Az 1969-es „újszülött”, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár krónikáját két korábbi és a jelenlegi igazgató szavaival folytatjuk. E szavak az intézmény 30. évfordulójának ünnepségén hangzottak el, teljes terjedelemben pedig az évfordulóra készült „30 éves az Egressy” c. kiadványban olvashatók.
Serfőző Sándor: Az indulás és a 70-es évek
Amikor 1969. december 13-án átadták az Egressyt, új lehetőség nyílott a város közművelődésének kiterjesztésére… Szinte lubickoltunk a feladatokban és a lehetőségekben. Nem volt olyan ötlet, amit ne lehetett volna megvalósítani. És ebben partner volt a gyár és a város vezetése is.
Az induláskor csináltunk egy szociológiai felmérést a városról, hogy tudjuk, merre induljunk el a munkánkkal. Hisz
a városba beköltözők magukkal hozott, illetve maguk mögött hagyott kultúráját ötvözni kellett egy újjal, ami a városban épp akkor teremtődött.
Nagy segítségemre volt az új kollektíva is, amely friss, ekkor végzett egyetemistákból verbuválódott. Tele voltunk ötletekkel és szerencsés helyzetben voltunk, mert lehetőségeink is voltak, amivel mi éltünk is. A ház átadása után két évvel már nemzetközi rendezvényeket tartottunk. Elsősorban az ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivált említhetem, de a képzőművészet és a gyermekrajz terén is voltak ilyen programjaink. Nagyon fontos volt a sok közösség, alkotócsoport megjelenése. Nekem személy szerint a népművészettel való kapcsolatom is innen indult. Megjelentek a Borsod Néptáncegyüttes tagjai is, hogy szeretnének a „házhoz” jönni.
Én előbb kicsit bizonytalan voltam, hisz úgy véltem, hogy egy fiatal városban inkább van létjogosultsága a társastáncnak, de ezek a fiatalok addig jártak a „nyakamra”, amíg engedtem a kérésnek. Ma már látom, hogy nagyon jó döntés volt… Elkezdtük járni a környéket: Tardonát, Kazát, Dédestapolcsányt, és gyűjtöttük a hagyományokat.
Nagyon szép időszak volt. Az egyszemélyes művelődési házból (a BVK Radnóti Miklós Művelődési Házról van szó – a szerk.) a komplex Egressyn át a megyei feladatokon keresztül jutottam el húsz éve az Állami Népi Együttesbe, ahol Tímár Sándor volt a művészeti vezető, s én az őt segítő igazgató. De ez egy másik történet. Az viszont igaz, hogy minden valahol itt kezdődött, s ezért bennem Kazincbarcika és az Egressy mindig szép emlékeket ébreszt. Szép volt!
Hazag Mihály: A 80-as évek
Mi, akik a nyolcvanas években a város kulturális területén dolgoztunk – fiatalok, középkorúak és örökifjak – szerencsések voltunk. Szerencsések, mert Kazincbarcika extenzív fejlődése a 70-es évek közepén és végén befejeződött, s a város vezetése az intenzív fejlesztést helyezte előtérbe, benne a kultúrát, a közművelődést, a lokálpatriotizmus erősítését.
A 70-es évek végén és a 80-as évek elején nemcsak városunkban, hanem országosan is változások következtek be a közművelődés elméleti megközelítésében és gyakorlatában. Ez pedig a kultúra demokratizmusának, kiszélesítésének igényéből táplálkozott.
Amikor 1978-ban kollégáimmal közösen elkezdtük közművelődési tevékenységünket, a szolgáltatások új rendszerének kialakítását, új dilemma elé kerültünk: hogyan lehet a kultúra demokratizmusát kiszélesíteni, hogyan lehetséges a művelődési központot mint épületet, egyfajta alkotói és szellemi központot a város „agórájává” változtatni, mennyiben lehetséges kialakítani olyan rendszert, hogy a város lakói ne csak rendezvények alkalmával kerüljenek kapcsolatba a „házzal”, lehetőséget teremteni arra, hogy az emberek, a fiatalok elfoglaltságot, önálló ismeretszerzésre és tevékenységre szóló alkalmakat kapjanak nálunk, díjtalanul. Ebből alakult ki az ún. nyitott ház, amely szakmai elismerést, a barcikai közvélemény szemében nagy tetszést aratott.
Ekkor volt a „nagy csöves korszak” kazincbarcikai hulláma is. Azt hiszem, sok fiatal talált egyfajta otthonra a „házban”.
Az 1980-as évek elején fel kellett ismernünk, hogy Kazincbarcika mint város akkor töltheti be városi, központi funkcióját, ha segíti a vonzáskörzetébe tartozó települések és intézmények közművelődési tevékenységét… 1984-ben hoztuk létre a városkörnyéki közművelődési társulást, amely azóta is létezik, és közművelődési szolgáltatásainkkal segíteni tudtunk, és kollégáink ma is tudják a kistelepülések munkáját.
Fontosnak tartottuk a nagy értékeket képviselő csoportok (néptánc, képző- és fotókör, citera) minőségi fejlesztését és támogatását, továbbá a már meglévő hagyományteremtő megyei, országos és nemzetközi rendezvények megerősítését. Büszkék voltunk a színjátszófesztiválok, az országos képzőművészeti pályázatok és kiállítások, a megyei citeratalálkozók stb. elismertségére, elfogadására. Örömömre szolgál, hogy ezek nagy része ma is megmaradt, s talán e korszak hatására újabb hagyományteremtő rendezvényekkel is bővült.
Sajó Attila: A 90-es évek
Amikor 1991. március 1-jén megbízott, majd június 1-jén kinevezett igazgatóként átvettem az intézmény irányítását, „jól működtek a dolgok”. Az volt a célom, hogy a meglévő alapokra és tradíciókra építve tovább szolgáljam a város közművelődését, s az addig is jellemző nyitottság révén valóban egy szolgáltató kulturális intézmény legyünk, sok együttműködő partnerrel. Ezt teljesítettük, s az Egressy maximálisan szolgálatkész, mindenki számára nyitott és kulturális esélyegyenlőséget nyújtó intézmény.
Az érték mint értékteremtő és értékközvetítő funkció szerepelt a programban. A 90-es években tovább működtek művészeti csoportjaink, kulturális műhelyeink, s azok a megye kulturális életének jelentős tényezőivé váltak. Ma is egyik legfontosabb feladatunk az értékteremtés, az alkotókedv kibontakoztatásának támogatása, feltételeinek biztosítása. És emellett elérni, hogy a kortárs művészet állandóan jelen legyen a városban minden művészeti ágban. A folyamatos színházi előadások, pódiumműsorok, a képzőművészeti kiállítások és más rendezvények bizonyítják, hogy lehetőségeinkhez képest ezt meg is valósítottuk. S mindezt úgy értük el, hogy központi kérdésnek tekintettük a humánumot, azaz munkánk során az emberi kapcsolatok megőrzését és erősítését.
A 90-es évek derekára tovább erősödött intézményünk. Ekkor a modernizáció-minőség-tervszerűség programját céloztuk meg. Fontos, hogy állandóan megújuló szemléletünk mellett lépést tartsunk a technikai fejlődésével is. A multimédiás számítógépek, a hang- és fénytechnikai fejlesztések, az intézményi felújítások mid mind ezt szolgálják, s a lakosság körében pozitív fogadtatásra találnak.
Rendezvényeinkkel szemben is igényesek vagyunk, s művészeti csoportjainktól is ezt várjuk el. Ezért látogatottak programjaink, s ezért rendelkeznek együtteseink a legmagasabb szakmai kitüntetésekkel és elismerésekkel.
A pontos tervezés, a megfelelő stratégiához a legmegfelelőbb taktika megválasztása a mai világban kincset ér. Pozícióink e téren nem rosszak.
Hosszú távú stratégiánk az, hogy a város közművelődési intézményrendszere kulturális-információs-oktatási-közéleti-kereskedelmi-vendéglátó és szórakozási centrum legyen. Szolgálni sajátos eszközeinkkel a várost, annak polgárait, hisz a globalizációval úgy kell együtt élnünk, hogy elsősorban a helyieket, az itteni embereket szolgáljuk.
Támogatjuk az alkotó műhelyeket, a nemzeti kultúra ápolásának és megőrzésének minden formáját, a kulturális önmegvalósítás megnyilvánulásának széles skáláját, a tudás és az információ terjesztését és biztosítását, a lokálpatriotizmus erősödését.
Ha ezt megtudjuk valósítani, nincs okunk félni a harmadik évezredtől.
„Nagyon fontos volt a sok közösség … megjelenése”
A Gyermekek Háza (Fotó: Szathmáry-Király Ádámné)
A kisgaléria az Egressy Béni úton (Fotó: Szathmáry-Király Ádámné)
Az 1969-es „újszülött”, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár krónikáját két korábbi és a jelenlegi igazgató szavaival folytatjuk. E szavak az intézmény 30. évfordulójának ünnepségén hangzottak el, teljes terjedelemben pedig az évfordulóra készült „30 éves az Egressy” c. kiadványban olvashatók.
Amikor 1969. december 13-án átadták az Egressyt, új lehetőség nyílott a város közművelődésének kiterjesztésére… Szinte lubickoltunk a feladatokban és a lehetőségekben. Nem volt olyan ötlet, amit ne lehetett volna megvalósítani. És ebben partner volt a gyár és a város vezetése is.
Mi, akik a nyolcvanas években a város kulturális területén dolgoztunk – fiatalok, középkorúak és örökifjak – szerencsések voltunk. Szerencsések, mert Kazincbarcika extenzív fejlődése a 70-es évek közepén és végén befejeződött, s a város vezetése az intenzív fejlesztést helyezte előtérbe, benne a kultúrát, a közművelődést, a lokálpatriotizmus erősítését.
Amikor 1991. március 1-jén megbízott, majd június 1-jén kinevezett igazgatóként átvettem az intézmény irányítását, „jól működtek a dolgok”. Az volt a célom, hogy a meglévő alapokra és tradíciókra építve tovább szolgáljam a város közművelődését, s az addig is jellemző nyitottság révén valóban egy szolgáltató kulturális intézmény legyünk, sok együttműködő partnerrel. Ezt teljesítettük, s az Egressy maximálisan szolgálatkész, mindenki számára nyitott és kulturális esélyegyenlőséget nyújtó intézmény.
