A fuvaros titka – ami az aranynál is többet ér
Időben egy kissé messzebbről indítok, hogy kerekebb legyen a történet. Apám – mint a BVK dolgozója – kedvezményes építési telket igényelhetett, ahová évek múlva kiköltözhettünk a gyár lakótelepéről. A mérnöki fizetés kölcsön nélkül nem fedezte volna az építkezést a 60-as évek elején, ezért a szüleim baromfikeltetésbe és előnevelésbe kezdtek. A takarmányt abban az időben lovas szekér hozta a kazinci gazdáktól vagy a magtárból. A zsákokat mindig ugyanaz a fuvaros hozta, akiről messziről látszott, hogy nem olyan, mint a többi kocsis. Választékosan beszélt, mindenkivel udvarias volt, káromkodni még véletlenül sem hallottam. Ami számomra gyerekként a legfurcsább volt: nem használt ostort. Sanyi, állj! vagy Mehetünk, Sanyikám! – ennyi teljesen elég volt. Pedig tartott a bakon egy szépen díszített ostort, „nehogy megszóljanak a kolléga urak” – szokta volt mondani.
Bár kocsmák előtt sosem látták megállni, mindég jókedvű volt. „Megvan rá az okom” – mondta, ha rákérdeztek, de senkinek nem állt le magyarázkodni.
A vegyi kombinát építéséhez az ország minden pontjáról özönlöttek a munkások, ennyi féle-fajta ember ritkán gyűlik össze egy helyen. Ennek ellenére nehezebb barátra találni, mint gondolnánk. A sokféle kultúrájú, különböző értékrendű emberekkel nehezebb megtalálni a közös hangot.
– Hogy kötöttetek ti barátságot a fuvarosékkal? – tettem fel a kérdést apámnak.
– Ha elmondom a történetüket, magyarázat nélkül is meg fogod érteni.
A Haász család viszonylag jó módú zsidó középbirtokosként élt a Tardona-parti házukban. A szép hosszú, üvegezett verandájú épületet ma már hiába keresnénk, a Babits Mihály u. 11–13. szám alatt egy ötemeletes panelmonstrum áll. A régi házhoz nagy porta és szérűskert is tartozott. A családot mindenki ismerte, tudatosan jó kapcsolatot ápoltak a környezetükkel.
Bár a II. világháború pusztítása lényegében elkerülte a falut, de a zsidótörvények és a deportálás már nem. Talán mert a faluban kevés zsidó család lakott, vagy mert akadt a jegyzői hivatalban valaki, aki késleltette a behívásokat, nem tudjuk, de a deportálásra már elég későn került sor, a Haász család az utolsó transzportok egyikébe került. Annyi idejük még volt, hogy a kis Andriskát a cselédlányukra bízzák, aki az éj leple alatt kiszökött vele a faluból. A hatodik határból származó cselédlány saját fiaként mutatta be szüleinek a csecsemőt, vállalva ezzel a megesett lányoknak kijáró szégyent, a falu száját és az ezzel járó örök megvetést.
A nagypapa sejtette, hogy őket is elviszik, ezért már korábban aranyat vásárolt a család összes megtakarított pénzén és elásta a kert egy félreeső részében. Reménykedhetett a visszatérésben, mert hivatalból elhitették vele a kényszermunkatábort. Munkatáborban viszont csak munkabíró emberek lehettek, őt érkezéskor a kora miatt valószínűleg a peronon rögtön kiszelektálták.
A fiataloknak viszont szerencséjük volt, megnyerték a versenyfutást az idővel. A tábort hamarabb szabadították föl, mint hogy el tudták volna őket pusztítani.
Amint hazatértek, első dolguk a gyerekükhöz vezetett, akit megtaláltak épen, egészségesen. Örök hálájuk jeléül családtagjukká fogadták a „megesett lányt”, házukba fogadták és élete végéig gondját viselték.
Bár a történelem továbbra sem volt kegyes hozzájuk, úgy-ahogy átvészelték az ötvenes éveket. A földet, birtokot, állatot elvették tőlük, de a deportálásra való tekintettel nem internálták őket. A házuk, telkük megmaradt, de kezdhettek elölről mindent.
Ám ezzel a történetnek még nincs vége.
A Tardona-patakot a 60-as években szabályozták, medrét kibetonozták, az új nyomvonala is odébb került az eredetitől.
Az új meder ásásakor a kubikosok egy arannyal teli ládikát találtak! Igen, úgy van… Megtalálták, amit a nagypapa elásott.
A munkások feltűnés nélkül csendben elosztották maguk között a tárgyakat, nem szóltak róla senkinek. Talán nem is tudódott volna ki a titok, ha nem oldja meg valaki a nyelvét az alkohol.
Az ital akkor esik a legjobban a kocsmában, amikor elfogy rá a pénz, de kissé feltűnő, ha ekkor valaki aranyórával akar fizetni.
A rendőrség hamar végére járt az esetnek, Haász úr – történetünk idején elvtárs – arany rejtegetéséért rögtön gyanúsított lett.
Védekezésében megemlítette, hogy a Papa célzott rá: valamilyen módon bebiztosította a család jövőjét. Ha tudta volna, miről van szó, és tényleg övé az arany, rég kiásta volna a ládát és senki nem találhatta volna meg! A vagyon tehát elveszett, de a Gondviselésbe vetett hite sohasem.
Fia jól tanult, feleségével együtt benne látták életük jobbra fordulását. Gyerekük továbbtanulásához felelevenítették a megmaradt társadalmi kapcsolataikat, biztosítva a felsőoktatás lehetőségét. Fiuk még ösztöndíjat is kaphatott, ami igen nagy engedmény egy volt osztályidegen leszármazottjának.
A kis Andriskából orvos lett, valahol Pesten praktizált, beteljesítve az elődök reménységét.
További sorsáról nem tudok, valószínűleg az utódjai emlékében él tovább.
Szüleim sokszor mondogatták: „Ami az életben igazán értékes, azt aranyért nem lehet megvenni!” Talán a saját bölcsességük mondatta velük, talán Haász úrtól hallották, már soha nem fogom megtudni. A történet szereplői közül már senki nem él, a helyszínt is rég eldózerolták. Nem akarok az utolsó lenni, aki ismeri ezt a történetet, ezért osztottam meg önökkel.
Cseh Péter, Ráckeve, 2020