A legnagyobb élmény mégis az, ha valaki közel ötvenévesen kezd el sportolni – interjú Matyasi Gáborral

Takács Zsolt interjúja

A Spartan Race akadályfutó versenysorozatot 2010-ben találta ki hét őrült ultraversenyző, és rövid idő alatt meghódította vele a fél világot. Komoly feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy egy ilyen versenyt valahol megrendezzenek, de Kazincbarcika előtt nincs akadály (csak közben 😆 ): „a világ legjobb akadályversenyére” kerül sor a városban június 17-én. De miről is szól ez az egész? Elindulhatnak-e „abszolút kezdők” is? Miért jó ez a nézőknek? Matyasi Gábor egykori „kunbélás”, majd ságváris diák már aktív résztvevője az ilyen versenyeknek.

Gáborral már régóta szerettem volna interjút készíteni, bemutatva sokirányú tevékenységét, hiszen amellett, hogy különleges fotókat készít – ezeket három évvel ezelőtt egy kiállításon a barcikai érdeklődők is megtekinthették ‒, a Johnny Biglip Band blueszenekar szájharmonikása, főállásban pedig egy fogorvosi rendelőt irányít. Amikor leülünk beszélgetni, megegyezünk, hogy ezekre később, egy másik interjúban visszatérünk, most inkább – aktualitása miatt is ‒ új hobbijáról, a Spartan-futásról lesz szó. És annyira lelkesen kezd el beszélni róla, hogy az embernek rögtön kedve támad egy kis futkározáshoz…

Próbáltam utánanézni az interneten, hogy mi ez az egész Spartan-futás, de túl sok dolgot nem találtam. Neked honnan jött az elhatározás, hogy elindulj egy ilyen versenyen?

Nem csodálom, hogy nem találtál sok információt, tudomásom szerint ez a brand 2011-ben jött létre, tehát elég friss. Számomra úgy indult az egész, hogy a fotózás kicsit háttérbe került az életemben, felszabadult az energiám meg a szabadidőm, ezzel valamit kezdeni kellett.

A feleségem nagyon nagy sportember, triatlonozik, teljesítménytúrákon, Ironman meg hosszú távú versenyeken indul. Két éve, augusztusban Nagyatádon volt egy ilyen verseny, ahová én is elkísértem frissíteni, persze én már a frissítésben elfáradtam, de azért nagyon motiváló volt az egész, és elhatároztam, hogy másnap elkezdek futni. El is kezdtem, és már aznap le is sérültem az elmúlt években felszedett pluszkilók miatt. De nem hagytam abba a futkározást, ám mellette nordic walkingoztam is, hogy kíméljem az ízületeket. Meglepődtem, hogy milyen sérülékennyé váltam az elmúlt évek során… Fiatalkoromban soha nem volt ezzel gond, pedig Barcikán még birkózni is jártam, meg mindenféle sportot kipróbáltam, amit ott akkor lehetett csinálni. Szóval kocogtam, futkároztam folyamatosan, és akkor egyszer csak megláttam ezt a Spartant, gondoltam, milyen jó lenne a fiamnak…

Egyszer ugyanis a feleségem elvitt engem meg a gyerekeket egy Brutálfutás nevezetű rendezvényre, ez egy krosszpályán volt, nem messze Budapesttől, és ott is hasonló akadályok voltak, mint a Spartanon, sárban meg vízben is kellett versenyezni. Akkor megkérdeztem Markót, hogy nincs-e kedve elindulni hasonlón, és mivel volt, be is neveztem, de csak őt. Eltelt pár hét, és gondoltam, ott leszünk kint Visegrádon, nem fogok ott álldogálni, csak futok egy jót, és akkor tavaly áprilisban elindultam én is.

Az utolsó futamban kaptam még helyet. Egy ilyen versenyen, hogy egyszerre ne 5 ezer ember rajtoljon el, 250 fős futamokban indulnak a résztvevők. Van az úgynevezett elit kategória futam, s utána indulnak az open futamok, ezt talán amatőrnek nevezhetném. Bár az elitben sem csak profi versenyzők indulnak, mert hát nincs is ilyen, hogy akadályfutó versenyző, nem tudom, ez még annyira új dolog.

Mindenesetre nagyon élvezte a kisfiam is, én is, szórakoztató volt.

Elit vagy open: tehát maga a nevező dönti el, hogy melyik futamban indul?

Igen, ő dönti el, mit vállal be. Nyilván mindegyiknek van előnye és hátránya is. A pálya sokkal jobb állapotban van egy első futamnál, de korán kell kelni és erős emberekkel kell versenyezni 🙂 Amikor meg az utolsó futamban indulsz, egy csomó akadálynál várakozni kell, mert a sok ezer ember föl tud torlódni.

Hogyan sikerült a visegrádi verseny?

Jól sikerült, a korosztályomban 5-6. lettem, összetettben sokadik, de nagyon-nagyon megtetszett, és elkezdtem erre tudatosabban készülni. Otthon csináltam egy dárdát egy gereblyéből, mert a dárdadobás egy kultikus és nagyon kritikus pontja a versenynek. Ha elrontasz valamilyen akadályt, akkor 30 darab négyütemű fekvőtámaszt kell lenyomni, és ez futás közben nagyon fárasztó. Én például csak ötösével tudom csinálni.

Óriási impulzust inkább a következő verseny adott. Pont a Fertő tónál voltunk a barátainknál, és Bécsújhely volt a következő verseny helyszíne, nem messze tőlünk, a többiek triatlonoztak a tó körül, én meg elmentem oda. Az a verseny nagyon jól sikerült, a korosztályomban első lettem. Rövid, vízszintes pálya volt, én ezt egyébként is jobban szeretem. Onnantól kezdve bár továbbra is jártam a triatlonedzésekre, már inkább csak a futás részét csináltam. Nyilván orvosként volt valami rálátásom az emberi szervezet működésére, az anatómiára, de elkezdtem bújni az internetet, hogy ezt a részét is, a pulzuskontrollt, a táplálkozást is tudatosabban csináljam. Ez utóbbi már önmagában nagy küzdelem…

Tehát ahhoz, hogy valaki elinduljon egy versenyen, kell ilyen felkészülés?

Nem, de komolyan ajánlott.

Én elindulhatnék Barcikán?

Igen. Bár az egy kicsit hosszabb táv lesz, de erre majd még visszatérünk. Szerintem a résztvevők kevesebb hányada, kb. tíz százalék indul úgy, mint én is, hogy az idővel harcol, mert számít, hogy hogyan végzel.

Mert egyébként nem számít, csak az érzés, hogy jaj, de jó, hogy megcsináltam?

A legtöbb ember csapatban indul, vannak 15-20 fős csapatok is, és ilyenkor a legjobb négy idejét adják össze. Ha az utolsó futamban indulsz, akkor gyakorlatilag átfutsz ilyen csapatépítő kollektívákon, baráti társaságokon, munkahelyi csapatokon, akik végigröhögik, cukkolják egymást, áttolják egymást az akadályokon. Ez egy buli nekik, és a résztvevők nagy többsége ilyen. Ezért mondtam, hogy elindulhatsz te is, de bárki más is nyugodtan, aki kedvet érez hozzá.

Ez egy élmény, a gyerekkorunkat idéző akadályversenyszerű feeling. Olyanok is vannak, akik csak túraszerűen végiggyalogolják a távot, és így teljesítik az akadályokat, ami azért elég nagy kihívás, hiszen így is bele kell menni a jéghideg vízbe, át kell gázolni derékig a folyón, fel kell mászni a nem rövid kötélre, óriási súlyokkal kell szaladgálni. Állandó része a versenynek, hogy homokzsákot, különböző nehéz tárgyakat, farönköket, sziklát kell cipelni, és egy versenyen akár három-négy ilyen cipelős akadály is van. Tehát nem kell ahhoz futni, hogy elfáradjál… Ezek az emberek a közösségi élményért mennek.

A másik kategória, akik ki akarnak jutni a világbajnokságra, de itt is vannak ambiciózus amatőrök, mint mondjuk én, akik azért nyomják a tempót. Ehhez meg kell érni, én is csak a második-harmadik verseny után jöttem rá, hogy ez nagyon fekszik nekem.

A világbajnokságra való kijutás a célod?

A világbajnokságra az elit kategóriából lehet kijutni. Ebben az évben szeretnék elindulni a korcsoportos Európa-bajnokságon, megpróbálom az open kategória utáni kompetitív kategóriát, mert az Eb-re már kvalifikálni kell magad, nem lehet csak úgy elindulni. Bár az open kategóriában a 2016-os európai ranglistán első helyen végeztem a korcsoportomban, de a kompetitív az nehezebb, ott komolyabb versenyzők vannak.

Láttál már idősebb embert elindulni egy ilyen versenyen?

Láttam, van egy úriember, ő vezeti a világranglistát, Jan Durin, 62 éves. Nyilván nincs sok ellenfele, a saját korosztályát mindig megnyeri. Volt olyan verseny, amikor bőven előttem végzett. Nagyon jó fizikumú, nagyon jó felépítésű, minden versenyen ott van.

Mennyire költséges ez a verseny? Kell valami speciális ruha vagy felszerelés?

Nem, nyilván egy futócipő kell, célszerű terepfutó, de mindig is hangsúlyozzák, főleg az első versenyeken, hogy mindenki a legrosszabb cipőjét, ruháját hozza, mert az akadályok abszolút leamortizálják a futócuccodat, úgyhogy kezdetben nem érdemes extra felszerelés. Egyébként nagyon költséges, egyrészt utazni kell a versenyekre, a nevezési díj 15 és 30 ezer között van, ez függ a távtól is. Van egy sprint táv, van egy szupertáv és van egy beast táv, ez a három alaptáv. A sprint táv minimum 5 kilométer legalább 20 akadállyal.

Elég érdekessé teszi a versenyt, hogy soha nem tudod, pontosan milyen hosszú a pálya. Voltam olyan versenyen, ami 5,2 km volt, de volt olyan, ami majdnem 9 km, például a visegrádi. És amikor már futottál 4 km-t, nem tudod, hogy most még 1 km van hátra vagy 4 km. Ez az illúzió persze csak először van meg, hiszen amikor már befutott az elit mezőny, meg tudod kérdezni, hogy milyen hosszú a pálya, és hogy milyen akadályok vannak. De én például az akadályok sorrendjét sosem jegyzem meg, a nagy hajtásban amúgy is összemosódnak ezek az információk.

Barcikán indulsz?

Persze, már neveztem is. A nevezésnél gyorsnak kell lenni, mert hamar lejárnak a kedvezményes lehetőségek, de van olyan is, hogy a verseny előtt is lehet nevezést venni, például attól, aki hónapokkal a verseny előtt lefoglalta, aztán közbejött neki valami.

A barcikai terep neked könnyű lesz, otthoni pálya…

Az egy hosszabb táv lesz, emelkedőkkel, ez nekem nem annyira fekszik, az öreg rókák hosszú távon nagyon megvernek mindig… én a gyors tempójú versenyeket szeretem.

Barcika ugye dimbes-dombos, valószínű, hogy a táv itt is hegyekre fel, hegyekről le?

A hely kiválasztásának egyik feltétele, hogy legyen sípálya. Voltam ott idén télen, végigfutottam, vagyis végigküszködtem ott a nagy hóban, már az utat is nehéz volt oda megtalálni, sűrű az aljnövényzet. A régi villanypóznák alapjait megtaláltam, de azt a négyszáz métert huszonvalahány perc alatt tettem meg.

Miért kell sípálya?

Mert az nagyon meredek… De nem csak ezért. Nagyon szigorú feltételeknek kell megfelelnie a helynek. Több ezer autónak megfelelő parkolási lehetőség, jó közlekedés, az óriási tömeg miatt. Úgy gondolom, hogy a tó környékén lesz a versenyközpont, és onnan megyünk fel a hegyre. A legritkább esetben megy a verseny erdei utakon, általában jelöletlen csapásokon, toronyiránt. Nagyon sokat kell patakmederben futni.

Honnan tudod, hogy merre kell menni?

A középfutamban már a nyomokból látod, hogy merre futottak, meg hát a több ezer emberből előtted azért majdnem mindig vannak, olyan az egész, mint a klondike-i aranyláz, látod az embereket, hogy hosszú sorokban csak mennek, mennek – vagyis futnak, futnak… Az elejének persze figyelni kell nagyon, de jól ki van szalagozva.

Voltam nemrég Aggteleken egy versenyen, az ugyan nem Spartan volt, de hasonló, Jósvafőre kellett befutni, eltévedtem, vagy húsz percet bolyongtam, el is ment a verseny. De csodaszép volt, húsz percet futottunk a barlangban, a maradék három órát meg a környező hegyekben.

Egy ilyen verseny mennyire látványos? Kimegyek nézőnek, azt látom, hogy elindultok, meg a végét, amikor beérkeztek órák múlva? Nem unalmas ez egy kicsit?

A rajt és a célterület tartalmazza az akadályok harmadát-felét, és nagyon látványos akadályok vannak. De vannak olyan pályák is, amelyek nyolcas vagy lóhere alakúak, tehát többször visszafutsz ugyanoda, a rajtterület közelébe, éppen azért, hogy az ott várakozók, a nézők minél többet lássanak a versenyből. Például a „mocsárba merülés” akadályt általában oda teszik, tehát jó szórakozás a nézőnek is. Jó a szurkolói hangulat, igazán vicces dolgok szoktak kialakulni, amikor bénázunk az akadályok leküzdésekor. A beérkezéskor van sokszor a dárdadobás is. A térképeken jelzik is a nézőknek, hogy milyen messze vannak az akadályok és hol találják meg őket.

Ezek szerint nézőnek is érdemes kimenni…

Igen, nem beszélve arról, hogy dél, fél egy körül gyerekfutamok vannak, egészen az ovisoktól a felső tagozatosokig, de közben is vannak ott események, szól a zene, sportcikkeket, sportruhákat lehet vásárolni.

Maga a rajt reggel héttől kettőig tart, öt-hat óra, és a befutás is kb. ennyi idő, folyamatosan jönnek be a versenyzők. Barcikán valószínűleg nem lesz annyi versenyző, mint egy sprintversenyen, ott sokkal többen szoktak indulni, de szerintem így is többezres nagyságrend lesz az indulók száma. Tokajban, ami egy középtáv volt, 5600 versenyző indult!

Annak idején a suliból jártatok ki akadályversenyre a rétre?

Hogyne, sőt Márki Lászlóné tanárnővel csapatban még tájfutó versenyt is nyertünk. Sikondán volt az országos döntő. A gimiben is jártam tájfutó versenyekre, de úgy, hogy soha nem volt egy tájfutó edzés életemben, csak amikor havonta volt egy-két verseny, a tanárok elvittek minket.

Számít valamit, hogy nagyjából ismered a terepet?

Nem tudom, valamit számít, hogy nagyjából tudom, mi következhet, amerre futunk. A profiknál nem számít. Egyébként a város terepadottságai fantasztikusan jók. Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország tartozik egy régióba a Spartan Race-en belül, Kazincbarcika simán partiban lesz a nagy hegyekkel és síparadicsomokkal rendelkező pályákkal.

Jut idő arra, hogy gyönyörködj a tájban?

Igen, ezt szeretem a legjobban benne. Ha a sípályán felfelé mászol, van is rá időd, kedved persze már nem annyira. A patakmederben futás is csodaszép, bár ott arra is figyelni kell, hogy nem tudod, hová érkezik a lábad, és amíg le nem fagy, nagyon élvezed. És hát egészen más helyről látod ilyenkor a tájat, mert egy patakmederbe ritkán megy le az ember magától.

Mennyire gyakori a sérülés egy ilyen versenyen?

Gyakori. Komoly sérüléseket még nem nagyon láttam, de azért ha leesel egy akadályról, 5-6 méter magasból, nagyon könnyen megsérülhetsz. De hát ez sima terepfutáskor is előfordul. A legtöbb sérülés az akadályoknál történik. A kötélmászás a nyári versenyeken mindig úgy indult, hogy derékig egy mocsárból kellett felmászni rá, ilyenkor csúszik a kötél, bár itt ha leesel, legalább vízbe esel. Azért a kunbélás, ságváris tanárok jól megtanítottak minket a kötélmászásra… Kisebb-nagyobb zúzódásokat sokat látok, és a mentő is jön-megy rendesen. De aki tényleg versenyezni akar, annak erre felkészülten kell menni.

Barcika előtt akkor te is felkészülsz?

Nem Barcika előtt, én mindennap készülök… ma is… Komoly edzéstervem van, meg van határozva az aznapi futómennyiség, és sok erősítőgyakorlatot végzek. Otthonra vettem egy 7 m-es mászókötelet, és mindenféle eszközöket beszereztem az elmúlt évben, súlyzókat például. De a legnagyobb élmény mégis inkább az, ha valaki közel ötvenévesen kezd el sportolni, mint én… Mert ugye azt tapasztalod, hogy évről évre, napról napra jobban futsz, többet tudsz húzódzkodni, míg ha valaki huszonéves korától végig sportolt, egy idő után már csak lefelé megy…

A verseny előtt két héttel kezdek másképp edzeni, mint az előtte levő hetekben. Ebben nemcsak a net a segítségem, a Fradiban van egy senior triatloncsapat egy profi világbajnok edzővel, Csomor Erikával, járok hozzájuk futni. Nekem ez a futás, a versenyre való felkészülés teljesen megváltoztatta az életemet, mentálisan is sokkal jobban egyben vagyok, nagyon pozitív hatással van az egészségemre.

Régebben semmi időt meg energiát nem fordítottam a regenerációra. Ha a feleségemmel elmentünk egy welnesshétvégére, inkább csak kirándultunk, amikor húztam ki a bőröndöt, akkor néztük meg a welnessrészleget… Most minden pénteken ott vagyok a Paskál fürdő új szárnyában, és ott gyógyíttatom a csontjaimat… Mindig mondja a feleségem, hogy úgy nézek ki, mint egy két-három éves, mert kék-zöld az ember egy ilyen verseny után, kúszni kell, mászni, bevered a lábadat az akadályokba. De, mint mondtam, élvezzük a kisfiammal együtt…

Ő is indul Barcikán?

Természetesen!

Akkor hát: Hajrá, Márkó, hajrá, Gábor!

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .