A boltvezető, a raktárnok és a gyakorlatlan kézbesítő elvtársnő esete – avagy miért került a boltba ruha helyett vasúti felszerelés?

Takács Zsolt írása

Az alábbi nyilvános levélváltás 1953 októberében esett meg az Északmagyarország napilap Tollhegyen című rovatában. Hogy minden érintettnek volt-e kedve nevetni a dolgon akkoriban, azt nem tudom, de az biztos, hogy a raktárnok replikáján jót derülhettek a korabeli olvasók is – mi pedig, ennyi év távlatából, akár az egész történeten. Epizód a városépítés hőskorából. Szereplők: a boltvezető, a raktárnok, az ártatlan fuvaros és a gyakorlatlan kézbesítő elvtársnő.

Az 1953-as év némi reményt hozott úgy a Békeváros, mint az egész béketábor lakói számára. Már eleve jól indult: január első napjaiban letartóztatták az ÁVH rettegett és gyűlölt vezetőjét, Péter Gábort. Március elején elhunyt Sztálin, bő egy héttel, „mestere” temetéséről hazaérkezve pedig a csehszlovák elnök, Klement Gottwald is. Rákosit a nyár folyamán Moszkvába rendelték, addigi politikájáért keményen megbírálták, megszüntették egyeduralmát, így a miniszterelnöki tisztséget át kellett adnia Nagy Imrének, aki pár héttel később a parlament elé terjesztette reformer programjavaslatát. Ebben meghirdette a kirívó törvénytelenségek megszüntetését is, vagyis az internálás, a rendőrbíráskodás, a kitelepítések és a kuláklisták végét, a munkatáborok felszámolását.

Kazincbarcikán ekkor javában folytak az építkezések, bár nagy lemaradásban voltak a tervekhez képest a munkaerő- és az anyaghiány miatt is. De azért épült a hőerő, a vegyiművek, vagy ahogy a korabeli sajtó például májusban hírül adta: „Kazincbarcika építői hősiesen harcolnak a választási békeverseny sikeréért”, vagy júniusban: „Nagyszerű küzdelem a kazincbarcikai erőmű lágyvízvezetékének lefektetésénél”, sőt augusztusban arról is értesülhetett a nem Barcikán dolgozó nép egy része, hogy „A kazincbarcikai kooperáció minden építőipari dolgozója nagy örömmel olvasta a Szabad Népben ’A kőművesek Sztahánov-mozgalmának fellendítéséért’ című vezércikket…

A leendő városban ekkor még csak pár új ház és annál több felvonulási épület állt, így hát a szolgáltató szektor egységei nem is ott, hanem főleg a gyárépítések környékén látták el teendőiket. A történetünkben szereplő egység is ilyen lehetett, legalábbis erre lehet következtetni az Északmagyarország „Új üzletházak Kazincbarcikán, Sajóbábonyban és Rudabányán” című október 16-i rövid híradásából: „A kazincbarcikai építkezéseknél november 7-ére egész sor új üzletházat nyitnak meg. Az erőműtelepen élelmiszer és ruhaház nyílt. Tej- és kenyérbolt is nyílik az erőműtelepnél.”

A ruhaházról van szó, amelyben, a jelek szerint, nem volt épp zökkenőmentes a folyamatos árufeltöltés… O. László boltvezető jó ötletnek tartotta, hogy nyilvánosan ezen mérgelődjön – de adjuk is át neki a szót:

„A napokban a vasutas kézbesítő jött be hozzánk a Kazincbarcikai Ruházati Boltba és szabályszerű, a bolt részére kiállított vasúti értesítést tett elém arról, hogy csomagunk érkezett.

Nagyon megörültem, mert biztosra vettem, hogyha kissé megkésve is, de megjött végre Kazincbarcika dolgozói számára a leszállított áru, jó meleg télikabát, gyermekkabát és több más holmi. Gyorsan kerestem egy fuvarost.

— Menjen ki az állomásra és hozza el a sok szép ruhát és ruhaanyagot — mondottam neki.

Egy óra múlva vissza is érkezett és kipakolta az üzlet, közepére az ’árut’.

De mit? — Vasúti jelzőket és még egy kis láda valamit.

— Mit hozott maga nekem — kérdeztem. — Csak nem szerelte le az állomást?

— Nem én kérem! Ezt adták a vasutasok. Hiába mondtam, hogy én a ruhásboltból jöttem csomagért, — nem ért az semmit. Azt mondták: vigye csak öregem. A maguké, oszt punktum!

Azóta többször üzentem az állomásra, hogy vigyék el innen a sok kincstári holmit. Mit csináljak én vele? Nálunk ezek nélkül is jó a forgalom., hála az árleszállításnak, no meg a kazincbarcikai dolgozók jó keresetének. De vajjon a vasút forgalma is jó lesz-e a jelzőkészülékek nélkül?”

Ilyen hanyagság miatt manapság is alaposan összevonnánk a szemöldökünket, és cseppet sem lennénk a helyi állomás helyében. De mivel az éremnek még abban az időben is két oldala volt, nem kellett sokat várni – szintén a megyei lap hasábjain – a válaszra. Ha azt gondolnánk, hogy a vétkes, a kor szellemének megfelelően, önkritikát gyakorolt és megfogadta, hogy ezentúl 238 százalékon teljesít, tévedünk. Íme a raktárnok válasza, október 22., Levél egy levélírónak:

„Az ’Északmagyarország’ október 10-i számában megjelent levelében a kazincbarcikai ruházati bolt vezetője azt állította, hogy a kazincbarcikai állomás raktárából ruhát tartalmazó csomag helyett vasúti jelzőt kényszerítettek rá, amit kénytelen volt elvinni.

Nézzük csak meg részletesebben, hogyan történt az eset?

Állomásunkra aznap új, gyakorlatlan kézbesítőnőt osztottak be, kiküldték vele az értesítő leveleket a faluba. A kézbesítő elvtársnő a pályamesternek szóló értesítő levelet érthetetlen okból a 11. sz. Ruházati Bolt vezetőjéhez vitte. Az valótlan, hogy a fuvarlevél szabályszerűen a bolt részére lett volna kiállítva, a szóban forgó fuvarlevél szabályszerűen a pályamester részére szólt. Azt elhiszem, hogy a boltvezető elvtárs megörült az értesítésnek, mégpedig olyannyira, hogy elfelejtette megnézni, ki a címzett a szállítólevélen és még az sem érdekelte, hogy a szállítólevél szerint mit tartalmaz a csomag. Ha megnézte volna, nem történhetett volna meg a tévedés.

A fuvarlevél — mint már írtam — a kazincbarcikai vasúti pályamesteré volt, 2 darab jelzőtárcsát és 1 darab kis láda lámpabetétet tartalmazott, összesen 16 kilogramm súlyban. Tetszik érteni? Összesen 16 kiló súlyban. Ez olyan súlyú csomag, hogy kézben is elviheti egy ember. Mit tett erre a bolt vezetője? Annyira megörült a csomagról szóló téves értesítésnek, hogy rögtön fuvarost szerzett. A fuvaros csak 30 forintért volt hajlandó az állomásról beszállítani a 16 kilós ’nehéz’ csomagot. Ha a boltvezető elvtárs valamelyik dolgozóját bízta volna meg, az kézben is elvihette volna. Nem gondol arra a boltvezető elvtárs, hogy népgazdaságunknak nincs kidobnivaló 30 forintja 16 kilós csomag fuvarozásáért. A fuvarlevélen ugyanis nemcsak a címzett és az áru volt tisztán olvasható, hanem súlya is.

Mit tett még további örömében a boltvezető elvtárs?

Aláírta és lebélyegezte a nem neki szóló értesítést. Ezzel elismerte, hogy a kazincbarcikai III. számú pályamesteri szakasznak szóló 2 darab jelzőtárcsát és 1 láda lámpabetétet hiánytalanul átvett. Már otthon aláírta, mielőtt meggyőződött volna arról, hogy ez teljes egészében meg van-e, nem hiányzik-e véletlenül a csomagból egy jelzőtárcsa vagy egy lámpabetét, ami ruházati boltjában később talán zavarokat is okozhat.

A fuvaros jelentkezett a pénztárnál, kiváltotta a fuvarlevélen szereplő árut, a pénztáros után a raktárba jött, hogy a rendben kiváltott árut elvihesse. A raktárnok el volt foglalva a Miskolcról érkezett darabárus vagon kirakásával, mikor az öreg fuvaros megjelent a háta mögött.

— Tessék már kiadni ezt — mutatja a fuvarlevelet. A raktárnok azzal válaszolt, hogy kicsit várni kell, most nem ér rá. A fuvaros addig kunyerált, hogy később nem tud visszajönni, hogy végülis a raktárnok átvette tőle a papírt. Ebből arra következtetett, hogy a fuvaros a pályafenntartástól jött. Az öreg nem szólt semmit, hogy kicsoda, ki küldte; azt sem lehetett a homlokáról leolvasni, hogy szekérrel, lóval van, mert a hátsó kisajtón lépett be a raktárba. A raktárban száz és száz ember fordul meg, a raktárnok nem ismerheti valamennyit személyesen. Arról a címzettnek kell meggyőződnie, hogy neki szól-e a küldemény, vagy sem. Általában egy ember szokta tudni, hogy ő boltvezető-e, vagy pályamester. A papíron vasúti jelzőtárcsa és egy láda szerepel, azt meg is kapta. Kérdem tehát, fedi-e a valóságot a boltvezető elvtársnak az az állítása, hogy ruha helyett jelzőtárcsát kapott? A vasút nem tehet arról, hogy ő aláírva átvette az árut, amely nem az ő címére érkezett. Ha már a kézbesítő, a munkában kezdő dolgozó tévedett is, neki észre kellett volna vennie és megakadályoznia a nagyobb hibát. Az lett volna a helyes, ha a kézbesítéskor kijelenti: vigye ezt el a címzettnek, elvtársam, mert nem nekünk szól. Ehelyett a raktárnokra fogja, hogy az ’rákényszerítette’ az árut. Ne vegye át addig a fuvarlevelet, míg meg nem győződik, kinek szól, míg nem olvassa el, hogy mi van ráírva.

A boltvezető elvtárs azt írta levelében, mindennap üzent, hogy vigyék el a tévesen elvitt tárgyakat, de a vasutasoknak nem kell. Tévedés! A vasúttól mindennap kiment az üzenet, hogy küldje vissza az árut, amit jogtalanul eltulajdonított. Erre ő azzal válaszolt, hogy akkor adja vissza az árut, ha majd visszakapja a fuvarosnak kifizetett 30 forintot. Állítsák elő azt az embert, akivel ő üzenetet küldött hozzánk, mert nekünk van tanunk állításunk igazolására.

Amikor ezt a levelet írom, az áru még mindig nála van — jogtalanul. Kötelessége lett volna, hogy 48 órán belül visszajuttassa a raktárba és ha van követelése a vasúttal szemben, azt joga van írásban benyújtani. No, de ne én tanítsak olyan gazdag boltvezetőt, akinek 30 forintja van egy 16 kilós csomag fuvaroztatására.

Végezetül még két kérésünk van.

Az egyik: elferdített állításokkal ne vezesse félre az „Északmagyarország” olvasótáborát.

A másik: ha a közeljövőben esetleg arról kapna fuvarlevelet, hogy ruházati boltjába 2 darab mozdony és egy vasúti váltó érkezett, ne váltsa ki és főként ne küldjön érte fuvarost, mert nem lesz, aki visszafizesse a 30 forintot.

Üdvözli a kazincbarcikai állomás raktárnoka”

Arról sajnos nincs tudomásunk, hogy a későbbiekben megbékélt-e a boltvezető és a raktárnok, csupán feltételezés, hogy 1953 novemberének vége felé találkozhattak, és büszkén és izgatottan idézhették fel egymás közt a londoni dicsőséget: 6:3…

A közigazgatás bizonyos szintjei ugyan teljes mértékben nem garantálják, de lehetővé teszik a mindennapi élet gördülékenyebb, „magasabb szintű” működtetését is. Sokféle apró gond egycsapásra megoldódik általa. Ám az is igaz, egy település további fejlődése hatványozottabban hozza létre az újabb és újabb bosszankodni valókat. Mindenesetre épp ideje volt, hogy Kazincbarcika várossá váljon…

Pár hónappal e történetünk után a Magyar Közlönyben 1954. január 28-án hivatalosan is megerősítést nyert: a Minisztertanács Kazincbarcikát február 1-i dátummal várossá nyilvánította.

Boldog születésnapot, Kazincbarcika!

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .