Interjú Soltész Bélával, a barcikai vendéglátás közelmúltjának meghatározó alakjával

Lehota Roland interjúja

Lehota Roland interjúja

A Bélával készült interjúból többek között megtudhatjuk, miért nem „dobbantott” 1975-ben, és hogy honnan is kapta a MoziBÁRka a nevét, valamint a vendéglátás múltjáról és jelenéről beszélgettünk általában.

A kezdetek

Béla Sajószentpéteren született bányászcsaládban, az édesapa gyakran így fenyegette fiát: „Ha nem tanulsz, bányász lesz belőled!” Megfogadva a tanácsot, gépipari szakközépiskolába jelentkezett, de mivel túljelentkezés volt az iskolában, a gimnáziumot célozta meg, és nem is akárhová, a miskolci Földesbe vették fel. (Érdemes megjegyezni, hogy manapság inkább épp a gimnáziumokban van túljelentkezés, de akkor más idők voltak.) Béla elmondása szerint ez sokkal jobb választás volt, mert nincs érzéke a műszaki dolgokhoz. Érettségi után a tanári pályában gondolkodott, Egerbe felvételizett testnevelés-földrajz szakra, ám végül családi vita után „váltott”: felszolgálótanuló lett. Felszolgálóként 1969-ben a sajószentpéteri Tulipán étterem bisztrójában Války Tibornál kezdte a szakmát. Tibi bácsi a megyében az egyik legismertebb név volt a szakácsoknál ekkoriban (Kopcsik Lajos pedig a cukrászoknál örvendett nagy hírnévnek, ő sokáig Barcikán űzte a cukrász szakmát, l. a Barcikai Históriás Mazsoláról szóló írását – L. R.). 71-73 között a katonaság következett, ezután került Barcikára felszolgálónak Lőrincz János és neje, Gizike invitálására, akik az étterem új vezetői lettek.

Korai kép Sajószentpéterről, a Tulipán presszóból

Korai kép Sajószentpéterről, a Tulipán presszóból

A Halász és az elmaradt disszidálás

Ez az időszak az élőzenék nagy korszaka volt a városban, nagyobb éttermeink közül mindegyikben játszottak zenészek. Híres cigányzenészek voltak ekkoriban Kótaiék. A család Felvidékről került Putnokra, majd Putnokról Barcikára, ahol a legnépszerűbb zenészek lettek ezekben az időkben. Idősebb Kótai Géza cimbalmon játszott, Béla, az öcs prímás volt, méghozzá a környék legjobbjaként emlegették hangszerén, Géza bácsi gyerekei közül ifj. Kótai Géza zongorázott, Andor pedig dobolt. (Andor a későbbiekben pincérként is dolgozott a Napfényben.) A J-ben (Béke étterem) kezdték barcikai pályafutásukat, és ha nem is együtt, de a későbbiekben a Napfényben és a Halászban is játszottak. Az idősebb Kótai Géza Bélával játszott hosszabb időn keresztül a J-ben, míg Andor, az ifjabbik Géza, kiegészülve Horváth Ali gitárossal, akit Béla a bódvai Eric Claptonként jellemzett, a Halász meghatározó zenészei voltak. Itt kell megemlíteni, hogy Kótaiék akkor kerültek a képbe a Halászban, amikor az előző zenekar (Beke Géza bácsi, a fia meg Sípos Sanyi) „dobbantott” Bécsbe, azaz disszidáltak az országból. A zenekar távozása az országból azért is érdekes, mert Béla életében is nagy fordulópontot jelenthetett volna.

A történet szerint ugyanis a zenekari tagok Bélát is „invitálták”, hogy tartson velük. Az út az Építők útjai IBUSZ-iroda elől indult, innen utaztak volna a zenekar tagjai Bélával Szabadkára, ahonnan „dobbantottak” volna Ausztriába, pontosabban Bécsbe. Míg Béla megjelent az indulásnál, addig a zenekar tagjai sehol nem voltak. Miután főhősünk visszaérkezett a háromnapos szabadkai útról, a munkahelyen vonta kérdőre a háromtagú zenekart. „Jövő hónapban Bécs, oda kell kimenni” – volt a válasz. Még pénzt is ígértek pórul járt utasunknak, de végül nem tartott velük: „A családomat nem tudtam otthagyni” – indokolta.

Visszatérve a Halász csárdához: a hetvenes években igencsak kellett érteni a Halászban a vendégek „pszichológiájához” – Béla kifejezését használva -, hiszen a csárda egyáltalán nem volt mentes a „problémás emberektől”. Voltak, akiket tiltani kellett a helytől, hogy ne zavarják a rendesen viselkedő vendégeket, a későbbiekben – annak fejében, hogy alku köttetett velük beengedésükről – már ők fogadkoztak, hogy távol tartják a viselkedni nem tudókat.

A Halász előtt a 80-as évek meghatározó barcikai futballistáival és „Szikkadt Sassal”. Balról jobbra: Petrovics László, Béla, „Szikkadt Sas” („fő simlis”), Helgert Sándor, Koleszárik Sándor

A Halász előtt a 80-as évek meghatározó barcikai futballistáival és „Szikkadt Sassal” . Balról jobbra: Petrovics László, Béla, „Szikkadt Sas” („fő simlis”), Helgert Sándor, Koleszárik Sándor

1978-ban (Balla) Ottó bácsi mellé váltótársat kerestek, és Béla személyében találták meg az ideális társat. Egészen ’86-ig dolgoztak is együtt a presszóban. Kedves időszak volt ez számára, nem kevésbé a következő három év, amikor is kinevezték az étterem vezetőjének. A 80-as évek már egy lejtmenetet jelentett a Halász számára, vendéglátósunk lakodalmak sorát szervezte az étterembe, új életet próbálva lehelni a vendéglátóhelybe. Többek között a későbbi Egressy Béni Művelődési Ház igazgatójának, Sajó Attilának az esküvőjére is itt került volna sor, de végül az Egressyben rendezték meg Béláék.

Rádiós közvetítés a Halászból

Rádiós közvetítés a Halászból. Az asztal sarkánál ül Rádóné Gyárfás Ildikó tanácselnök-helyettes, mellette Takács István tanácselnök

Az Egressy, a Soul Disco és a MoziBÁRka

1989 viszont megszakította a felfelé ívelő karriert, a vendéglátóhelyet üzemeltető Tiszakeszi Termelőszövetkezet egyre inkább szabadulni akart az elszegényedő országban a melléküzemágától, így eladásra ajánlották fel. Szó volt a vendéglátóhely-komplexum dolgozók általi megvásárlásáról, ám a dolgozók nem tudták előteremteni a vételárat, s végül Bencs Barnabás és Fekete Sándor helyi vállalkozóké lett a Halász. A dolgozók viszont közösen eldöntötték, hogy nem maradnak.

Béla a 90-es évek elején így került az Egressy Béni Művelődési Ház rendezvényeinek vendéglátós szervezésébe és a büfé üzemeltetésébe. Ekkor már rég feleségével, Soltészné Füzi Piroskával dolgozott együtt, akit 1976-ban vett feleségül. Munkakapcsolatuk 1978-ban kezdődött még a halászos korszak idején, és több mint húsz évig egymás mellett is dolgoztak (ez a házasságban duplán számít az években – mondja interjúalanyom). Piroska ezelőtt egyébként – 1973-tól – a Béke étteremben dolgozott.

Az Egressy büféjénél

Az Egressy büféjénél

Egyre sokoldalúbban kapcsolódott bele Béla a művelődési ház életébe: a 90-es évek elején indult a Soul Disco, mely akkoriban a legtöbb vendéget vonzott a városban, a hétvégenként megrendezett diszkó vendéglátói részét csinálta. A Soul Disco „értelmi szerzője” Pogány István volt, aki a zenét csinálta. A diszkóban csak fröccsöt lehetett kapni műanyag pohárban a szeszes italok közül, ezzel is csökkentve a biztonsági kockázatot az alkalmanként öt-hatszáz embert is befogadó helyiségben. Veszély azért is volt, mert az ablakokban is lógtak az emberek. Sokakat vonzottak a művelődési házban megrendezett bálok, szilveszterek is.

A mozi üzemeltetése is a művelődési ház feladatkörébe tartozott. Sajó Attila itt is számított Béla és felesége ötletére a jobb kihasználtság érdekében. Így született meg a MoziBÁRka (vagy ahogy Béláék írták: Mozibár-ka), mely a mozi oldalából nyílt kisebb vendéglátóhely volt, ha besorolni kellene, akkor én leginkább bisztrónak vagy presszónak mondanám. A belseje a helyiségnek egy vitorlás hajóéra emlékeztetett. A név onnan származott, hogy a 80-as évek végén, 90-es évek elején az ember gyakran úgy érezhette magát, mintha egy bárkában „utazna”: egyszer fenn, egyszer lenn a háborgó tenger tetején egy nem túl szilárdra épített úszó alkalmatosságban, utalva a Halászcsárdában eltöltött tizenöt évre is. A vállalkozás Piroska nevén futott, a két évet még meg nem haladott vállalkozói engedély feltétele volt a pályázásnak. A MoziBÁRká-hoz tartozott a vetítőterem előterében hétvégén megrendezett zenés-táncos buli, melyen nosztalgikus, élő zene szólt. Kezdetben a Bravo együttes volt az est házigazdája, és csak az utolsó években volt váltás a zenészeknél.

A Bravo együttes

A Bravo együttes

A MoziBÁRka rendezvényei egészen a közelmúltig tartottak. A mostani időszakról rezignáltan beszél Béla, elmondása szerint a bérleti jog lejárta előtt kellett távozni a mozi volt épületéből, egy korszak ért hát így véget, bár feleségével negyvenegy évet töltöttek a barcikai vendéglátásban.

A vendéglátós szakma változása, gyerekek, élet mostanában

A mennyit változott a vendéglátós szakma kérdésre az a válasz, hogy nagyon sokat. A 90-es években sokan vettek meg vendéglátóhelyeket anélkül, hogy különösebb tapasztalatuk lett volna a vendéglátásban, és hamar meg is akartak gazdagodni belőle. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy felhígult a szakma, ugyanakkor léteznek országos szervezetek, mint a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség vagy a Schnitta Sámuel Magyar Éttermi Kultúráért Egyesület, melyek a tényleges szakmát próbálják tömöríteni, ezeknek Béla is tagja. Az említett szervezetek szakmai találkozókat szerveznek, vagy épp oktatófilm készítésével próbálják emelni a vendéglátás színvonalát. Külön említést érdemel a nyelvtudás fontossága a mai vendéglátásban.

A Soltész-gyerekek (egy fiú és egy lány) bár nem akartak vendéglátósok lenni, most mind a ketten a vendéglátásból élnek, igaz nem itt, hanem külföldön. A nagyobbik gyerek, a fiú, Münchenben barman lett, az Olaszországban nyelvészként és műfordítóként végzett Soltész-lány, aki kiválóan beszél több nyelven – bár nem távlati terve a vendéglátás – jelenleg egy olasz étteremben dolgozik a svájci Alpokban.

Béla ötvenegy évesen felvételizett a vendéglátóipari főiskolára (BGF KVIFK) és végezte el a kart 2006-ban, ennek köszönhetően lett főiskolát végzett oktatója a Surányi SZKI-nek, ahol a pincér- és szakácstanulókat oktatta egy évtizeden keresztül. Bár 2011-ben korengedménnyel nyugdíjba vonult, ma is aktívan tölti idejét, és nem szakadt el a szakmájától. Ott van szakmai konferenciákon, vendéglátós versenyeken zsűrizik. Nemrégen például a Miskolci Lecsó- és Pecsenyefesztiválon volt a zsűri tagja, és ekkor kapott a már említett gasztronómiai szövetségtől rangos kitüntetést, a Gasztronómiáért Érdemérmet, kimagasló munkájáért.

Béla 2016 augusztusában

Béla 2016 augusztusában

**

Vicces történetek

(A vendéglátós berkekben nem ritkák a vicces történések, humoros sztorik, most ezekből hármat emeltem ki, melyeket Béla mesélt.)

Még a halászos korszak elején történt, hogy dolgozott a vendéglőben egy pincér, Csarni Misi, akinek hiányzott a kezén az egyik ujja. Egy társaság söröket rendelt nagyhangon, mire a pincér visszakérdezett felmutatva a négy ujját: Ennyi sör lesz? A társaság rábólintott, majd miután a négy sör „kiérkezett”, szemrehányóan kérdezték, hogy miért nem öt korsót hozott ki a pincér. Mire a kérdőre vont felszolgáló: De hiszen mutattam!

kep04

A következő történet az Egressy Műv. Ház büféjében esett meg. Bajor Imre lépett fel egy alkalommal Barcikán. És tudva levő volt, hogy szereti a „könyvtárakat” meglátogatni, jelen esetben a művelődési ház büféjét. Épp Béla állt a pultban. A következő párbeszéd zajlott le:

Bajor: Jó napot! Jó napot! Maga itt a …

Béla: Nem én, a nejem, de most én vagyok itt.

Bajor: De ha már itt van, tud-e nekem valamilyen italt adni?

Béla: Alkoholost, alkoholmentest?

Bajor: Nem a tejivóba jöttem.

Béla: Tudom, hogyne.

Bajor: És talán van-e whisky-je?

Béla: Természetesen. Skót, ír, amerikai, kanadai legyen?

Bajor: Aa… aa…

Béla: Milyenre gondolt, Sétáló János… Johnny? Dupla vagy…?

Bajor: Uram, egy üveggel, tegye ide le „műszak” végére. Majd én kifizetem… – Le is „nyelte”. „Kicsörgette” az üveg whisky-t. Nem bakizott, óriási sikere volt aznap este.

(„Közönségkérdés”: Milyen whiskyt ivott Bajor Imre a büfében?)

Már a Surányi SZKI-ben oktatott Béla, mikor egy jól fejlett, kb. tizenhat éves cigánylány a gazdasági alapismeretek óra előtt túl közvetlenül viselkedett, a tanár úr nyakkendőjét kezdte el fogdosni. Nagyjából a következő párbeszéd zajlott le:

Diáklány: Jaj, tanár úr, de szép nyakkendője van!

Béla: Szép, szép, de nem szabad így viselkedni, Jolánka!

D.: Hát én nem vagyok Jolánka!

B.: Hát hogy hívnak?

D.: Hát Klaudia…

B.: Na ide figyelj Klaudia, ha ilyen rossz leszel, üzenek haza…

D.: Hát ismeri az apámat?

B.: Apádat nem ismerem.

D.: Hát az anyámat?

B.: Anyádat sem ismerem.

D.: Hát akkor kit ismer?

B.: Nagynénédet, keresztanyádat, akik akkor voltak fiatalok, amikor én is.

D.: Jaj de rafinált ember maga!

A későbbiekben viszont már nem volt probléma a diáklánnyal.

 

 

One comment

  • kajdacsy Tibor

    Kedves Roland, ezúttal is remek írás került ki a kezed alól, gratulálok! Egykoron rendszeresen előfordulhattál ezeken a helyeken, hogy ilyen mélyen élnek benned az emlékek. Béla barátomat és Piroskát 450 km távolságból is szívből üdvözlőm! Sok olyan infót tudtam meg Róla a riportból, amiről elköltözésem óta nem voltak ismereteim. Örömmel olvasom, hogy a mára, sajnos eléggé felhígult vendéglátós szakmát, Ő is próbálja talpra állítani, éltetni. A “D” likőrrel kapcsolatban: A 80-as évek végéig a likőröket minőségük szerint az “ABC” betűjeleivel csoportosították. “A” likőr – Triple Sec, “B” likőr – Hubertus, Mecseki, Unicum, “C” likőr – Sherry Brandy, “D” likőr – Bonbon meggy és Kávélikőr, “E” likőr a Csoki flipp és Tojáslikőr. Volt még a kommersz likőr, (körömlak) – Császárkörte, Meggy likőr stb. “Sétáló János” kérdésedre a válasz – Johnny Walker…. Béláéknak minden jót, remek egészséget, Számodra még számtalan remek írást! A Lombikot cserkészétek be, az még kimaradt a barcikai vendéglátásból !!!

Hozzászólás