„Sok szép emlékem kötődik a BVK-s időszakhoz” – interjú Balogh Elemér egykori zenésszel, festő-címfestő mesterrel
Beszélgető partnerem, Balogh Elemér kazincbarcikai címfestő mester kezei nyomán dekoratív munkák, kalligráfiák, Szalézi-bölcseletek színesítik a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium falait. Életútjáról, mesterségéről, különleges munkáiról beszélgetünk szerkesztő társammal, Gál Gáborral, aki a riport közben a fotókat készítette.
Elemér Csengerben született. Munkáscsaládból származik. Szülei a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgoztak. Az általános iskolát városunkban végezte. A címfestés mesterséget Miskolcon tanulta, majd címfestőként ő is a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgozott, a gyár egyedüli címfestője volt. Később munkahelyet váltott, és dekoratőrként a Borsodi Hőerőműben helyezkedett el. Mindezek mellett rendkívül népszerű zenész, gitáros is volt.
A címfestő mesterség egy tradicionális kézműves, rendkívül kreatív szakma, ami alapjaiban művészi fokú kézírás. A címfestés-cégérfestés a kézzel festett feliratokat jelenti. Egykor az üzlethelyiségek nevét, reklámtábláikat kézzel festett cégtáblákról pásztázhattuk. A mesterség precizitást, tapasztalatot, szakértelmet és szakmai előképzést igényelt. Ráadásul nem elég szépen festeni, pingálni, de helyesen is tudni kell írni, ami alapvető ebben a szakmában.
Elemér, kezdjük az elején. Miért címfestő, miért nem festő?
Mert tágabb és szebb szakma, plakátok, különböző feliratok elkészítése. Általános iskolában két nagyszerű rajztanárom volt, Agárdi és Szerdahelyi tanárurak. Az iskolát a faluban kezdtem, az iskola ott volt, ahol most a Marex festékbolt van, nagyon jó osztályba jártam, jó szívvel emlékszem és büszke is vagyok hajdani osztálytársaimra, Papcsik Attila, Dzsupin Imre, Bartos Laci, az ő édesapjáé volt a még mai napig is Bartos boltnak emlegetett üzlet. Oláh István, Kazincbarcika híres versmondója, 1977-es Ki mit tud?-győztes versmondója, Bordás András, a népszerű zenész, csak hogy párat említsek… Majd felkerültünk az új iskolába, a Központi Általános Iskolába. Rajzszakkörös voltam, a rajztanárom, Szerdahelyi tanár úr javaslatára készültem erre a pályára, képzőművészeti főiskolára. De szüleim ellenezték a budapesti iskolai tanulmányaimat, mondván nagybátyám szobafestő volt, ezért legyek én is az, legyen egy megélhetést biztosító szakmám. Így a szakmát Miskolcon tanultam, a szakmai gyakorlatot a BVK-ban végeztem, és munkahelyem is ott lett.
Annak idején nagyon sokan drukkoltunk Oláh Istvánnak. Gyermekként hogy emlékszel rá?
Rendkívül figyelmes, érdeklődő volt, ritka memóriával rendelkezett. Mindent fejben tartott, amit egyszer hallott, hónapokkal később is emlékezetből vissza tudta mondani. Hiába volt jó eszű, de az előítéletekkel, a szegénységével sorsa megpecsételődött, szerintem ezért nem tudott karriert csinálni, életét meghatározta a mélyszegénység.
A címfestő elég ritka szakma, a fejlődés során voltak olyan emberek, akiktől tudtál tanulni?
Voltak, a BVK-nál az Ifjúgárda műhelyben, ahol dolgoztam, már volt címfestő, Gerőczi Imrének hívták, és tőle tanultam nagyon sok szakmai fogást. Nagyon remek közösségben dolgoztam, sok szép emlékem kötődik a BVK-s időszakhoz.
Hogy látod, a mai digitalizált világban, ennek a mesterségnek van még jövője?
Igen, mert fal reklámfelületekre hosszú távú és tartós, szép, színekben gazdag reklámot csak kézzel lehet föltenni. Festeni, színeket festeni csak szívvel lehet, amit a gép nem tud.
Olvastam ezt a címet, talán a Magyar Nemzetben: „A legügyetlenebb címfestő is jobb, mint a nyomtató.”
Találó, mert a szakma szeretetén keresztül sokkal többoldalú és átláthatóbb műveket lehet elkészíteni.
Fára, fémre, üvegre is készültek reklámtáblák, mind más technikával. Egy színes, látványos plakát lehet akár többméteres is, gondolok itt például a hajdani május elsejei felvonulások tábláira is. Voltak-e különleges munkáid, cégtábláid, amikre a mai napig is büszke vagy, esetleg a Szalézihez hasonló különleges felkérések?
A Borsodi Vegyi Kombinát területén akkor indult a Panoráma ablakgyártósor-üzem. Az akkori üzem vezetője megkeresett, mint vállalati címfestőt, hogy találjunk az ablakgyártó sor reklámozásához egy megfelelő falfelületet a város olyan részén, ami szembetűnő, forgalmas helyen van, és jól lehet látni. Leültünk, megbeszéltük. Felvettem a kapcsolatot az akkori Városszépítő Egyesület vezetőségi tagjával, a régi volt rajztanárommal, Szerdahelyi Sándor tanár úrral. Elmondtam, mi az elképzelésem és azt mondta, nagyon jó elképzelés, segítenek, készítsek egy grafikát az egész munkáról és összefotózzák a falfelülettel, csak az elkészített grafika egy az egyben színes legyen, olyan élethű, amit oda én felteszek. Amikor megkaptuk az engedélyt, felállványozták nekem és elkészítettem a körforgalomban lévő Iskola úti nagy falra, ami most is reklámfelületet képez. Oda készítettem el azt a Muskátlis Panoráma reklámmunkát, amelyre mai napig is büszke vagyok. Akkoriban talán ez volt az egyetlen falreklám a városban. Negyven évvel ezelőtt gyönyörű volt, és szerintem a fotója a mai napig megvan valahol a város archívumában. A BVK, a vállalat vezetőitől május elsejére is voltak különleges felkérések. Egyik ilyen volt, mikor a vállalat vásárolt négy darab PVC-poros tartálykocsit, amire a gyártó nem vállalt címfestési munkát, én vállaltam el. Téli időszakban, februárban fogtunk hozzá egy ideiglenesen felállított, széllel bélelt sátorcsarnokban, és május elsejére kész kellett a négy nagy tartálykocsinak lenni, ami a felvonulás egyik fő büszkesége lett.
A letisztult, határozott és egyszerű képi megfogalmazástól hogyan vezetett az út a képzőművészet felé?
Tulajdonképpen a címfestés is egyfajta művészet. Már általános iskolás koromban érdekelt a természet, a festészet, a grafika. A tanárom javaslatára, aki azt mondta, hogy ezt a műfajt, amit szeretek, sose hagyjam abba, gyakoroljam. És mikor elértem azt a kort, lehetőség nyílt arra, hogy foglalkozzak vele, akkor elkezdtem a képeket festeni, olajjal vászonra és különböző tárgyakra, üvegre, üvegkancsóra, porcelánra, amelyek jelenleg már Németországban vannak. Első festményemet 17 évesen készítettem édesanyámnak.
Nyolcadikos osztályos voltam, amikor megismerkedtem a házunk előtt lévő cukrászüzem vezetőjével, Kopcsik Lajossal, aki látta, hogy sokat rajzolgatok, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy munkát elvégezni, egy rajzot készíteni. Amikor lementünk a BVK-lakótelep óvodájához, az ottani külső fal dekorációjából egy részt mutatott, ahol egy kisgyerek előtt egy nyuszi ült figyelő szemekkel, nézte a gyereket. A gyerek kezében egy faág volt levelekkel és virággal. Lajos bácsi arra kért, hogy rajzoljam le neki részletesen. Ezzel a rajzfigurával indult, amit marcipánból készített, az országos cukrászversenyen. Rendkívül jól sikerült a közös munkánk, és ezzel az első díjat hozta el. Innentől minden évben indult versenyeken, több európai versenyen is részt vett, számos magas kitüntetésekkel jött haza, világhírű cukrászmester lett belőle. Későbbiekben is felkért ilyen munkálatokra, amelyekre büszke vagyok. Ma Egerben él a világhírű mester. Oscar-díjas és Venesz-díjas, Guinness-rekorder, cukrász világ- és olimpiai bajnok cukrászmester, állandó kiállítása van a Kopcsik Marcipánia múzeumban, amely Egerben található.
Szívesen ábrázolod a természet szépségeit, főként tájképeket és virágokat festesz. Szeretsz kint festeni a természetben, vagy inkább a műtermi alkotást kedveled?
Mind a kettő megfelelő hely számomra, a természetről ellesett pillanatokat, amelyek megmaradnak az emlékezetemben, azokat festem le bent, festményeimet leginkább itthon készítem. Egyik barátom kérésére most van készülőben egy óriás vadászati témájú kép, amit láttok is. Vadászháza falait fogja díszíteni.
Portrét egyáltalán nem is festesz?
Nagyon ritkán.
Az otthonod falát milyen festmények díszítik?
Az otthonom falát vegyes képek díszítik. Vannak virágok, csendélet, tájak – téli, tavaszi, nyári, őszi -, különböző állatok, megtalálható mindenféle mozzanat és természetből eredő kép.
És láttam különleges képeket, amire nagyon büszke is vagy, a lányod festményeit.
Igen, és valóban, nagyon büszke vagyok. Nem tudtunk róla, hogy készíti, meglepetés ajándék volt karácsonyra, és ahogyan látod, a csillagos égboltot egy számomra is újdonságnak számító technikával készítette. Nagyon meghatódtunk, mikor átadta. De a feleségemnek is vannak próbálkozásai, és nem is rosszak. A lányomnak nagyon ügyes keze van, tőlem örökölte a kézügyességét, hajlamos lenne arra, hogy tovább vigye, de ha hobbiként végzi azt, amit tőlem örökölt, én már boldog leszek. A festésen túl nagyon szépen zongorázik.
Festményeidet hol láthatta a nagyközönség?
Volt kiállításom a Gimi Galériában, a Don Bosco Sportközpontban, valamint Németországban is bemutatkoztam.
Olvastam, hogy a kiállítást követően festményeid értékesítésre kerültek, és bevételét karitatív célra ajánlottad fel.
A kiállított képek többsége vevőre talált, a jelenlegi képek, amik megmaradtak, már nem eladók. A bevételt pedig jó szívvel a Nagybarcai Csecsemő Otthonnak ajánlottam fel.
Miért fontos számodra a jószolgálat?
Alaptermészetem, családi indíttatás. A munkáimat szívvel, örömmel készítem. Nem készítek sablonokat, mindent eredetiben festek, a színek pedig jönnek az érzésekből. Ezen csodálkoztak a Szalézi Gimnáziumban is, mikor festettem, keresték a skicceket és meglepődtek, hogy semmit nem találtak. Elmondják az elképzeléseket, a fejemben felvázolom, a többit adják az érzések.
Várható-e, hogy újabb kiállításon láthatjuk alkotásaidat?
Elképzelhető, ha kapok felkérést, mindenképp. A barátaim kérték, és nagyon büszke lennék, ha ez a Mezey Művészeti Házban valósulna meg, annál is inkább, mert Mezey Istvánhoz szoros barátság, munkakapcsolat és sok-sok élmény kötődik. Nagyon jó barátom volt, számomra ő volt a csúcs, én csodáltam az ő munkáit, ő az enyémet. Jó csapatot alkottunk, Káprai Jani bácsival kiegészítve.
Egyszer vétettünk egy olyan óriási hibát, amit még élek, nem fogom elfelejteni, hosszú évekig nevettünk rajta. Egy KISZ-kongresszusra készítettük a transzparenst. Csodáltuk a munkát, nagyon büszkék voltunk magunkra. Ott volt Básti János, Gyárfás Ildikó, nézegetik, nézegetik, egyszer azt mondja Berecz Miki, gyerekek, valami nem stimmel. És egy szempillantás alatt észrevettük, hogy a festett trikolor zászlót fordítva illesztettük, olasz lett. Gondolhatod, mit éreztünk…
Különleges felkéréseknek is eleget tettél. Többek között templomfestésre is kértek. Így hetvenévesen már maga az kihívás, hogy leginkább magasban kell dolgozni. Falakat, a templombelsők különböző díszítő elemeit, vagy mintákat kellett festeni? Mesélj nekünk ezekről a munkákról is.
Igen, voltak kihívások az életemben, ilyenek voltak a templombelsőfestések, ami nem csak egyszerű festés, restaurálás is. Örültem ezeknek a felkéréseknek, mert a kihíváson túl egy megmérettetésnek is vettem. Egy 400 éves görögkatolikus templomot festettem Kánban. Nagyon sok ember, akit felkértek, megtekintés után nem merték elvállalni, mivel a Műemlék Felügyelő Bizottság meghatározta, hogy a festéssel az eredeti állapotba kell, szabad visszaállítani. Az akkori megbízóm kivitt, megnéztük, megbeszéltük és elkészítettem a rám bízott munkát. Nagyon szűk volt a határidő is, többen le akartak beszélni róla. A mai napig büszke vagyok rá. Nagyon sok ember jött látogatni, szlovákok, németek, lengyelek, különböző turisták, miközben dolgoztam. Igen, nagyon magasan dolgoztam, ahol a díszítéseken kellett dolgozni, ott háton fekve kellett festeni, be volt állványozva a mennyezetig.
A háton fekve festést hogyan kell elképzelni? Szó szerint?
Olyan helyeken, ahová másképp nem lehet hozzáférni, akár pallón, hason fekve vagy oldalt fekve, mert ezek olyan helyen vannak, hogy máskép nem lehet elérni.
A későbbiek folyamán, ezelőtt négy évvel, újra felkértek egy református, 240 éves templomnak megfestésére. Csillagos égbolt, stukkódíszítés, azaz vonalplasztikákból állt és oszlopos díszítések voltak. A kérés az volt, hogy próbáljuk visszaállítani az eredeti állapotába. A megbeszéltek alapján elkészítettem.
Térjünk vissza első munkahelyedre. A BVK-ban híresen jó kollektívában, a Horváth Sanyi bácsi csapatában dolgoztál. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
Ifjúgárda-tagként, az volt a műhelyben a brigádnak a neve, akkori tanítómesterem, Gerőczi Imre címfestő leszámolt a vállalattól, és én kerültem a 7200 fős BVK-ba, mint címfestő, egyedüli szakmunkás. Nagyon sok munkát végeztem. Az akkori városi sportlétesítmények külső falához kértek címfestésre, különböző feliratok elkészítésére, azonkívül bent, az üzem területén különböző tartályok biztonságtechnikai felírását, valamint a gyár területén elhelyezett jelzőtáblák festését. Az irodaház irányítótábláit, és felsorolni sem lehet a sokrétű tevékenységet. Örömmel dolgoztam ott, nagyon sokat tanultam kollégáimtól, mint festő is. Volt egy különleges munkám, a japán nagykövetnek készítettem egy kis makett tartálykocsit, a vasúti forgalomban lévő tartálykocsinak a miniatűr mását. És én is jelen voltam, amikor az igazgató úr átadta a japán nagykövetnek, akik nekem is megköszönték.
Ma már ez is történelem, hogy ekkora létszámmal dolgozott a BVK. Aztán váltottál, átmentél a Borsodi Hőerőműbe. Miért történt a váltás, és a Hőerőműben dekoratőrként mennyivel volt másabb a feladatod?
A váltás az anyagiak miatt történt, a Borsodi Hőerőműben voltak ismerőseim, Berecz Miklós, Misley Tibi bácsi, és ők szóltak, hogy az ottani dekoratőr megy nyugdíjba, lenne-e kedvem dekoratőrként ott dolgozni. Még próbamunkám is volt. Egyik vezető megkérdezte, hogy tudok-e Lenint festeni… Mondtam, természetes. Festettem egy olyat, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, sarló, kalapács és búzamezőkkel. Kaptam egy nagyon kevés béremelést is, a munkám kötetlen és sokkal összetettebb volt.
A városban nem sok címfestőt ismerünk. Megtalálhatóak a munkáid valamelyik üzlet portálján, vagy bárhol?
Igen, mai napig is megtalálható a Diego áruháznál, különböző bútorlapszabászatnál, a Polip-Roving épületének a falain látható az elvégzett munka, a Lukács Hotel strand környékén, amiket készítettem feliratokat, reklámtáblák, cégtáblák.
Egyedi tevékenységet végeztél, voltak-e elismerések, valamilyen díjak, és milyen?
Sajnos nem. Egyszer részesültem miniszteri kitüntetésben, 1974 vagy 1975 nyarán, de az véradásért volt. Az ünnepséget követően, melynek főszervezője Pappné Marika volt, a Hotel Polimerben zenésztársaimmal mi zenéltünk Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszternek. Az ünnepségen olyan fellépők voltak, mint Máté Péter, Kovács Kati, Aradszky László, és mi kísértük őket.
Nyugdíjasként mivel töltöd az idődet, a festészeten kívül mi még a kedvenc időtöltésed?
Foglalkozom festéssel, vállalkozóként dolgozom, még ma is címfestést és különböző munkákat végzek el. Például a Diego áruház és a Tescóval szemben, a 26-os úton az újonnan nyílt Tüzép telepére készíttettem egy falreklámot, egy 200 éves tölgy és annak különböző díszítési elemeit meseszerűen. A kis Vuktól a madarakig. Egyébként pedig itthon kertészkedem, festek és gitározom.
Ezt mi is megcsodáltuk, a fa teljesen élethű, még a belefestett, vésett love szívecske is. Elvittük az ötéves dédunokámat is, és nagyon tetszettek neki a mesefigurák. Említetted, hogy zenéltetek a miniszternek. Milyen kapcsolatod van a zenével, munka közben milyen zenét hallgat a mester?
Régi slágereken nőttem fel, 55 éven keresztül jártam zenélni Fancsik Józsival, Kozsup Sanyival, Sáfrány Józseffel, Ökrös Sanyival, Susányi Gabival. Lagzikban és bálokban is zenéltünk. Szeretem a zenét. Mindenféle zenét hallgatok.
Korábban Ökrös Sándor már bemutatkozott a Barcikai Históriás olvasóinak: (http://barcikaihistorias.hu/otorai-tea-a-basszusgitarnal-okros-sandor/) Ebből az írásból idézek: „…amikor eljött a tavasz, lementem a gitárommal Balogh Elemér barátomhoz, ő segített nekem a gitározás elsajátításában. Megmutatott egy-két dalt, amit ő már el tudott játszani. Általános jelenség volt, főleg a nyári időszakban, hogy a parkokban odamentünk ahhoz, aki gitározott, és a fortélyokat ellesve segítettük egymást.”
Ez a híres park, ahonnét több zenész elindult, az Építők útja és a Lenin út közötti, szomorúfűzfás terület, a Liget volt, most a szabadidős Völgy park. Nagy ifjúsági élet zajlott ott, sok fiatal itt tanult meg zenélni, többek között a Simkó testvérek, a kézilabdás Simkó Jóska, és öccse, a focista Simkó Pisti is.
14 éves koromban kezdtem el érdeklődni a zene iránt, láttam már akkor az idősebb fiúkat, a főiskolai zenekari tagokat, ahogy gitároztak. Eljártunk az 5 órai teára és ott megtetszett a hangszer. Előtte is érdekelt maga a zene, és akkor eldöntöttem, hogy én is fogok gitározni. 14 éves koromban saját készítésű gitárommal kezdtem el tanulni zenélni. Nagyon nehéz volt az elején, de szép lassan rájöttem, hogyan működik a dolog. Szüleim is örültek neki és, hogy örömöm még nagyobb legyen, kaptam tőlük egy „igazi” gitárt. A parkban a padon gyakoroltam azokat, amiket láttam és másoktól elfigyeltem. Későbbiekben csatlakozott hozzám az Ökrös Sanyika, megkeresett, hogy ő hallotta, hogy én gitározom, és megkért, hogy tanítsam. Ott a parkban szép lassan elkezdtünk gyakorolni, gitározni, és többen is csatlakoztak hozzánk. Mai napig is úgy emlékszem rá, mint egy jó zenész kolléga, későbbiek folyamán játszottunk nem is egy rendezvényen. Miután zenekarrá alakultunk, találkoztam egy nagyon jó emberrel, Fancsik Józsi barátommal, aki hozzánk csatlakozott mint pisztonos, és barátja, Kozsup Sanyi, aki az ő kérésére jött hozzánk zenélni. Akkor a Kálai Béla bácsi vezette zenekarral játszottunk együtt, ötfős volt a zenekarunk, két fúvós, dob, gitár és Béla bácsi a tangóharmonikával. Ez volt a kenyérgyári zenekar.
De több zenésszel is jó baráti kapcsolatban voltam, és zenéltünk is együtt. Bolha István, Papcsik Attila, Karkosák, Bacskai, Kajdacsy Tibi. Igaz, Papcsik Attila nem zenélt, csak zenekedvelő és nagyon jó barát volt. Beszélgettünk, zenéltünk, énekeltünk. Akkor volt nagy sláger a Felkelő nap háza című nóta, de sokat eljátszottuk, és hasonló dalokat. A másik kedvelt találkozóhely a Hámán Kató út és Kiserdő közötti terület volt. Fiatalságomról nagyon sok szép emléket őrzök. A katonaságnál is zenéltem, mint katonának aranyéletem volt, tiszti klubokban zenéltünk.
Akkor most Fancsik Józsira utalok, akivel elég gyakran találkozom, és említettem neki, hogy Balogh Elemérrel készülök riportot készíteni, megkérdeztem, emlékszik-e a közös zenészmúltra: „Nagyon jó kolléga volt. Vidám, örömteli zenész volt, mindig jó kedvű, tehetséges és megbízható. Nagyon jó volt vele a színpadon hosszú éjszakákon keresztül dolgozni. A közönséget, főleg a hölgyeket mindig elbűvölte. Egy igazi jó barát. És képzeld el, nem tudtam a festői vénájáról, a Gimi Galériában láttam először a műveit, teljesen el voltam bűvölve tőle. Soha nem beszélt a szunnyadó tehetségéről, ezért volt számomra meglepetés, és nagyon büszke vagyok rá, hogy barátomnak tekinthetem.”
A festés nem esett egybe a zenéléssel, vagy csak úgy adódott, hogy soha nem került szóba, és ezért nem tudták a társak, zenészkollégák, hogy a festészet is része az életednek?
Józsi nekem is örök barát. A festés úgy történt, hogy az általános iskolai rajztudásom után elkezdtem grafikázni, mivel nem jelentkezhettem továbbtanulásra, önszorgalomból készítettem különböző tájképeket. Így fejlesztettem szép lassan a tudásomat. A szakmám nem befolyásolta a gitározást. Sőt a zenélésben még talán aktívabb is voltam, mert minden hétvégén volt lagzi, bál vagy rendezvény, ahova a zenekar elment zenélni. Valóban, valahogy úgy adódott, nem volt téma. Természetesen tudták, hogy festő vagyok, az a szakmám, hisz Sáfrány Józsi kollégám is volt, ő is a gyárban dolgozott, gépkocsivezetőként, de a hobbifestészetem nem volt téma, soha nem került szóba.
Az imént említetted, hogy Józsival közös zenekarban játszottatok, mi volt a zenekar neve?
Az akkori időszakban még nem gondoltunk rá, hogy a zenekarnak nevet adjunk, úgy ismertek minket, hogy Safi és csapata. Bejártuk Dunától, le Nyíregyházáig az egész környéket, több száz lagzit zenéltünk. Így alakult, hogy hétvégenként mentünk zenélni, Fancsik Józsi, Kozsup Sanyi, Sáfrány Józsi, ők ketten sajnos már nincsenek köztünk, Lengyel Sanyi és későbbiek folyamán a Susányi Gabi és én. Akkoriban képesek voltunk még gyalog is elmenni egy jó lagziba zenélni és nagyon komoly gázsit kaptunk, kereken ötszáz forintot.
Egy lagzi alkalmával, a Lombik étteremben zenéltünk, és régi ismerősöm, Pataky Attila bejött hozzánk és kérésemre elénekeltünk egy jó nótát a vendégek és zenészek örömére. Akkor volt nagy sláger a Kör közepén állok című EDDA-nóta. Pataky Attiláról még annyit, hogy nagyon szerette édesanyám töltött káposztáját. A közelmúltban Miskolcon összetalálkoztunk, nagyon örültünk egymásnak, és akkor is mondta, hogy édesanyám káposztáját nem tudja elfelejteni.
Gondolom, ez a szabolcsias káposzta volt?
Igen, az igazi, kevés rizs, és édesanyám nem darálta a húst, hanem apró kockára vágta, és kevés paradicsom.
Anyósom is többször így készítette. Pataky Attilával honnét volt a kapcsolatod?
Az öcsém, aki dobosként sokat elért, játszott a 8 kéz együttesben. Az EDDA megalakulásakor mint dobos ott kezdett, az első komolyabb dobfelszerelését akkor vettem neki Budapesten, később átkerült Miskolcra, a Reflex zenekarba, amely sok nagy zenekar előzenekara volt.
Ő volt Jerom, azaz Balogh József, a kor jellegzetes hosszú hajával, az emeletes cpővel, trapéz adrággal. Jelenség volt a városban.
Akkor ez volt a trend. A csípő, 30 centis trapéznadrág, van is róluk egy fotó.
Öcséd merre van, foglalkozik még zenével?
Már egyáltalán nem foglalkozik a zenével. 30 éve külföldön él. Megvolt az ORI-vizsgájuk, számtalan nagy zenekarnak előzenekarai voltak, olyan, mint az LGT, Piramis. Végigcsináltak egy hatalmas balatoni turnét, és ezt követően már csak a családjának élt, Németországba kiment dolgozni, és ott megtalálta a számítását.
Elemér, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, és bízom benne, hamarosan találkozunk a kiállításodon!
A beszélgetés Elemér otthonában, családias környezetben zajlott. Megcsodálhattuk festményeit, betekintést nyerhettünk folyamatban lévő munkájába, megmutatta a rendkívüli ritkaságnak számító toll ecsetet, láthattuk féltve őrzött kincseit, többek között a már több, mint negyvenéves, múzeumba illő festőbotját. Nagyon kellemes beszélgetés volt, felidézve gyerekkortól a közös ismerősöket, emlékeket.