a saját készítésű vajastésztából készült ropogós krémestető, habroló és sajtos roló, leveles pogácsa. Az általuk főzött fondant bevonómassza minyonok, puncstorta, de a sárga kiskacsa, mazsolafigura bevonására szolgált.
Az üzemben marcipánt is gyártottak (hengereltek), mellyel a csodálatos alkalmi, esküvői tortákat öltöztették fel, rózsák, virágok, marcipángyümölcsök is készültek belőle. Ezek jobbára Magyar Jánosné Katalin keze munkáját dicsérték. Kopcsik Lajos, Knittel János barátaim a karamellvirág készítésének voltak nagy mesterei, díszmunkáik főként esküvői torták dekorációi lettek.
Egyedi receptjeik alapján, csodálatos ízesítéssel készült különleges édes és sós teasüteményeik, gyümölcsös szeleteik hihetetlenül finomak, „messze földön”, még a megye határain túl is keresettek voltak. Tejszínes tortáik, készítményeik igazi „tehénadta” tejszínhabbevonatot, tölteléket kaptak.
Hosszan ecsetelhetném, de szavakban nem igazán tudnám visszaadni azt a felejthetetlen illatorgiát, mely a reggeli süteményátvételkor a cukrászda légterét belengte. A 60-70-es évek táján a cukrászkészítmények kedveltek és mindenki számára megfizethetőek voltak. Sem előtte, de azóta sincs olyan kultusza ezen finomságok fogyasztásának, melynek ma már inkább anyagi okai vannak.
A cukrászüzem új és hagyományos süteményeiből évente 3-4 alkalommal cukrásztermék-bemutatót, ennek keretein belül kóstolással egybekötött vásárokat tartottunk.
Meg kell említenem, hogy hétvégeken, valamint kórház-látogatási napokon (szerda és vasárnap), a vidéki látogatókkal együtt, valóságos búcsújárás volt. A jó szervezés ellenére a sokaságnak néha még keveset sorba is kellett állnia, de itt mindenkinek jutott sütemény, nem úgy, mint az 50-es évek húsboltjaiban hús…
Ilyenkor kiürültek a hűtők, 200-250 adag gesztenyepürét is készítettünk alkalmanként, de sokszor ez sem volt elég…
Jelentősebb ünnepeket megelőző napokon ma már elképzelhetetlen mennyiségű süteményrendelést adtak le a városlakók. Példaképpen 70-90 kg sajtos roló, 130-150 kg leveles pogácsa, 50-60 db egész torta, több száz szelet sütemény talált ilyenkor gazdára, fogyasztóra. Általában 80-90 ezer forintot, mondhatni egy Zsiguli árával vetekedő árbevételt értünk el, mindez 1,20 forintos krémesből, 2-4 forintos szeletsüteményekből jött össze. Ilyen alkalmakkor, más megoldás nem lévén, a cukrászda nagyobbik termét lezárva, onnan oldottuk meg csomagolt süteményekkel vendégeink kiszolgálását.
Gyermekprogramok, élőműsoros mesedélutánok, de a látványos és finom sütemények is vonzották a „jövő” vendégeit, a gyerekeket. Saját gyermekeim is gyakran vettek részt ezeken a rendezvényeken. Egy alkalommal a lezajlott gyermekzsúr után félrevonulva beszélgettünk. Az akkor 3 éves fiunk a pult között matatott, gyanús volt a nagy nesztelenség, ekkor vettük észre, hogy ennek a csendnek kárvallottja 12 db párizsi csúcs lett, melyek hegyes csúcsai, a kissrác fogai által elveszejtve, árválkodtak a tálcán. Drákói büntetés következett, a lefejezett süteményeket otthon kellett elfogyasztaniuk, mint utólag kiderült, ez egy „édes” büntetés volt, melyet a későbbiekben is bármikor szívesen elfogadtak volna…
A cukrászdában mindig friss kávé várta vendégeinket, abban az időben, a vendéglátóiparban, egy országos rendelet alapján, csak Omnia kávé felhasználása volt engedélyezett. A cukrászüzemben kicsit rápörkölve, mindig kifogástalan volt a presszó- vagy tejszínes kávénk. Naponta 80-100 adag presszókávé fogyott, érdekességként említem meg, hogy a vendéglátásban duplánként 6 g kávéőrlemény felhasználása volt előírva, így 1 kg szemes kávéból 166,5 adag kávét készíthettünk.
Abban az időben szigorúak voltak az előírások, cukrászdát csak cukrászüzemmel együtt vagy annak közvetlen közelében lehetett nyitni, annak okán, hogy a süteményszállításnál a hűtőlánc folyamatossága ne szakadjon meg, mielőbb hűtőből hűtőbe kerüljenek a készítmények.
Cukrászda keretei között csak nagyon szerény választékú szeszes ital volt árusítható, likőrök, desszert- és csemegeborok. Ez alól, vendégeink igényeit figyelembe véve, sikerült némi engedményt kijárni borpárlatok, rum, vermutok és pezsgő forgalmazására.
Az üzlet 1980-ig a város egyetlen dohányzásmentes vendéglátóhelye volt, melyért a Köjáltól számtalan elismerést kaptunk. Annak ellenére, hogy trafikárut is árusítottunk, az említett 80-as évig, sikerült a dohányzási tilalmat fenntartanunk, kivéve „stikában” a WC-ben vagy valamelyik nem belátható sarkot…
A vendégek hangulatát szolgálta a csatasorba állított bakelitlemezes Fonica zenegép is, mely réz 2 forintossal, ún. „bélással” működött. Abban az időben a 60 ülőhellyel rendelkező termek szinte állandóan tele voltak, az ifjúság az akkortájt új slágereket (pl. Máté Pétertől Hull az elsárgult levél, Koncz Zsuzsától Andre, Je t’aime” stb.) nagy odaadással hallgatta.
Az üzlet önkiszolgáló rendszerben működött, de idősebbeket, családokat, rendezvények esetén nagyobb társaságokat asztalnál is kiszolgáltunk.
Komoly utánpótlás-, elsősorban vendéglátó-eladó képzés folyt a cukrászdában, jól képzett szakemberek kerültek ki az üzletből, akiket a város bármelyik vendéglátóegységében szívesen foglalkoztattak. Közülük volt, aki tovább képezve magát, ma az egyik biztosítótársaság megyei területi igazgatója. Mindenképpen meg kell említenem tanulófelelősüket, Kovács Józsefné Katalint, aki fáradságot nem ismerve sokat tett a lányok, Fóris Malvin, Czifra Ildikó, Plébán Ibolya, Kiss Mária szakmai felkészítése érdekében.
Érdekességként említem meg a fűtőnk, a kazánkezelő Kutasi Tivadar bácsit, aki csendes magányában gyönyörű terítőket hímzett, a hölgyek csodájára jártak ebbéli képességének.
Az üzletnek remek, összekovácsolódott kis kollektívája, kiváló dolgozói voltak. A teljesség igénye nélkül említeném meg Kovács Józsefné Katalint, Leskó Károlyné Klárikát, Izsó Piroskát, Soltész Miklósné Évát, aki a fiatalokkal remekül szót értett (férje a J-nek, a Sörkertnek volt vezetője), Kollár Sándorné Julikát, a kazincbarcikai Fuksz lányokat, a feleségemet, Erzsébetet és húgát, Tóth Bertalanné Gizellát, Haklik Zsuzsát, az elfelejtett vezetéknevű Gizikét, valamint a tisztaságfelelősünket, a dubicsányi Julika nénit stb.
1980-ban a Napfény vendéglőbe kerültem, ezt követően a feleségem 1982-ig vezette a cukrászdát, őt Tóth Bertalanné Gizella követte 1989-ig – ebből az időből a Mazsola működéséről semmit nem tudunk -, majd 1989-1992. évi bezárásáig Balázs Ildikó volt a cukrászda vezetője.
Tudomásom szerint a Mazsola bezárása után, a cukrászüzem 1996-os megszűnéséig, közvetlen onnan történt a süteményértékesítés. Ezt követően üdítő- és szikvízüzem létesült a helyén, mely információm alapján nem futott be nagy karriert, nem volt hosszú életű sikeres vállalkozás.
Mai fényképfelvételek tanúskodnak arról, hogy az egykor jobb sorsa érdemes üzlet, üzletsor ablakai betöredezve, a falakról lehulló vakolat, elburjánzott gyom jellemzi az elhanyagolt, mementóként hátrahagyott épületeket, üzleteket…
😆
A cikk megjelenése után újabb kincsek kerültek elő:
Nagyon érdekes írás. Valamelyik évzáró, vagy a nyolcadikos ballagásunk alkalmával egy egész osztállyal voltunk, amely eléggé emlékezetes maradt számomra, de a haverokkal is el-elruccantunk a 80-as években. Úgy emlékszem, hogy a 80-as években már alkoholt is árusítottak a helyiségben.
Igen, árultak, erre én is emlékszem! 🙂
Anyum is itt dolgozott 🙂
Én 1964-68 között jártam a vegyipariba de már akkor is Mazsola volt a neve!
Pingback: Interjú Soltész Bélával, a barcikai vendéglátás közelmúltjának meghatározó alakjával – Barcikai Históriás