Sok ezren építették Kazincbarcikát az ötvenes-hatvanas években. Közülük sokan letelepedtek és ma is a város lakói. Mások életében Kazincbarcika csupán egy kitérőt jelentett, ahonnét útjuk rövidebb-hosszabb idő után továbbvezetett. Bárhogyan is alakult azonban később sorsuk, a Kazincbarcikán eltöltött idő életüknek olyan darabkájává vált, amelyet soha nem tudnak elfelejteni, s az időnként elő-előbukkan emlékezetükből.
Sallai András
Kazincbarcika egyik építője a Jászalsószentgyörgyre való Sallai András, aki 1914-ben született, és 1950. novemberétől 1953. júliusáig kőművesként dolgozott városunkban. 1974-ben, Kazincbarcika várossá nyilvánításának 20. évfordulóján ismét eljött hozzánk. Akkor született meg benne az elhatározás, hogy az évforduló jegyében épülő Jubileumi parkba a város címerével díszített emlékművet készít. A Jubileumi park egyik bejáratánál található ez az emlékmű. Sallai András az elhelyezése óta is többször ellátogatott Kazincbarcikára, hogy megtisztogassa az emlékművet. 1982-ben pedig elküldte a városnak az élettörténetét tartalmazó írását, amely a Kazincbarcikán eltöltött évekről is szól. Az alább írás ennek felhasználásával készült.
Fotó: Kalydy Dóra
Fotó: Kalydy Dóra
Fotó: Tóthné Kati – KDK
A „fácánok” között
1950 november derekán Fodor Mihály szaktársammal elmentünk Budapestre vállalatunk központjába, hogy más munkahelyre szeretnénk kerülni. Kérésünktől kissé gondba estek, mert télvíz idején nem volt könnyű munkát találni az építőiparban. Megkérdezték, hogy van-e kedvünk kicsit messzebbre menni, pl. Kazincbarcikára? Mondták, hogy ott hosszabb ideig tartó munka lesz, mert gyárvárost kell felépíteni. A munkahely pedig kiemeltnek számít, a normán felüli teljesítményért a keresetre még 10% pótlékot is adnak. Mi az ajánlatra mindjárt igent mondtunk, ők pedig kiállították az útlevelet Berentére. Viccesen megjegyeztük a szaktársammal, nehogy leküldjenek minket a földgömbről, hiszen az előbb Kazincbarcikát említették, most meg Berentére küldenek…
Másnap reggel korán elindultunk a miskolci gyorssal, majd Miskolcon átszálltunk a Barcika felé közlekedő vicinálisra, amellyel csakhamar megérkeztünk Berentére. A bakterházszerű megállónál szálltunk ki, ahol már vártak bennünket. Nem is gondoltuk, hogy még fogadtatásban is részesülünk. A bakterháztól alig mentünk át a vasút vonalával párhuzamos útra, s onnan jobbról az első utcában a második bányászlakás konyhájába értünk. A konyha sarkában az ablak mellett volt egy asztal, ami az építésvezető irodáját jelentette. Ott főzött egy bányászasszony. Ekkor megint egymásra néztünk, hogy hová is jöttünk mi? De már mindegy, gondoltuk, meg kell küzdeni a várossal.
Az „irodában” felvették az adatainkat és közölték, hogy másnap reggel kell jelentkeznünk munkabeosztásra. Ezután elvezettek minket a Berente községben a domb oldalán lévő bányásztisztviselő-lakásba, ahol tiszta, meleg, fehér párnával és dunnával megvetett ágy várt bennünket. És még rádió is volt a szobában. Természetesen nagyon meg voltunk elégedve azzal, amit eddig tapasztaltunk. Másnap reggel kipihenten és frissen jelentkeztünk Győri Pista bácsi művezetőnél. Itt gumicsizmát, télikabátot, vatelinos pufajkakabátot, nadrágot és esőköpenyt kaptunk. Gyorsan átöltöztünk és elindultunk a munkahelyre, fél lábszárig érő sárban.
Esős novemberi idő volt akkor. A szántóföldeken több helyen tégla- és cementhalmokat láttunk. Ugyanígy voltak azok a szerszámok is, amelyek az építkezéshez kellettek. Csupán a tervrajzok voltak fedél alatt, egy kis fabódéban. A munkánk egy barakképület kitűzésével kezdődött. Az építkezésen civil embert nem láttunk sehol, csak szürke pokrócruhát viselő zebranadrágok – a „fácánok” – vettek körül bennünket. Győri Pista bácsi mondta, hogy ezek lesznek a kisegítő munkások. Mi érdeklődtünk, hogy kifélék ezek az „elvtársak”? Erre a fegyveres őr azt válaszolta, hogy ne sértegessük az urakat, nem is szabad őket elvtársnak szólítani, sőt, a nevük után az urat is mindig mondani kell. Kiderült, hogy el is várták az úr megszólítást. Később megtudtuk, hogy tényleg voltak köztük olyanok, akik korábban nagy urak voltak, olyanok, akik után az ajtót mások csukták be. Arra is kioktattak bennünket, hogy nem szabad őket sértegetni, meg kemény parancsszóval munkára serkenteni, hanem szépen, udvariasan megkérni, hogy „legyen szíves vigye ide vagy oda a téglát stb.”.
Sallai András
A szállásukat makadámnak nevezték, ami körül volt kerítve. Nekünk akkor még külön konyhánk nem volt, ezért az ő konyhájukon ebédeltünk mi is. Amikor ők megebédeltek, elkértük a csajkájukat, hogy mi is ehessünk meleg ételt. Egyszer ebéd alatt nagy eső volt, de a fejünk fölött nem volt fedél. Azt vettük észre, hogy a csajkából nem fogy az étel, inkább szaporodik. Végül már nem is levest kanalaztunk, hanem esővizet. Csak 1951 tavaszán került tető a felvonulási épületre.
Sztálini műszak
1951 tavaszán indult meg a komolyabb építkezés Berentén. Először négyemeletes házakat építettünk a kastélykertben. Szakmunkásokból brigádot alakítottunk, és Sztahanov-módszerrel dolgoztunk. Jó szervezéssel és előkészített anyagokkal minden nap egy szintet falaztunk fel. Ez után következett a nyolc darab egyemeletes épület. Ezek először munkásszállások voltak. Egyszer csak azt láttuk, hogy kétsoros, három méter magas szögesdrót fogja körül az épületeket, magasfigyelő őrtoronnyal. Az épületek ablakait kívülről fehér festékkel kenték be. Megtudtuk, hogy a Szovjetunióból hazakerült volt magyar katonatiszt-hadifoglyokat szállásolták itt el.
1951 júniusában megkezdődött a békevárosi lakások építése. Először ideiglenes irodát, munkáslakásokat és egy kis kultúrházat építettünk. Itt tartottuk a termelési értekezleteket, meg ez volt a fiatalok szórakozóhelye is. Egyszer megjelent itt Gyurák László építésvezető. Ő is kapott egy kis épületet, meg egy brigádot, amely kezdő, átképzős kőművesekből állt. Gyurák László azt kérte a főépítésvezetőtől, hogy minket adjon át az ő területére, mert az átképzősökkel nem tud boldogulni. Hamarosan egy másik brigád is érkezett Sztálinvárosból. Ennek tagjai Szeged környékiek voltak, s tőlünk kissé idősebbek. A vezetőjük Börcsök Feri bácsi volt. Nagy tiszteletben tartottuk egymást és állandó munkaversenyben voltunk, hol ők, hol pedig mi teljesítettünk többet. Az elért teljesítményünk soha nem volt 300%-nál kevesebb.
Munkában a Börcsök-brigád
1952-ben építettük az Építők útjai lakásokat. Egy év alatt mindkét oldalon felhúztuk az épületeket, melyeket utánunk már más brigád vakolt be. Még télen is dolgoztunk. Az Építők útja végén volt a habarcsközpont, ahol gépekkel keverték a maltert és gőzzel melegítették, majd vastag gumitömlőn nyomatták a munkahelyre.
1952. december 22-én Sztálin 72. születésnapja tiszteletére sztálini műszakot szerveztek. A Börcsök-brigád kezdte el a munkát és 800 %-ot értek el. Másnap rajtunk volt a sor, mert más brigád nem mert kiállni Börcsökékkel. Először mi is vonakodtunk, de mentünk. Gyurák építésvezető nem engedett a huszonegyből. Azt mondta, hogy nem szabad gyáván, szégyenben maradni. Ezek a szavak, no meg az irodában elfogyasztott egy-egy pohár forralt bor bátorított minket, meg bemelegítőnek is jó volt. Négy órán keresztül ment is a munka, mint a karikacsapás. Ekkor azonban elfogyott a habarcs és szünetet kellett tartani. Két óra elteltével tudtuk folytatni a falazást. De alig dolgoztunk egy órát, a nyomócsövön megint nem jött a habarcs. Ismét abba kellett hagyni a munkát, mert a csöveket szét kellett szerelni. Ekkor derült ki, hogy a dugulást azok a zsemlyék okozták, amit a habarcskészítő rabok beledobáltak a habarcsba. Miután elhárult az akadály, ismét folytattuk a munkát, s igyekeztünk, hogy ne maradjunk szégyenben. Este az értékeléskor derült ki, hogy lepipáltuk a Börcsök-brigádot, mert nekünk 939% – ot sikerült teljesítenünk.
Dől az oszlop…
1953 tavaszán a brigádunk feloszlott. A főépítésvezető megkérdezte, hogy ki érti a terméskő faragást és felrakást? Mivel Fodor Misi és én értettünk hozzá, Berentére küldtek bennünket a vegyi kombinát sóraktárának belső kőpilléralapjait rakni. A szomszédságában épült a hőerőmű, melynek betontartóváz pillérjeit a helyszínen öntötték és megkötés után hatalmas tornyokra szerelt drótkötelek és húzógépsorok segítségével állították fel. Ennek sok nézője volt. Még a szomszédos Sajószentpéterről iskolás gyerekek is voltak a kíváncsiskodók között. Amikor 45 emeléshez érkeztek, a drótkötél megakadt. Ezért abbahagyták a munkát. Igen ám, de a tízezer forint kitűzött jutalom nem hagyta nyugton a brigád tagjait.
Másnap este tízkor ismét nekiveselkedtek és beindították a gépeket. Ekkor történt a tragédia. Egy kötél elszakadt, nyomban a többi kötelet is szétszaggatta, és vitte magával a többi állító toronyállványt, amelyek összehajladozva ledőltek. Összetörték a felvonulási épületeket, szétszaggatták a villanyvezetékeket, s földrengéshez hasonló pusztítást végeztek. Ezer szerencse, hogy mindez nem akkor történt, amikor az iskolás gyerekek is ott voltak. Az is szerencse, hogy egy ember sem tartózkodott a közvetlen közelben, s így baleset nem történt. Viszont a művezető sokkos állapotba került, sírógörcsöt kapott a pusztulás láttán, s emiatt kellett kórházba szállítani. Az anyagi kár mintegy hárommillió forintot tett ki és az építkezésen hat hónapra visszaesett a munka. A tornyokat szét kellett darabolni és visszaszállítani Budapestre a Ganz-gyárba kiegyengetni.
„A nap vérvörös reggellel kezdődött. Fagyos szél fogadta a felkelő napot, s öt-tíz méter magasságban olyan vad szél kavargott, hogy szinte rossz volt nézni.
Mégis: a próba elkezdődött. Csikorogtak a drótkötelek. A tartóoszlop egyik vége mint egy megfagyott óriáskígyó – elhagyja a földet, s lassú szögben mind magasabbra emelkedik.
De emelkedik a szél rohama is.
A fiatal építésvezető dermedten kapja fel a fejét a fel-felcsapó szélviharra. Mi lesz itt?
Az oszlop felső vége azonban lassan mindinkább felfelé kerül.
Mire a nap délutánra hajlik, megfeszülnek a hatalmas drótkötelek, s az oszlop, ha ingva is, egyenesen áll.
Ebben a pillanatban soha nem látott vad szélroham vonul végig a tájon. Recsegnek, ropognak a kötelek, zűrzavar lárma csap fel, mely valóságos szélorkánná dagad a térségben.
Dűl az oszlop.
A majd ötven méter magas oszlop meginog. Egy-két kötél elpattan, az a nagy betonépítmény féloldalra hanyatlik el.
Emberek rohannak, ki merre lát. Dől az oszlop! Új szélorkán csap át a zugok között, fagyos havat verve fel a földről. Aztán bődületes reccsenéssel a raktárépület tetején vágódik végig az óriási test.
