Hová tűntek a kazincbarcikai mamutok?

Svak Erika írása

„Az építkezés első idejében, még a vasútépítéskor, mélyen a föld alatt, ott, ahol a műtrágyagyárat építik, egy mamut csontjaira bukkantak a munkások. Meglelték minden darabját: ormótlan koponyacsontját, embernagyságú agyarait, gerincét, végtagjait két ember is alig tudta cipelni. „Helyes kis jószág” ‒ mondták mégis az építők, amikor kiadták a csontokért jött miskolci tudósoknak. Mert Kazincbarcikán az emberekben megváltozott a méretek iránti érzék. A ’Nagy’, a ’hatalmas’ vagy ’óriás’ alatt ők a gyárat, az erőművet, az új várost értik. A mamut itt törpe csupán.”
Ennyi lenne hát az idézet, amit Géczi Gyula ‒ Nagy Gyula: Szemtanúk szavaival című könyve rejtett a 26. oldal lap alján. Elég régi könyv, még a Kazincbarcikai Városi Pártbizottság adta ki, s nyelvezetében az egykori dicső és tejjel-mézzel folyó időszakot idézi. (Ha képben akarunk lenni, kapjuk elő valahonnan Koltay filmjét, azt az úttörőset.)

De mi történt a mamuttal? Továbbra is büszkén dacol az idővel, de már egy múzeum falai között? Megcsodálhattuk már az óriást?

A „miskolci tudósok” valószínűleg a Herman Ottó Múzeum emberei lehettek, tehát ott kezdtem a keresést.

Pusztai Tamás nagyon kedvesen és készségesen nézett utána a leletnek. A hirtelen fellelt információk alapján elmondta, hogy 1951-ben valóban találtak mamutot Kazincbarcikán, beszállították, de az nem a régészeti gyűjteménybe került, így bővebbet nem tud mondani róla („Bizonyára a természeti vagy történeti gyűjteményben van.”), utána kell néznie, s az időbe telik.

Ha a mamut tudott várni annyi ideig a föld alatt, talán én is kibírok egy hetet még a további hírekig.

Nem bírtam. Fölkerestem a könyvtárat, s mint kiderült, nem hiába. Az olvasóterem néhány kötete szolgált még információval a lelettel kapcsolatban.

De milyen lelettel kapcsolatban?

Egy jelentés (betűhűen) 1950. december 8-ról:

„… a Borsod-Miskolci Muzeum telefonértesítést kapott a Makadám utépítő N.V Kazinc-Barcikai utépítési irodától, hogy a földmunkálatoknál egy mamutagyar került elő, a muzeum sürgősen küldjön ki valakit a lelet megtekintése céljából…”

A jelentés további részéből kiderült, hogy ez nem a cikk elején említett mamutlelet.* Ezt egy ásógép fordította ki a talajból, miután átment rajta és a csekély, 20-30 centis takaró homokréteg miatt darabokra törte. A helyszínre érkező Megay Géza muzeológus azonban további leletekre is bukkant. Előkerült egy mamut-háticsigolya kissé hiányos, de megmenthető állapotban, valamint mamutfogtöredékek is.

1955. augusztus 31-én újabb levél érkezett a múzeum igazgatójához. A berentei szénosztályozó közelében épülő víztorony alapásási munkálatai során egy kb. 1 méter hosszúságú mamutagyarat találtak, s Garamhegyi (muzeológus) szerint „szétszóródva csontmaradványok is mutatkoznak”.

Akkor most mi is a pontos helyzet? Ez komolyan három mamutlelet? Akkor most már nem is egy, hanem három állat maradványait kell megtalálnom? Nincs mese, a múzeumot kell feltúrni kézzelfogható, elfogadható információkért.

Megtettem.

Az eredmény nem sokat változott. A teljes mamutcsontvázról semmi anyaguk nincsen, se írásos, se tárgyi. A fentebb már említett leletekről viszont pont annyi, mint nekem. Az egyetlen különbség, hogy ők tudtak egy olyan mamutagyarról is, amiről én nem! (Még szerencse…)

1951. február tizennegyedikén Megay Géza ismét Kazincbarcikára látogatott. Ugyanazt a szakaszt kellett megtekintenie, mint 1950. december 8-án, illetve nem is teljesen azt, hiszen az új lelet attól a helytől 4,5 méternyire feküdt. Egy kisebb (100-110 cm hosszú) mamutagyar várta, igaz, összetört állapotban. Ugyanitt egy mamutfoglemez is előkerült.

1951. március kilencedikén ismét telefonértesítést kapott. Ugyanattól az irodától. Ezúttal az új vasúti pálya vonalán volt a lelet, 172 cm mélységben, agyagba ágyazva.

„A csontok nem összefüggően feküdtek, és annyira elmállott állapotban voltak, hogy azokat nagyrészt felvenni nem lehetett volna, csak a drága konzerválási eljárásokkal. Tekintettel arra, hogy a csontok mind törmelékesek és hiányosak voltak, csak az arra legérdemesebbeket szedtük fel és hoztuk be a múzeumba. A csontok egy 4 méter hosszú és cca 1.5 méter széles területen teljes összevisszaságban feküdtek, és minden összefüggés nélkül. A csontokból hazahoztuk azokat a darabokat, amik egészben voltak vagy csak kevesebb hibával bírtak, és érdemesebb darabokat. Az apróbb szilánkokat és kisebb-nagyobb törmelékes darabokat, amelyek összeállíthatók nem voltak, mellőztük. A legérdemesebb darab volt egy mamut alsó állkapocs, fogakkal, amely még részben összeállítható lesz.”

Honnan is indultunk? Egy egész mamuttól, ami elképzelhető, hogy nem is létezik, csak az akkori kor szelleme tette naggyá…, de találtunk helyette négy másik leletet!** Ha jól számoltam. Sajnálatos módon egyetlen darabot sincs módunkban megtekinteni, hiszen a Herman Ottó Múzeumban a Tiszai pályaudvar építésekor talált mamutdarabot állították ki, Rudabányán a helyi lelet van közzétéve, Sátoraljaújhelyen pedig a tavaly Sajókazán talált lelet tekinthető meg.*** A kazincbarcikai-berentei maradványok nincsenek egyik múzeum gyűjteményében sem.

Akkor hová tűntek?

Egy miskolci lelet fellelésekor

A sátoraljaújhelyi múzeumtól kapott telefonszámon a Magyar Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában dolgozó G. Mihályt értem el, aki az ősormányosokkal részletesebben is foglalkozott. Beszélgetésünk egyik elgondolkodtató részlete:

S. E. ‒ Az ötvenes években Kazincbarcikán és Berentén kiástak néhány mamutleletet. Írásos anyagot ugyan találtam róluk, de magát a leletet sehol nem. Nem tudja, hogy mégis merre vannak?

G. M. ‒ Pfú, fogalmam sincs.”

Ez nem meglepő, Budapest messze van, a közelebbi illetékesek is csak találgatni tudtak. G. Mihály megígérte, hogy utánanéz a kazincbarcikai mamutoknak ‒ akár talál valamit, akár nem ‒, és tájékoztat az eredményről:

„‒… van egy listánk, amiben utána tudok nézni, hogy abban benne van-e, vagy nincs. Ha nincs benne, akkor…, akkor megállt a tudomány, mert akkor nem tudom, hogy nálunk van-e, vagy másutt.”

Utánanézett, s e-mailben néhány óra múlva valóban kaptam is a válaszát:

„Sajnos nem találtam sem kazincbarcikai, sem berentei mamutleletet a listánkban. A környékről csak Miskolcról, Arnótról, Edelényből és Ózdról származó mamutleleteink vannak, valamint Kazincbarcikáról (mint Sajókazinc, ezek régi, 1900 előtti leletek) óriásszarvas- és gyapjasorrszarvú-leletek. De ezekre mindre bajos rátalálni a gyűjteményünkben, mert a szórványleletekről nincs fiókkatalógusunk, az említett lista pedig nem tartalmazza a maradványok leltári számát.”

Hm.
Tehát ha a kazincbarcikai leletek ott is lennének, lista szerint is, nem tudnák előkeresni, mert nincs a listán a leltári számuk? Minden dobozt át kéne nézni, hátha felismerjük a sosem látott darabokat?

De legalább már azt is tudjuk, hogy volt óriás szarvasunk és gyapjas orrszarvúnk is anno, és hogy ezek a leletek a budapesti múzeumban pihennek, ráadásul valószínűleg sosem lesznek itt kiállítva, el sem tudjuk kérni tőlük…, a leltári számok miatt.

A mamutok viszont szőrén-szálán eltűntek. Még mindig nem tudunk róluk semmit. Újabb telefon, ezúttal a Magyar Állami Földtani Intézetbe. K. László volt a segítségemre néhány információval és egy felejthetetlen „ooohhh”-val (ez utóbbival az egész mamutcsontvázra reagált, tehát erre már valószínűleg keresztet vethetünk, lufi volt).**** Többek között megtudtam tőle, hogy 1956 a Föld- és Őslénytár számára nem volt a legjobb év, tűz tombolt az épületben és jelentős károkat okozott. K. László nem ígért pozitív eredményt, mivel mint mondta, jól ismeri a gyűjteményt és ezt a környéket is, de nem emlékszik innen származó leletre… Egy hét után a következő e-mailben foglalta össze a keresés eredményét:

„A Földtani Intézet múzeumában Kazincbarcikáról, vagy a hozzá tartozó településekről semmilyen ősmaradványt sem sikerült találnom. A nyomozást még folytatom, mert lehet, hogy az irattárban előkerülnek régi iratok.”

„Megállt a tudomány” – idézhetném G. Mihályt.

Ebben az információgazdag világban eltűnhet valami egészen ritka, valami, aminek papíron van nyoma, amit gondosan begyűjtöttek…?

Bakay Kornél: Feltárul a múlt? című könyvében ennél cifrábbakat is említ. Jó harmincnégy évvel ezelőtt ő maga is hozzájárult például ahhoz, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemről a „kiselejtezett” embercsontokat teherautószám zúdítsák bele Letkésen az elhagyott ásatási szelvényekbe. Pár sorral lejjebb megemlíti, hogy 1862-ben (!) Székesfehérvárott 28 királyi csontvázat halomba szórva temettek vissza. 1936-ban újra kiásták őket, majd ismét eltemették…

Jó lenne hinni, hogy a „kazincbarcikai mamutok” az 1956-os tűzben vesztek oda. Azt még jobb lenne hinni, hogy léteznek valahol és megtekinthetjük majd ‒ egyszer, valamikor ‒ a leleteket, mert gondosan katalogizálva, elzárva fekszenek egy hozzáférhető helyen, csak arra várva, hogy föltámadjon irántuk az érdeklődés.

Ő vajon járhatott valaha Kazincbarcikán…?

Létezik egy katalógus a Kárpát-medence mamutleleteiről, melynek egy részét már publikálták, de a forrásom nem biztos abban, hogy a magyarországi leletek is nyilvánosságra kerültek. Ez a katalógus egyelőre hozzáférhetetlen a számomra, így ‒ míg meg nem szerzem ‒ hihetem, hogy az tartalmazza a Kazincbarcika környéki „kincseket” is.

Hinni jó.

De addig is kérek mindenkit: aki valamit tud a Kazincbarcika és Berente területén talált mamutcsontokról, keresse meg a szerzőt, vagy a barcikaihistorias.hu szerkesztőit! Minden apró információt köszönettel fogadunk!

Svak Erika*****

💡

Megjegyzések a szerkesztőtől (Kismarton Zsolt)

*: Ez valószínűleg a Tardonai út építésekor került elő.
**: Azóta a leírások alapján sokkal több mamutleletről tudunk. Igaz, mind töredékes, vagy a kiemelésük nem volt lehetséges.
***: A cikk eredetileg 2006. november 18-án jelent meg.
****: Teljes mamutleletről nekem sincs információm. Ellenben még attól is több lelet került elő, amiről a múzeum tud. …és nem csak az! Álljon itt egy idézet Lám Béla: Emlékképek gyertyafényben című könyvéből. (Lám Béla a BVK-nál elhelyezkedő internálótábor rabja volt. A leírás 1952‒1953-ból származik, a Sajómenti Vegyiművek – BVK – építési területén elhelyezkedő ‘kavicsbányából’.)

„A földet ellapátoltuk, s ástunk tovább egészen a sóderig. Mamutfogak, agyarak, csigolyák kerültek elő. Menteni igyekeztünk az értékes leleteket, de ‘Fekete’¤ urizálásnak vélte, s gyűjteményünket szemétgödörbe dobatta. Ott rohadnak ma is. Valaha a Sajó hordalékterülete lehetett munkahelyünk, a sóderben talált megkövesedett halakról erre következtettem. Ezt a leletet bevittem a mérnöknek, kérve, mentse meg és juttassa el a miskolci múzeumnak. A halak olyanok voltak, mintha élnének, nyitott szemmel és szájjal. Méretük megközelítőleg 15 cm lehetett. Számos sérült halat is találtunk, ezeket a sóderral együtt elnyelte a beton. Utólag sajnálom, legalább egyet jó lett volna átmentenem, de a gyakori kutatás miatt reménytelennek látszott bármit is megőrizni.”

¤: ‘Fekete’ hadnagy – becenév ‒ a kazincbarcikai internálótábor táborparancsnoka volt.

*****: Köszönetet szeretnék mondani Svak Erikának, hogy engedélyezte a cikk megjelenését a honlapunkon.

2 hozzászólás

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .