Ludas Matyi Kazincbarcikán – 1945-1956. I. rész

Takács Zsolt írása

Még az előző fordulat éve, azaz 1948 után az országos és a vidéki sajtó egésze pártállami befolyás alá került. Az 1945-ben újra útjára indított szatirikus hetilap, a Ludas Matyi viszont már a kezdetektől a kommunista párthoz, illetve a Magyar Dolgozók Pártjához kötődött. Főleg az 50-es években a pártpropaganda kiemelt feladatként hárult a lapra. Ebben az időszakban írtak többször is Kazincbarcikáról, mint „első ötéves tervünk nagyszerű alkotásáról”.

Hogy milyen nagy szükség lehetett a világháború után némi derűre, azt jól példázza, hogy az induló élclap példányszáma a papírhiány ellenére már kezdetben kétszázezer körüli volt, néhány éven belül pedig megduplázódott. A kezdetkor az ára is hamarosan a csillagos eget ostromolta: míg az első szám 2 pengőbe került, fél év múlva már 3000-be – a háborús éveket követő hiperinfláción maga a lap is sokat élcelődött.

Az élcmunkások sora egyébként nem akármilyen szerzőkből állt a korai években (sem): az alapító Gábor Andor mellett írt a lapba a későbbi sikeres humorista és termékeny szerző Tabi László, Darvas Szilárd, a Nem wurlitzer a verkli vagy Az én mellettem elaludni nem lehet című népszerű táncdalszövegek szerzője, és Gádor Béla is, aki az Állami Áruház (Darvas Szilárd szerzőtársa), illetve a Dollárpapa (Gábor Andor vígjátékából) filmforgatókönyveivel alkotott felejthetetlen műveket. De szerző volt Hoffmann Ferenc is, aki később Ephraim Kishon néven vált nemzetközileg is jegyzett íróvá; Nóti Károly, a Hyppolit, a lakáj forgatókönyvírója; a legendás újságíró-humorista Királyhegyi Pál, a „néma levente” Heltai Jenő, vagy Békeffi István, aki kitalálta például Pomócsit, a jószándékú kispolgárt – ugye ismerős a szöveg: „Ha én egyszer kinyitom a számat…” De írt a lapba a kommunistákat nem kifejezetten kedvelő Márai Sándor, Szép Ernő vagy Zilahy Lajos is. A karikaturisták csapata sem akármilyen nevekből állt: a legfiatalabb alapító tag Kaján Tibor, a plakáttervezőként is ismert és népszerű Sándor Károly, a báb- és díszlettervezőként is tevékenykedő Szűr-Szabó József vagy a lap „egyik legrégibb karikatúra rajzolója”, Szegő Gizi tették rövid időn belül élvezetes és népszerű orgánummá a Ludas Matyit.

Az egypártszolgálat az 1950-es évekre egyre nyilvánvalóbbá vált. Okozott ugyan némi feszültséget és nem kevés konfliktust a párt szervei és a munkatársak között az elvárt hangnem és az éppen aktuális feladat végrehajtása, de azért a lap hozta a „formáját”: a fő ellenség kezdetben „Reakczy Jóska” volt, majd a kulákok elleni hergelés időszakában „Kulák Kelemen” és „Zsíros”, illetve „Hájas” gazda. Vagy éppen a politikai ellenfelek: kezdetben a koalíciós pártok és azok politikusai, majd a belső leszámolások idején már például Rajk László is. Ellenben az újjáépítést irányító Vas Zoltán vagy Gerő (a hídverő) Ernő, illetve maga Rákosi csupa pozitív szöveg-, illetve karikatúra-összefüggésben jelent meg, az utóbbi akár keresztes lovagként is. Nem csoda, ő is állandóan hadba indult valami vagy valaki ellen…

Azért különféle „bakik” csak becsúsztak akkoriban is, ha nem voltak eléggé éberek a szerkesztők… 1946. február 25-én például a Magyar Távirati Iroda (MTI) arról tudósított, hogy a belügyminiszter a Ludas Matyi megjelenését az ország külpolitikai érdekeit sértő közleménye miatt egy hétre betiltotta, 1951-ben pedig olyan fokú politikai hibát követett el a szerkesztőség, ami miatt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) kénytelen volt feljegyzésben rögzíteni a Népművelési Minisztérium felé, hogy „a politikai és szakmai tanulásban – amely a közeljövőben megkezdődik – a szerkesztőség tagjai komolyan és fegyelmezetten fognak részt venni”. Gondolhatjuk, mennyire komolyan és fegyelmezetten vettek részt mindebben a fent említett munkatársak… Még ugyanebben az évben olyan bírálat is érte a lapot, hogy a pártbeli visszásságok kigúnyolása helyett a lapnak az ellenség leleplezése felé kellene fordulnia, s azok számára is érthetően és szemléletesen kellene írnia, akik „politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nem igen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben”.

Nos, és ugyanebben az évben jelent meg az első Ludas-híradás épülő városunkról…

Hogy hová tűntek az ekkor megtalált mamutleletek, annak Svak Erika próbált utánajárni, ennek eredményét nemrégiben lapunk is közölte: Hová tűntek a kazincbarcikai mamutok?

1953-ban már egy egész oldalas tudósítás foglalkozott Kazincbarcikával.

Ludas Matyi Kazincbarcikán – Palásti László és Zórád Ernő riportja

1950-1954

1950… Mit olvashatunk Magyarország helységnévtárában három borsodmegyei kisközségről? Kezdjük Kazinccal. Herbolyabányával, Izbonyo-tanyával és Kakas-tanyával együtt összesen mindössze 287 háza és 2069 lakosa van. Barcika: kisközség, 90 ház, 761 lakos. Berente: kisközség, kőszénbányával, 133 ház, 651 lakos.

1953… A három falu szinte eltűnt a kazincbarcikai kooperáció gigantikus építkezései mögött. A három-négyemeletes lakóházak, a hatalmas üzemi csarnokok, gépházak, kémények eltakarják a kis földszintes házakat.

1954… Hogy mi lesz 1954 végére, az ötéves terv befejezésének idejére? Lelkesen beszélnek erről azok, akik a kooperáció munkáit irányítják. Keresztes Mátyás igazgató-főmérnök, az építkezés „főgazdája” azzal kezdi, hogy az ötéves terv nagy alkotásai között Kazincbarcika nagyságra, súlypontra, milliós értékben is közvetlenül Sztálinváros után következik. Mindjárt meg is indokolja:
— Először is nagyvárost építünk. Ennek a városnak 1954 végéig 16 000, 1957-ig 32 000 lakosa lesz. A kazincbarcikai létesítményeket azért hívják kooperációnak, mert az üzemrészek nemcsak egymás részére, hanem az ország más üzemei részére is termelnek. Kazincbarcika tehát nem kombinát, amely csak saját üzemei számára dolgozik. Magyarországon mindenki tud arról, hogy itt valami nagy dolog épül. De hogy mi, azt már nagyon kevesen tudják. Kezdjük a Sziráki Vízművel. Feladata, hogy az erőmű kazánjait jó vízzel lássa el. Huszonhat kutat tártunk fel. Az első vezeték tizenkét kút vizét hozza az erőműhöz — már ez év október elején. Ez az első létesítmény. Azután itt van az erőmű, amely nagyobb lesz Inotánál. Az erőmű termelésének 70—80 százaléka az országos hálózatba megy. Azután itt lesz az ország legnagyobb szénosztályozója.

A kokszolóról Herczeg Ferenc, a kokszolómű igazgatója beszél.

— 1954 július elsejére már kokszot kell adnunk. Hazánk egyik leg fiatalabb, leggyengébb minőségű barnaszenéből termelünk kohókokszot. A termelt gázt a diósgyőri vasmedence és az új város kapja.

Beszélnek még a Sajómenti Vegyiművekről, amelynek műtrágyagyára a föld termőképességét fokozza. Négyszer annyi műtrágyát gyárt majd, mint 1938-ban az ország összes gyárai együttvéve gyártottak.

Cs. Varga András, az építési tröszt igazgatója, aki harminc évig kőművessegéd volt, lelkesen mondja:

— Iskolaváros is lesz itt! Bányagépipari, építőipari, bányász- és vegyipari technikum. Persze, közép- és általános iskola is. A Főtéren tanácsház, pártház, mozi, szálló, kultúrpalota, húsüzem, jéggyár!

Öten is beszélnek, azután egymásután sietve elbúcsúznak. Dolguk van. Meg kell építeni mindazt, amiről beszéltek. És minden perc számít…

Kavics és egyebek…

Berkó Pál, a kokszolómű fődiszpécsere egy termelési értekezleten szót kért.
— Helytelen — mondotta, — hogy 80 kilométerről szállítjuk ide a kavicsot.
— Miért? Talán nyolcvan kilométernél közelebb Is van kavics? — kérdezték Berkótól.
— Hát valamivel közelebb is van! Itt a telkünk sarkában! Már egy ásónyomra remek kavicsot lehet találni…
Azóta rengeteg pénzt takarítottak meg, — nem kell fuvarköltséget fizetni…

Térdig érő, agyagos sárban kezdtek a kokszolómű szálláshelyeinek építéséhez. A Földmunkákat Gépesítő Vállalat lassabban termelt, mintha kézzel végezték volna a munkát. Hol a gépek romlottak el, hol nem volt olaj vagy alkatrész. A vállalat barcikai vezetőjét leváltották, a Gépesítő új vezetőt küldött. Ezt is le kellett váltani. A harmadik vezető még nem jött meg. Remélhetőleg ezentúl lelkesen — é s nem gépiesen fog dolgozni a Gépesítő…
*
A Vegyipari Tervező Vállalat lemaradt a tervekkel. Altervezőkkel dolgoztak. Célprémiumot tűztek ki. Pedig célprémium nélkül is időre kellett volna tervezni. A Kokszoló igazgatósága a kijelölt időben akar kohókokszot adni. Jó lenne, ha a tervezőt jobban fűtené a kohó építkezésének ügye…

A 32. Építő Tröszt „visszhangja”

Kultúrest a „harmincketteseknél”. Vidám hanqulat. Működésbe lép a csasztuskabrigád. Nem „kímélik’’ az iqazqatót sem.

Iqazgatónk, Cs. Varga Irányít bennünket:
„Na, komám! Te mit csinálsz?
A fal be nem dűlhet!”
Hej! Ha kell, szid é s kiabál,
meg is büntet minket,
Dolgozóknak érdekében el is
követ mindent.

A 32 tröszt dolqozói nagyon büszkék Börcsök Ferenc kőművesre, aki most képviselő lett. Erről így énekeltek:

Erős paprika hazája,
öreq Szeged város.
Börcsök elvtárs onnan való,
sohasem volt qyáros.
Hej! Pártunk, népünk a jó
munkát nagyon megbecsüli,
így történt, hogy Börcsök
elvtárs népét képviseli.

A műsoros est második száma a „visszhang” volt. Az egyik szereplő elkiáltotta a kérdést a Tihanyt jelképező szikladarab felé és a „visszhang“ válaszolt. Mégpedig filmcímekkel. Így:
— Az iqazqatósáq a munkahelyen? — Veszély es őrjárat! — Holzner pénzügyi osztályvezető? — Két krajcár reménység. — Előlegkérők? — Bátor emberek! — Igazgató? — Legény a gáton! — Osztályvezetők értekezlete? — Istenek tanácsa! — Termelési értekezlet? — Ütközet békében! — Negyedévi mérleq? — Nappalok és éjszakák! — Novotny Jenő termelési osztályvezető? — A papa kissé bogaras! — A felgyógyult Wiedermann főmérnök? — Újra a fronton!

Őszinte életrajz

1954-ben egy „Őszinte életrajz” címmel jelent meg írás a Sajómenti Vegyiművekről, Vajda Ernő karikatúráival.

Úgy hisszük, alig akad valaki, aki legalább négy-öt példányban ne írta volna meg életének eddigi menetét. Ilyen életrajz-ügyben érkeztünk Kazincbarcikáin, ebbe az állványok, új házak, emelkedő téglafalak, új gyárépületek városába, hogy elbeszélgessünk a Sajómenti Vegyiművekkel, gondjairól, örömeiről, bajairól és terveiről. Pallérozott modorban fogadott bennünket és kérdéseinkre mosolyogva húzta ki épülő alagsora mellényzsebéből az életrajzát. Íme:

Életrajz

1949-ben születtem, Budapesten, a Vegyitervező Intézetben. Születésem terve és napvilágraérkezésem között a szokástól eltérően, két esztendő telt el. 1951-ben indultam el az élet útján több testvéremmel együtt. (Testvéreim: Kazincbarcikai Hőerőmű, Szénosztályozó, Kokszmű, Sziráki Vízmű, valamennyien az épülő szocializmus gyermekei velem együtt).
Tudom, hogy egy életrajzban általában nem szokták emlegetni a bábát, aki világra segíti a vegyiművet, de kénytelen vagyok néhány szóval megemlékezni a 32. számú Építőipari Trösztről, melyet gondos szüleim, bábaként alkalmaztak. Nem azért mondom, de az ilyen bába között elvész a gyerek növekedésének lehetősége. Saját tégláimon tapasztaltam, hogy hosszú ideig csak növekedésem nehézségei voltak meg, maga a növekedés késett az éji homályban. Bábám állandóan munkaerőhiányra hivatkozott, egészen addig, míg a vezetőséget leváltották. Szerencsére az új vezetőség most már jól megállja a sarat és a maltert. Persze, a munka megszervezésénél vannak még hibák. (Ennek bizonyítására csatolom a „Mit ábrázol ez a kép?” című rajzmellékletet.)

De ezzel még nem fejeztem be. Az építkezés vontatott üteme csak egyik oka annak, hogy egy kicsit visszamaradtam a fejlődésben. Ami az embernek a szív, lép, tüdő, idegrendszer, az nekem a gépi berendezés. Az embereknél ez bizonyos mértekben egyszerűbben van beütemezve, világrajövetelükkor mindezt magukkal hozzák. Nekem mindezeket a „gépszerveket” különféle specialistáktól: a Láng-gyártól, MÁVAG-tól, Győri Vagongyártól, Lőrinci Hengerműtől, Radiátorgyártól kell megkapnom. Ők hónapról hónapra nagy lendülettel ígérik a szállítást. (Az eredményt lásd: „Vagy alusznak, vagy nem hallják” című csatolt rajzon.)

Ez a második nagy bajom. Persze, azért nem vagyok magamra hagyva, szüleim: a nehézipari minisztérium és a Borsodi Ipari Tröszt mindent megtesznek annak érdekében, hogy fejlődjem. A körülöttem tevékenykedő dolgozók részére megfelelő lakásokról és olcsó, bőséges kosztról is gondoskodtak. Igaz, hogy ebédelni még nem nagyon könnyű nálunk, de aki ügyes, másfél óra alatt megkapja az ebédjét (és egy egészen kis idegsokkot). Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy optimista gyár vagyok, illetve leszek, és ha mindenki összefog, akkor jövő május elsejére már felnőtt vegyiművé növöm ki magam és majd meglátják, hogy mit fog jelenteni mezőgazdaságunk felvirágoztatásában az én munkám.

Épülő üdvözlettel:
Sajómenti Vegyiművek

Szintén egy 1954-es számban jelent meg ifj. Szabó János kazincbarcikai olvasó kissé furcsa panasza:

1953. november 4-én a dávodi vasútállomáson feladtam egy ruhaszekrényt és két csomag fehérneműt. November 12-én a fehérnemű meg is érkezett Kazincbarcikára, de a szekrény eltűnt. Az állomáson előbb azt mondták: várjak türelemmel, december 10-én pedig azt tanácsolták, hogy forduljak a VI. Visszkereseti Csoporthoz (Bp., Lenin-körút 120.). Itt vagy megkeresik a szekrényt, vagy adnak helyette egy másikat, végső esetben pedig kártérítést fizetnek. Nyomban írtam. Bár levelemet három héttel ezelőtt megkapták, még csak nem is válaszoltak.

A Le a bürokráciával! című rovatba Kazincbarcika többször is bekerült, először 1955-ben…

Le a bürokráciával! I.

Új seprő drágán seper

A takarítás és a megtakarítás hasonló, de más értelmű szavak. A „takarítás” mindkettőben benne van. de amíg az egyik takarékosságot jelent, addig a másik a tisztítás fogalmát jelöli.
Miért kezdjük ezt a közleményt nyelvtani értekezéssel? Azért, mert Kazincbarcikán szoros összefüggés alakult ki a két szó között. Ugyanis a takarításon akartak takarékoskodni.
Az történt, hogy a Borsod Megyei Vegyi Kombinát igazgatósága ülést tartott, amelyen ésszerűsítési ötlet hangzott el. Mégpedig így hangzott el: „Küldjünk el tíz takarítónőt, akkor havonta 5000 forintot takarítunk meg.”
Aki kicsit is ért a matematikához, az csak helyeselheti, hogy az ötletadó igen remekül kiszámította, mennyi is tízszer 500 forint. Ezt nem lehetett megcáfolni! Ötezer…
Az ötletet elfogadták, csak arról feledkeztek meg, hogy a kombinát helyiségeit valakinek ki kell takarítani. Ezt a feledékenységet úgy orvosolták, hogy megállapodást kötöttek a Kazincbarcikai Köztisztasági és Takarító Vállalattal, amely elvállalta a tíz takarítónő munkáját. Ezáltal a Takarító Vállalat is túlteljesítette tervét, a kombinát is megtakarította tíz takarítónő fizetését. Legalább is a bérelszámolás listáján…
Ugyanakkor azonban — és ezt már az ÁEK állapította meg — 1954. október 18-tól 1955. március 31-ig 50 000 forint költségtöbbletet okozott a kombinátnak a furcsa takarékosság, a tíz takarítónőnek a Takarító Vállalattal való felcserélése. Az új seprő, a Vállalat jól sepert, csak egy kicsit drágán. A kombinát pedig a takarításon megtakarított 21 500 forintot, de kidobott az ablakon 77 500 forintot.
Gyenge vigasz, hogy ezt az ablakot a Takarító Vállalat gyönyörűen kitisztította…

 

(palásti)

Szintén 1955-ös keltezésű a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár vasszerkezeti részlege dolgozóinak levele:

Le a bürokráciával II.

Hol marad a prémium?

Mi, a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár vasszerkezeti külső szerelő-részlegének tagjai 1932. márciusa óta dolgozunk Kazincbarcikán, a Borsodi Vegyi Kombinátnál.
A kombinát igazgatósága ez év februárjában arra kérte szerelő-részlegünket, hogy a kéttámaszú csőtartóhíd szerelését az eredeti május 15-i határidő előtt: április 18-ra fejezze be.
Ötszáz tonna vasszerkezet felszereléséről volt szó. Elvállaltuk, hogy felszabadulásunk tízéves tiszteletére a csőtartóhidat már február 28-ra elkészítjük. A munkaverseny jó megszervezésével, a munkák magasszínvonalú irányításával a 28-i határidő helyett már február 20-ra befejeztük a szerelést.
A kombinát vezetősége méltányolta eredményes munkánkat, s a minisztérium jóváhagyásával 12 090 forint célprémiumot engedélyezett számunkra. A pénz május 1-én megérkezett a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár pénzügyi osztályára, de az összeg szétosztására még mindig nem került sor és a Minisztertanács által ajándékozott kazincbarcikai emlékérmet sem kaptuk meg.

 

Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár vasszerkezeti részlegének dolgozói
Kazincbarcika

A kazincbarcikai állomás modern szolgálati épületét ablak nélkül adták át… 1955-ben.

Le a bürokráciával! III.

Címzett: Pályafenntartási főnökség, Miskolc

Kazincbarcika állomáson az új B-vágány mellett felépült egy gyönyörű, modern szolgálati épület. Július 1-én adták át a forgalomnak — ablak nélkül. A szél vidáman fütyürészik az épületben keresztül-kasul. Semmi sem akadályozza. Felkértük írásban az Új-Miskolci Pályafenntartási Főnökséget, hogy az ablakot csináltassák be, de a mai napig sem válaszoltak.
Úgy látszik, annyira sajnálkoznak, hogy nem érnek rá. Várunk még egy kicsit, s ha nem intézkednek, akkor a PFT főnökség legnagyobb ablakát fogjuk éjjel ellopni— de nem! — mi féltjük a főnökség dolgozóinak egészségét. Nem úgy, mint ők a miénket.

 

Kazincbarcika állomás B/delta elágazásának dolgozói

1956-ban karikatúra-összeállítás idézte fel a kazincbarcikai mindennapokat:

1956-ban a forradalomhoz vezető okokról, magáról a folyamatról, a forradalmi eseményekről teljesen lemaradt az újság, 1956. október és 1957. február 21. között nem is jelent meg. Az újrainduláskor már Tabi László volt a főszerkesztő, és innentől kezdve egyre inkább lazult a párt és az élclap kapcsolata is. Új munkatársakkal is megismerkedhetett a viccolvasó közönség: Peterdi Pál, Somogyi Pál vagy Szilágyi György (Hanyas vagy?) lett állandó szerzője a Ludasnak, de itt jelent meg Örkény István klasszikus novellája is A költészet hatalmáról.

Történetünket a jövő héten innen folytatjuk 🙂

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .