A hőskor megidézése

Kazincbarcika hőskorának az ’50-es évtized első éveit tartjuk. Ekkor kezdődött el az a nagy munka, amely Barcika, Sajókazinc és Berente évszázadok során kialakult rendjét, lakóinak életét és szokásait gyökeresen átalakította.

1978-79-ben a város 25. születésnapjára készülve Papp Attila egykori könyvtárvezető nagy fába vágta a fejszéjét. Elhatározta, hogy összegyűjti és a városi könyvtár megjelenteti a hőskor ismertebb szereplőinek visszaemlékezését.

Vállalkozásának egy része megvalósult: városunk könyvtárában két vaskos és egy kisebb kötet tartalmazza (és az utókornak is őrzi) a begyűjtött adatokat, visszaemlékezéseket, natúrban, úgy, ahogyan ki-ki azt meg- és leírta. A feldolgozás és a kiadás – valószínűleg pénz és idő hiányában – elmaradt.

Az összegyűjtött anyag azonban így is hasznos, mondhatni valóságos kincsesbánya a város múltját kutatóknak, és akár egy regény, vagy dokumentumfilm szövegkönyvének megírásához is értékes forrásként szolgálhat. Tükrözi az első évek valóságát, úgy, ahogyan azt a kubikos , a kordélyos, a kőműves, az ács, a vasbetonszerelő, az építésvezető, a vasutas vagy a “fakaruszos” átélte, és a sok-sok apró részletből kibontakozik a “hőskor”, az építésen dolgozók ezreinek lelkesedése vagy csüggedése, az öröm és a bosszúság, mindaz, ami által a szántóföldek helyén gyárak és város született.

Ennek az írásnak a keretei és a Históriás terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy minden egyes emlékezőt “megidézzünk”, de talán az alábbiakban közreadott néhány visszaemlékezésből is következtetni lehet arra, hogyan, milyen körülmények között kezdődött a nagy munka, hogyan lettek úrrá a “hőskoriak” a hétköznapok nehézségein, hogyan rakták le Kazincbarcika város alapjait.

♦ ♦ ♦

A táj még mozdulatlan

Ez a mondat Géczi Gyula–Nagy Gyula Szemtanúk szavaival című, 1956-ban megjelent könyvében található (Mozaikok az építés történetéből, 1950–1952. Az első nyár): “1950. A táj még mozdulatlan… Csak az itt-ott felállított mérőpóznák engedik sejtetni, hogy valami készül Kazincbarcikán.”

A táj még mozdulatlan...

A táj még mozdulatlan…

E mondatokkal csengenek össze Seregi József MÁV-dolgozó (ma nyugdíjas) által leírtak, aki 1951-ben került a kazincbarcikai vasútállomásra: “Abban az időben még semmi nyoma nem volt az építkezésnek. De alig aratták le a búzát a földekről, itt termettek a kubikosok, a kordélyosok, sok-sok mérnöki karók. Később a gyalugépek.” Majd megkezdődött a töméntelen mennyiségű anyag: tégla, cement, vas stb. szállítása. “Ezeket – írja Seregi – éjjel-nappal fogadta a gyár és a város építésvezetősége (hol volt még akkor gyár és város! – a szerkesztő megjegyzése), és irányvonatok irányvonatot értek… Hányszor volt, hogy a Béke iparvágányon egy gép húzta, két gép tolta a megrakott vasúti kocsikat…” (A szerkesztő megjegyzése: A Béke iparvágány a vasútállomástól a Völgy parkon keresztül vezetett a jelenlegi műszaki középiskola területére, ahol a város építéséhez az építőanyagokat tárolták.)

06 A Épület

Szögesdrót, őrtornyok, gumicsizma, pufajka

Fogarasi Mártonné 1952 januárjában a BVK építésénél kezdett dolgozni, majd innen a Békeváros építéséhez került. 1979-ben így emlékszik vissza az akkori Békevárosra: “Fegyveres őrtornyok, körülkerített munkaterület, de boldog voltam, hogy egy új város épül.”

A Tatabányáról 1952-ben a kazincbarcikai beruházásokhoz irányított Kégl Imre írja: “Ideiglenes munkásszállók, sár, gumicsizma, pufajka, lovaskordék, dömperek és más, az építéshez szükséges eszközök tömegei voltak a területen, és a helyi lakók hitetlensége, de megvolt a ’fanatikus kis mag’, amely hitt a megvalósításban, s akinél a lelkesedés mindvégig megmaradt.”

De nem mindenki tartozott a “lelkes mag”-hoz. Voltak, akiket a rossz körülmények, a nehézségek megingattak és hamar odébbálltak. Másokat a munka nyomán látható kezdeti eredmények tartottak itt.

A mórahalmi születésű Dicső Vilmos 1952-ben került kapcsolatba Kazincbarcikával, mint a miskolci MÁVAUT dolgozója. Ezt írja 1978-ban: “Kezdetben nem akartam itt maradni, sáros és rideg táj, rossz útviszonyok, meg a kocsipark miatt elkeserítő volt az itt maradásom. De később lehetett látni, hogy a gyárak és a lakóházak egymás után hogyan épülnek, javultak az utak és a kocsipark… Amikor a gyár a termelést megkezdte, amelynek az építőmunkásait én hoztam és vittem munkába, amikor a BVK első termékét vagonokba rakták, én meg a dolgozóit az ünnepségre hoztam. Ekkor végleg eldöntöttem, hogy itt maradok.”

kazincbarcika_epiteseert

Kazincbarcika építéséért Közzétette: Boruzs Lajosné a KDK-n

Szintén a mostoha körülményekről ír a budapesti születésű Dezső János építészmérnök, akit 1951-ben helyezett Berentére a 24. sz. Építőipari Vállalat fő-építésvezetőnek.

Így ír 1978-ban: “Ekkor sokkal nehezebb körülmények közepette kezdtünk dolgozni, mint ma bármely munkán. Helyi munkaerő nem volt… Néhány brigád hajlandó csak Pestről lejönni, … a többi létszám irányított volt. Az építési technika is teljesen újszerű volt, gyakorlott szakember pedig kevés. Gyakran dolgoztunk három műszakban, alvás nélkül, mivel műszaki vezető is alig akadt… Három évet töltöttem Berentén, életem legemlékezetesebb időszaka maradt. 1952-ben sztahanovista jelvénnyel tüntettek ki.” Egy másik fő-építésvezető, Darin Miklós (31. sz. Állami Építőipari Vállalat), aki 1958-tól 1968-ig irányította a város és 1974-ig a BVK magasépítési munkáit, ezzel egybehangzóan vallja: “…úgy érzem, hogy a Kazincbarcikán eltöltött húsz év nem volt hiábavaló. Részt vettem olyan feladatok megoldásában, amelyhez hasonló nem sok vezetőnek adatik meg… olyan mozgalmas volt, hogy érdemes volna újra átélni.”

Az évekig tartó munka eredményeként 1954-ben a települést várossá nyilvánította a kormány, és még abban az évben a gyárakban megindult a termelés. De nem csak ez volt a többévi, nehéz körülmények között végzett munka eredménye. A munka kitartásra edzette az emberek többségét, sőt átformálta a gondolkodásukat is. Erről a Tiszaszőlősről idekerült Gyenes Sámuel ír: “1953-ban jöttem Barcikára dolgozni, a városépítéshez. A K épület alapozásán dolgoztam először. Akkor még csak 4 vagy 5 épület volt kész, az egész város helyén legelők, szántóföldek és sáros dűlőutak voltak… Hamarosan egy kiváló brigádot toboroztam otthon, jól dolgozó jászkunokat… Jól kerestünk, egymásután nyertük meg a munkaversenyeket. Építésvezetőnk, Balogh elvtárs…, majd Börcsök Ferenc, aki országgyűlési képviselő is volt, sokszor megdicsért bennünket. Még az újságok is írtak rólunk… itt tágult ki látóköröm, formálódott át gondolkodásmódom és egész életem.”

♦ ♦ ♦

Ruffy Péter 1953-ban Téli utazás a Sajó völgyében címmel riportot írt a hőerőmű építéséről. (A riport megtalálható a szerző Göcsejtől Hegyaljáig című, 1955-ben a Szépirodalmi Kiadó által megjelentetett könyvében.) Az írásban az erőmű építésének néhány fontos eseménye 1951 júliusától 1953 elejéig követhető nyomon. Az építést a fiatal, 24 éves, frissen diplomázott Dezső János építészmérnök irányította. Ruffy Péter riportja hű képet ad a fiatal mérnök(ök) és az építőmunkások küzdelmes munkájáról. A Dezső János visszaemlékezésében leírtak alátámasztására idézünk egy töredéket a terjedelmes riportból:

“1952. augusztus 4-8.

– Hogy volt az, amikor a férje napokig nem aludt? – kérdem a huszonhárom éves szőke asszonyt a felvonulási épület egyik szobájában, amely egyszerre ebédlő és társalgó, hálószoba és konyha.
– Hagyjuk. Nem olyan érdekes az.

Dezső János 1952. május 30-án nősült meg. Ketten mindössze negyvenöt évesek voltak. Az asszony Berentére költözött, a városi félcipőt felcserélte gumicsizmával, a felöltőt a méregzöld viharkabáttal, a kalapot a babos fejkendővel.

– Nem hiányzik Pest?

– Néha.

– A selyemruha?

– Egészen elfelejtettem.

– És mi az, amit nem felejtett el?

– Az sem Pesthez fűződik. Négy berentei nap történetét. 1952. augusztus 4-én kezdődött a négy nap. Reggel a nyolcadik keretállás elemeinek beemelését kezdték meg. Egy keretállás hét pillérből és áthidaló gerendából áll. Estig négy pillérrel végeztek. Az asszony éjfélkor a férjéért ment.

– Még három gerendát beemelünk, akkor hazamegyek. A kis szobában kihűlt a paprikás krumpli.

Ötödikén hajnalban Nagy Erzsi szállástakarító ment a főmérnökért:

– Enni is kellene ám.

– Készítsenek ebédet. Tizenkettőkor otthon leszek. Tizenkettőkor rántotta várta. A rántotta kihűlt. A főmérnök közben irányítani kezdte a kilencedik keretállás beemelését. Másnap délig végeztek vele. Délben utánahozták az ebédjét. Az emelőkétláb mellett állva evett valamit, aztán megígérte, hogy estére hazamegy. Éjjel újra üres volt az ágya. A fiatalasszony ült a szélén, virrasztott. Hatodikán már a férje mellett állt egész álló nap. Aludni hazatért néhány órára, a férjét az építkezésnél hagyta. Hetedikén este a férfi kissé erőtlenül átkarolta a fiatal feleségét és rekedten azt mondta:

– Na gyere. Hazamehetünk.

A tíz keretállást, amely hetvennégy nagyelemből áll, beemeltük. A legnagyobb magyar erőmű épülete készen áll. Várjuk a kazánszerelőket.”

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..