Egy „dunántúli turista” Barcikán

Lehota Roland interjúja

Lehota Roland interjúja

„Tört volna el a lábam, amikor Barcikán leszálltam a vonatról” ‒ szokta félig viccesen mondogatni a hetvennégy éves Pokó Józsi bácsi, a barcikai természetjárás ismert alakja, aki bár nagyon büszke dunántúliságára, sümegi születésére, már több mint félszázada barcikai lakos. Vele beszélgettem kedvenc sörözőjében, a „Takiban”, többek között a városról, idekerüléséről, illetve a Bükk és a természet iránti szeretetéről, és arról, hogy azon kevesek közé tartozik, akik harmadszorra csinálják meg az országos kéktúrát.

Hogyan került a városba, Józsi bácsi?

Én ide diákként jöttem, addig különösebben a város nem érdekelt. Csak az iskola, a vegyipari miatt, mert ilyen az országban akkor még nem volt. Még könyvünk sem volt, mindennapi jegyzetekből vizsgáztunk. Nehéz volt. Barcika büszke lehet erre az iskolára, meg én is az vagyok. Néhány iskolatársam a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgozott később, például Balla Sári, aki a központi labort vezette, vagy Kóczán Jóska és Kiss Laci, a műszerészüzem vezetői. Legtöbbjük még elvégezte a Veszprémi Vegyiparit is, de én akkor már megnősültem, nem mentem már sehova. Elmentem a Vegyépszerhez, sokáig még jobban is kerestem, mint akik az egyetemet elvégezték levelezőn. Lehetőségem volt visszamenni a Dunántúlra…

SAMSUNG DIGIMAX A403

Veszprémbe?

Tapolcára, a bauxitbányához, de a feleségem nem akart jönni, mert még élt a családja, akkor vettem bánatomban a kertet, s azóta aztán tényleg itt vagyok. A gyerekeim itt születtek, kénytelen voltam barcikaivá válni.

De az elején nem bánta meg, Józsi bácsi?

Annyira soha, nekem a környék tetszett, inkább azt, hogy onnan meg elszakadtam, ötszáz kilométer az egy elszakadás volt. Világos volt, hogy húsvétkor, karácsonykor kötelességem volt hazamenni a szülői településre. Mai napig is ingázom egy kicsit… Csúfolni nem hagyom magam barcikainak, de már néhány barát meg haver miatt idetartozom.

Lehet, hogy már itt több a barát, mint mondjuk Sümegen?

Peeersze… ez az egyik, a másik pedig az, hogy ha elmegyek a másvilágra, akkor már itt maradok, miután negyven év házasság után már a feleségem meghalt, tehát valószínű, hogy a kis csontjaim is itt maradnak.

Nem voltam Sümegen, de azt tudom, hogy egy nagyon szép, kis barokk város, ez meg egy – mondjuk így – szocialista-realista építésű város. Azért ez egy kontraszt.

Továbbra is azt mondom, hogy Sümeg az ország egyik legszebb kisvárosa ‒ mert a legszebb Kőszeg. Én akkor nem azt néztem, hanem az iskola miatt jöttem. Sümegen még ingyen felmehetek a várba, mert azt mondják rám: sümegi.

Fotók: Kalydy Dóra

Akkor még megismerik Sümegen?

Meeeg, sőt rám köszönnek, és azt se tudom, ki vagy, ki az apád vagy az anyád. Sümeget nem lehet elfelejteni… Meg hát a szülőház, hát akkor otthon születtünk, a szülői házban, nem véletlenül mondták azt, hogy szülői ház. Sümegen volt kórház, de nem szülészet, akkor a bába járt ki. A szülői városhoz ragaszkodik az ember, a szülői házhoz meg végképp.

Megvan még ez a szülői ház?

Sajnos eladtuk, a testvéreim elkótyavetyélték. Én hiába mondtam nekik, hogy kulcsos házként hagyjuk meg. Eladtuk, nincs, sajnálom is… Egyébként több dolog Dunántúlhoz köt: a család, a rokonaim, a Szent György-hegy, az egész Balaton-felvidék, az emberek… Egy dunántúli ember, vagy mentalitás, vagy erkölcs a mai napig elkísér… Pár hónapja egy okostelefont találtam, az volt az első, hogy felhívtam az illetőt, hogy találtam…

Borsodban is vannak ilyen emberek, akiknek ez az első…

Vannak… Nálunk ez természetes volt.

A Kisfaludy Gimnáziumba járt, majd két évet Budapesten töltött ipari tanulóként… Szakmát akart tanulni.

Ifjúságom legszebb kora volt, a 30-asba, a Wesselényi utcába jártam műszerésztanulónak… Itt is szerencsém volt. Az akkori úri osztály kiebrudaltjaival tanultam, akiket nem vett fel az egyetemre az akkori társadalmi rendszer. Ez egy rangot adott az iskolának. Ipari tanulóként olimpiai bajnokokkal jártam együtt az iskolába: Felkai Laci olimpiai bajnok vízilabdázó, Sárfalvi Béla öttusázó, válogatott kerettag, BEK-győztes csapat tagja lett.

Ez után jött Barcika, az Irinyi, vagyis, amit ma Irinyinek nevezünk. Technikumnak nevezték akkor?

Akkor még csak felsőfokú volt, akkor még nem tudták eldönteni… Akkor még egy nagy rang volt.

Az Irinyi Vegyipari Technikum az 1960-as évek elején. (Fotó: www.fortepan.hu – Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központja)

Akkor még az érettséginek is nagy rangja volt.

Igeeen. Akkor még egy közgazdaságival könyvelő tudott lenni egy tsz-ben, vagy nem tudom én, hol… Többet is tanultunk akkor.

Mi volt az első munkahely?

Törökbálinton, a Mechanikai Műveknél voltam én ösztöndíjas ipari tanuló. Öt érettségizett gyerek volt, meg is becsültek minket. Mikor Barcikára jöttem, tőlük jöttem ösztöndíjjal. A Mechanikai Művekben hallottam a városról.

Ez előrelépés volt? Mi volt a motiváció?

Anyagi, hogy havonta mennyit kapok. Elvégzem a sulit, és utána három évet kell náluk letölteni… Szegények voltunk, öten voltunk testvérek, apám nem is nagyon tudta volna finanszírozni. Apám azt mondta, hogy örülj, hogy leérettségiztetlek, aztán próbálj a lábadon állni. Szinte kényszer volt az ösztöndíj. Be kellett osztani, de olcsó volt a kaja, a J-ben kajáltunk.

Akkor kezdett el dolgozni a BVK-ban?

Semmi közöm nem volt a BVK-hoz… Akkor még a tanárok nagy része BVK-s dolgozó volt. Még önálló tanári kar sem volt. A szakrajztanár, a Szilágyi Gabi, aki később igazgató lett, a Víg Jóska a gépészetet tanította, nekünk még hegeszteni kellett. Bejártunk gyakorlatra a BVK-ba.

Amikor ösztöndíja volt, még gondolkozott, hogy visszamegy?

Sőt, én akartam is. Még akkor se akartam maradni, amikor az asszonnyal összejöttem, de élt az anyja, nem akart jönni. Vissza akartam kapni Szent György-hegyen a nagyapám gyönyörű szöllejét, ami a Balatonra nézett… És nem jött el az asszony. Mondtam, hogy akkor mennyünk el Tapolcára, a bauxitbányához, de nem volt hajlandó. Akkor vettem mérgemben, ’76-ban a kertet. (Ahol ma lakik Józsi bácsi – L.R.) Ha már nem megyünk, akkor nem megyünk.

Milyen dombnak hívják ezt?

Most Rózsa-dombnak, vagy Újkiosztású-dűlőnek… vagy mit tudom én, minek.

Egy picit arrébb van a Rózsa-dombtól…

De most már ezt is úgy mondják… Mikor meghalt az asszony anyja, azt mondta, hogy most már mehetünk. A gyerekek itt jártak már iskolába, én most már nem megyek el. Akkor döntöttem el végképp, hogy most már itt maradok.

Lett akkor lakás?

Keservesen kaptuk. Egy BVK-s dolgozó akkor már tízszer kapott volna, de nem egy külcéges. Végül kaptunk, egy tanácsi lakást. Nem is tudom, hogy hányban kaptuk meg. Először tanácsi lakás volt, aztán megvettük. Akkor volt az, hogy meg lehetett venni.

Az már a rendszerváltás után volt.

Ó, lehet. Na, mindegy, megvettük. Onnantól kezdve én már eldöntöttem, hogy nem megyek vissza.

Na és akkor, mi volt az első munkahely Barcikán?

Barcikán nem volt nekem munkahely.

Én azt hittem, hogy dolgozott itt.

Kérlek, szépen… ugye, visszamentem a Mechanikai Művekhez, és onnan több középvezető átment a Vegyépszer vállalathoz.

A Vegyépszer az budapesti cég volt..

Budapesti. Ő építette a vegyipari gyárakat, tehát a BVK-t, Leninvárost, egész országot. Dolgoztam a PVC-III. területén, de a BVK-nál voltam a legkevesebbet.

Értem. Tehát a Vegyépszer volt a fő vállalat, és kirendeltségei voltak.

Állandó kirendeltsége volt Barcikán, de inkább gépészeti, én meg a műszerezési vonalon voltam. Vótam én itt is, de én itt külső cégként dolgoztam Barcika területén. Utolsó tíz évemet Százhalombattán, olajfinomítóban. Tengizbe mehettem volna kirendeltségvezetőnek a rendszerváltás előtt, egymillió forint fizetésért.

Hallottam, hogy akkor sokan mentek…

Jó, csak nekem alá kellett volna írni négy évet, hogy az első ütemet végigvezessem, és a lányom volt tizenöt éves, a fiam érettségi előtt volt, és nem hagytam itt őket. Utólag nagyon bánom.

Dolgozott Százhalombattán… Jól értem, hogy akkor ingázott?

Igen. Családok mennek így tönkre, de mi még fiatal házasokként így kezdtük. Viszonylag szerencsénk volt. Az utolsó tíz év előtt Sajóbábonyban dolgoztam, a feleségem is ott volt raktáros, mikor Százhalombattára mentem, ő is jött velem… Azt hiszem száz Mol-kút van az országban… abból hatvanhatot én vagy a csoport emberei csináltunk, a villamosságot. Veszprémben, Pécsett, Nyíregyházán, Zalaegerszegen dolgoztam. Imádtam ezt a munkát. Mindig más volt.

Akkor a családdal nem olyan sokat tetszett lenni?

Hááát… Több kellett volna… valahogy így kezdtük. Nekem a szabadság fontos volt, én ilyen áprilisi Kos vagyok… de megérte a családnak, mert jóval többet kerestem, mint egy telepített helyen. Sőt már komoly vezető voltam, nem engedtem magam műszaki állományba tenni, mert fizikai állományban sokkal-sokkal többet kerestem.

A Kádár-korszakban a fizikai dolgozót eléggé megbecsülték, ezek szerint a műszaki értelmiségit nem annyira…

Nem fizették meg. Százhalombattán én voltam a főnök, a két műszaki vezetőmnek magasabb végzettsége volt, de a beosztottaim voltak. Na de a rutinban, gyakorlatban előrébb voltam… A beruházások miatt két miniszteri kitüntetésem van.

Ez még rendszerváltozás előtti?

Igen.

Gratulálok, így utólag is… A túrázós időszak a nyugdíjas időszakkal kezdődött el, de az első élmények már megvoltak irinyisként?

Még hamarabb. Diákként a Bakonyt, a Keszthelyi-hegységet, a Balaton-felvidéket már bejártam így vagy úgy. A nagyanyámék még fazekasmesterek voltak, és lovas kocsival jártuk a vidéket, cserépedényeket árultunk a Káli-medencében meg Balatonfüreden. Mikor idejöttem, már az asszonnyal akkor felmentem Bánkútra, a gyerekeket vittem, csak az igazi nagy túrázásokra nem sok időm volt, a természetet már akkor is nagyon szerettem. Igaziból a Természetjáró Egyesületbe akkor léptem be, mikor nyugdíjas lettem. Akkor még vittek (mafla turista, mafla tag), és hiányérzetem volt, és elvégeztem a túravezetői tanfolyamot. Már kiváló természetjáró vagyok, kétszer megcsináltam a kéktúrát,kétszer, megcsináltam a Rockenbauer-túrát (a nyugati-kéket), és most harmadszor is: már kétharmada megvan.

A Dunakanyar a Dobogókő környékéről fotózva – Pilis (Fotó: Kimartonné M. Viktória – 2006 )

Ez lesz a harmadik kéktúra?

Igen, ilyen még nincs, legalábbis jelölve nincs.

Ez úgy néz ki, hogy jövőre meg is lesz… (az interjú 2015 végén készült – L. R.)

Hát… szeretném.

A Füzéri-vár – Zemplén-hegység (Fotó: Kismarton Zsolt – 1991)

Mennyit túrázik, Józsi bácsi?

Durván ezer kilométert évente… Legalább ötven túrát vezettem. Most olyanokra megyek, mint Borsod szép útjai, Rákóczi-túra (Sárospataktól Füzérig), mindenképpen meg akarom csinálni a Szent Erzsébet-túrát (Sárospataktól Kassáig).

Csondró-völgy – Bükk (Fotó: Kismartonné M. Viktória – 2012)

Jól gondolom, hogy a legtöbbet a Bükkben járt?

Miután tag vagyok a miskolci DTSK-ban, Vasutasban, Helyiipariban… Azzal együtt olyan szép ez a Bükk… Idáig azt hittem, ismerem… a túrót!

Hányadát ismeri? Meg lehet ezt valahogy határozni?

Már nem úgy nem ismerem… Ha túrázik az ember, zömében turistautakon megy, hanem most már át tudok menni toronyiránt másik helyre, igyekszem feltérképezni a Bükköt. Valaki egyszer mondta, hogy ha az öreget egyszer részegen letennék, fél óra múlva tudná, hogy hol van, nem tévedne el, hanem fél órán belül helyes irányban menne… Gyönyörű a Bükk, de nem teszek különbséget. Mikor ezt nem ismerte az ember, akkor azt mondtam, a Bakony a legszebb. A Bakony a Bükknek a harmada, még talán kisebb, negyede lehet. Gyönyörű a Bakony is, gyönyörű a Bakony, váraival, „akármivel”… Gyönyörű a Zemplén, gyönyörű a Börzsöny, gyönyörű a Pilis, tehát – elfogultság nélkül – ez az ország gyönyörű, ez ország „turizmusilag”…

lr05

Ősz a Sugarón – Bükk (Fotó: Schottner György – 2013)

Még úgy is, hogy nincs a Tátra…

A Tátra meg szerelmem, tehát a Tátrában nincs talán olyan csúcs, ahol nem jártam. Most már ritkítom a túrákat, de még egyszer szeretnék elmenni a Vörös-hágóra, aztán ezzel befejezem, oda többet nem megyek… Gyönyörű a Tátra: Alacsony-Tátra, Magas-Fátra, Kis-Fátra… Nacionalizmus? Az mind a miénk volt.

Az egy természetes határ egyébként…

Az valamikor mind a miénk volt… de mondjuk a turizmusban nincs konfliktus… le a kalappal a szlovák turisták előtt, egymás mellett döglünk a hálózsákban, vagy iszunk, megkínáljuk egymást, bár a világban is ilyen volna a politikusok között… büdös életbe azt sajnos nem kapjuk vissza, de élni kell vele…

lr06Rálátás Kazincbarcikára a vadnai Vár-hegyről – Bükk (Fotó : Schottner György – 2013)

Szőcs István képei az alapítók (Kazincbarcikai Felsőfokú Vegyipari Műszerezési és Automatizálási Technikum) találkozójáról, 2004. szeptember 4. Józsi bácsi szürke zakóban, illetve középen (Fotóforrás: http://nemevafk.esy.es/40eves_szocske0409/index.html)

4 hozzászólás

  • kajdacsy Tibor

    Kazincbarcikáról, igaz nem turistaként, anno a Dunántúlon landoltam! Élvezettel olvastam Lehota Roland riportját, Pakó József úrral, egy „ős dunántúlival”, akit szülőhelyéhez a szíve néha-néha visszahúzza. A vegyipari képzés csalta Barcikára, ahol jól érzte magát, remekül beilleszkedve fél évszázadot töltött a városban. Sommás megjegyzése nagyon tetszett. „Továbbra is azt mondom, hogy Sümeg az ország egyik legszebb kisvárosa ‒ mert a legszebb Kőszeg.” Köszönöm kedves József!
    Igazán lebilincselő a történet, az életútja. Csodálattal tölt el természet iránti szeretete, túrázások iránti szenvedélye. Jó egészséget kívánok, hogy még sokáig űzhesse!
    Rolandnak további írásaihoz sikereket, remek riportalanyokat kívánok!
    Üdvözlettel, kajdacsy tibor – Kőszeg

  • Pingback: Kazincbarcika természeti értékei – Barcikai Históriás

  • Pingback: A kazincbarcikai természetjárás története* – A turizmus fejlesztésének lehetőségei – Barcikai Históriás

Hozzászólás