Kazincbarcikai alkotóportrék: Tóth Andrásné és Tóth Lóránt

Kálmánné Katalin interjúja

Tóth Andrásné Margit férje halálát követően, hogy magányát enyhítse, beiratkozott a Szociális Szolgáltató Központ Idősek Klubjába. Azóta aktív tagja a klubéletnek. Saját maga és társai szórakoztatására önti rímbe érzéseit. Három sikeres, már felnőtt gyermek édesanyja. Rendhagyó portrénkban ezúttal őt és középső gyermekét, Tóth Lóránt fafaragó mestert, népi iparművészt, a Népművészet Ifjú Mesterét faggattam.

Nem nagyon jellemző, hogy valaki 70 éves kora környékén kezdjen el alkotni. Mit szóltak ehhez a gyermekeid, amikor megtudták, hogy mivel töltöd a szabadidődet, és hogy már a nyilvánosság előtt is bemutatkoztál?

Családom és a klubtársaim is nagyon büszkék rám, biztatásukkal támogatnak. Mindig érdeklődnek, hogy írtam-e új verset. Folyamatosan kapok tippeket, hogy miről írjak, már több versem is született így. A gyermekeim azt szeretnék, hogy soha ne hagyjam abba a versírást. Ahová tudnak, el is kísérnek, ott voltak velem a Ki mit tud?-on is.

Bányászfeleség voltál, a háztartást vezetted, gyermekeket neveltél, biztosítottad férjednek a nyugodt hátteret, és mint minden bányászfeleség, folyton aggódtál, mert bármikor előfordulhatott volna, hogy a férjed nem jön fel az aknából. Emellett nagyon szép életetek volt, a bánya biztos megélhetést adott a családnak, a gyermekek felneveléséhez. Abban az időben nem is gondoltál írásra, vagy annyira elfoglalt voltál, hogy meg sem fordult ilyen gondolat a fejedben? Most pedig az írással az eddig benned szunnyadó érzéseidet írod ki magadból, és közben inspirálnak újabb és újabb hatások?

Mind a kettő. A férjem bányában dolgozott, és nagyon fiatalon, 40 éves korában agyvérzés miatt véglegesen leszázalékolták. Szerencsére elég jól felgyógyult, és sok boldog évet tudtunk együtt eltölteni. Akkoriban annyira elfoglalt voltam, hogy nem gondoltam a versírásra. Most törnek ki belőlem. Férjem elvesztése után, talán már négy éve írok verseket. Egyedül maradtam, és többnyire egyedül is vagyok, és ebből adódóan a magányról, az egyedüllétről, az időskorról, a reményről szóltak a verseim. Most már sokkal pozitívabbak. Az Idősek Klubjában névnapokra és más különleges alkalmakra írtam, írok verseket. A Ki mit tud?-on is saját verseimmel vettem részt.

Emlékszel rá, hogy melyik volt az első versed?

Klubtársunk névnapjára szervezkedtünk egy kis műsorral, de nekem nem jutott vers. Akkor döntöttem el, hogy írok én egy köszöntő verset, aminek hatalmas sikere volt. Azóta minden összejövetelre, névnapra, évfordulóra, búcsúztatóra, ünnepi rendezvényekre, nagy örömömre, megkérnek, hogy köszöntő verseket írjak.

Tudom rólad, hogy sokat olvasol, van kedvenc íród, költőd?

Nagyon szeretek olvasni, sokat olvasok. Inkább a verses köteteket szeretem és a történelmet, a valós történelmi témájú könyveket. Kedvenc költőim Petőfi Sándor és Arany János. Már gyermekkoromban elkápráztattak a költeményeikkel, de nem ábrándoztam arról, hogy versíró legyek. Ezt a sors alakította így, hogy kipróbáljam magam ezen a területen. Ezért hálás is vagyok.

Két alkalommal vettél részt a Szépkorúak színes világa nevet viselő nyugdíjas Ki mit tud?-on, és ezt követően meghívást kaptál a gálára is, ahol a szakmai zsűri által kiválasztott, az előző évek legsikeresebb produkciói kerültek bemutatása. Rendszeres szereplője vagy a nyugdíjasklub rendezvényeinek. Volt-e más bemutatkozási lehetőséged?

Az első megmérettetésem a 2018-ban megrendezett Szépkorúak Ki mit tud?-ján volt, ahol különdíjat nyertem, majd 2019-ben a második Ki mit tud?, ahol szintén díjazott voltam. Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy Kazincbarcika 65. évfordulója alkalmából a Szociális Szolgáltató Központ felkérésére írhattam verset. A Szépkorúak Gáláján is részt vettem, ahol szintén pozitív visszajelzéseket kaptam. Idén pályáztam a Kossuth rádió és az MTVA szervezésében meghirdetett amatőr versírók pályázatára. Izgalommal várom a visszajelzést, még elbírálás alatt vannak a beérkezett alkotások.

Milyen érzés volt a színpadon állni több száz ember előtt? 

Az Idősek Klubjában többször kiálltam verselni a csoporttársaim elé, megszoktam, hogy mindenki rám figyel. Mire a Ki mit tud?-on ki kellett állni a közönség elé, már egyáltalán nem voltam lámpalázas. Nem azért indultam a vetélkedőn, hogy nyerjek, tehát vesztenivalóm nem volt. Meg akartam osztani a saját verseimet szélesebb körben is. Természetesen nagyon jólesett a rengeteg pozitív visszajelzés. Boldogsággal és büszkeséggel töltött el, hogy a gálába is beválasztott zsűri.

Foglalkoztat-e olyan gondolat, hogy alkotásaidat összegyűjtsd egy kötetbe?

Nem gondolkodom a verseim kiadásán, nincs olyan sok, hogy egy verses kötetre elegendő legyen. Nincs mindig hangulatom, ihletem. Kérésre nem mindig megy a rímfaragás, nem jönnek a szavak, mondatok. Máskor pedig alig tudom gyorsan leírni a gondolataim, úgy törnek ki belőlem a rímek. Legtöbbször így születnek a verseim.

Három gyermek édesanyja vagy, középső gyermeked Tóth Lóránt fafaragó mester, népi iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere. Számtalan kitüntető díjjal rendelkezik. Munkáival, melyek zsűrizett népi iparművészeti tárgyak, játékok, használati tárgyak, dísztárgyak, emlékoszlopok, emléktáblák, vallási tárgyak, a néphagyományokat őrzi. 2019-ben a budapesti Mesterségek Ünnepén az Év Mestere kitüntető címet vette át, és Nagyvisnyó díszpolgára lett. A következőkben őt kérdezem, vele folytatom majd a beszélgetést. Másik két gyermekednek is vannak hobbijai, foglalkoznak valamilyen képzőművészettel? Zárásként pedig szeretnék kérni tőled egy verset, amellyel elköszönhetünk az olvasóktól, de még megkérdezem, hogy viselted a járvánnyal kapcsolatos karanténidőszakot?

Végtelenül büszke vagyok mindhárom gyermekemre. Megállják a helyüket az életben. Lóránt sok-sok neves művészeti rangot elnyert, amiért a saját erejéből kőkeményen meg is küzdött. Nagyon szépen rajzol, és annak idején ezzel kapcsolatban ment el rajzszakkörre. Ott találkozott Bacsó Pista bácsival, aki neves fafaragó volt. A munkáit látva, hogy fából mit lehet életre kelteni, Lórántot magával ragadta. Ekkor született meg benne a fafaragás utáni érdeklődés. Andrásnak és Emesének más irányba kanyarodott az élete. András az egészségügyben dolgozik. Gyönyörűen rajzol és fest, de a galambok iránti szeretete erősebb volt a művészettel szemben. Több éven keresztül versenyszerűen reptette a galambjait, számos díjat nyert. Jelenleg a család és munka mellett a harmadik évet járja a zeneiskolában dob hangszeren. Emese a csipkeverést kezdte el. Tokajban több alkotóval együtt voltak kiállítva a munkái, de a kereskedelem mellett nem tudta tovább folytatni. A közelmúltban szakított a kereskedelemmel, és irodai munkát végez adminisztrátorként.

Mint fentebb említettem, nagyrészt egyedül vagyok. A járvány előtt heti két-három alkalommal elmentem az Idősek Klubjába beszélgetni a klubtársakkal. Délután és hétvégén a háztartás és kertészkedés volt, amennyiben az egészségi állapotom engedte. Pontosan a korlátozások előtt kaptam két kiskutyát a gyermekeimtől. Szerencsére ők nem hagynak se szomorkodni, se unatkozni. A kertet szépíteni nem lehet tőlük, de teljesen kitöltik az életem, ám már nagyon várom a klubtársaimmal való találkozást. Elköszönésként a Remény című versemet választottam, meleg szívvel ajánlom minden kedves olvasónak.

A remény

Az embertársaink szívében,

Ott lapul a remény bármilyen képében,

A bajban, jóban bármiért sóhajtunk,

Jelen van-e gondolat akármit mondhatunk.

A tavasz, nyár, ősz, tél hónapjában, ott lapul-e szó minden napjában.

Öröm, a bánat mind-mind tele reménnyel,

Ha félünk vagy féltünk, kérünk vagy adunk,

Olyan ez a vágy, amit soha el nem hagyunk.

E szónál nincs különbség szegény vagy gazdag,

Ugyanúgy jelen van, bárhogy ébredsz aznap.

Ha fohászkodsz bármiért, lelkedben ezt meglehet tenni,

Arra vigyázz, hogy ezt soha nem lehet elfeledni.

Mert ha ezt elveszíted nincs már tovább,

Körülötted megszűnik teljesen a világ.

Sorsunk bárhová sodor minket az életben,

Előttünk ragyog ez, Megváltó képében.

Ha tudjuk, hogy már ott sincs segítség,

Még az utolsó órában is kell a reménység.

Ez egy csöndes láthatatlan érzés,

Kivétel nincs senki között, a lélekben él.

Akkor hagy el bennünket örökre,

Ha a sír megnyílik előtte.

S betakarja a testünket a föld mindörökre,

A remény pedig tovább él az él az élő emberekben.

Lóránt, édesanyád apukád halála után kezdett el verseket írni. Korosztályánál és a nyugdíjasklubban hamar népszerű lett, nemcsak a verseivel, hanem szavalataival, előadásmódjával. Már nagyközönség előtt is fellépett. Mit szólsz a sikereihez, nem lepett meg benneteket, hogy ilyen rejtett tehetsége van?

Örülök neki, anyu eddigi életét apuval együtt mindig a családra szentelte, felneveltek minket, két testvérem és engem. Főzött, mosott, takarított, tanított minket. Sajnos a bajokból, betegségekből is kijutott. A tehetség mindig is benne volt, gyerekfejjel szerettük hallgatni a történeteit, de soha nem volt ideje leírni. Büszke vagyok rá, mert sokan időskorban már magukba elzárkózva, „eltemetik magukat”, pedig új dolgokba kezdeni soha nem késő, és anyu az élő példa erre.

Korábbról is ismerjük egymást, találkoztunk kiállításokon, egy tárlatod már volt az Újkazinci Baráti Körnél is. Eddig több mint 50 egyéni kiállításon vettél részt. Egerben tanítod is a tárgyak készítését. Édesanyád is elmondta, hogy a mesterséget Bacsó István fafaragótól tanultad. Ha most látná a munkáidat, biztos büszke lenne a tanítványára. Miért fontos számodra a néphagyományok őrzése?

Több mint 20 éve vágtam bele először bicskával a fába. Munkásságom Kazincbarcikán kezdtem 1997-ben, és 2006-ig ott is dolgoztam. Utána költöztünk Nagyvisnyóra. A népi kultúra egy egyszerű paraszti logikától a bonyolult mérnöki kivitelezésig terjed, saját tapasztalat, vagy apáról fiára szálló hagyomány alapján. Az első fogásokat Pista bácsitól tanultam, de olyan széles körű a famegmunkálás, hogy hamar önállósítottam magam. Ezzel egy időben elkezdett érdekelni a hagyomány azon része, ami addig már lassan kihalófélben volt, mint a mézeskalács ütőfa. 2000-ben volt az országos mézeskalács-kiállítás, ahol egyedüliként szerepeltem a fából készült ütőfáimmal. Nagy sikert aratott a zsűrinél, és elnyertem az első díjat. Azóta is foglalkoztat a ritka mesterségek felelevenítése, mint a kékfestő nyomódúc, a vízi kerékmeghajtású szerkezetek és ehhez hasonló eszközök. Szerintem nem szabad elfeledni a népi hagyományt, mert az a mai világ alapköve, ez olyan, mintha a gyermek elfelejtené a dédszülőket.

Kezeid alatt újraéled a kiszáradt fa. Emlékszel még rá, hogy mi volt az első faragásod?

Igen, emlékszem. Karácsonyi ajándéknak vettem a kedvesemnek, Ildikónak, aki azóta a feleségem, egy tengericsiga-házat, de úgy gondoltam, csak úgy nem adhatom oda, és faragtam egy kis szekeret hozzá. Ez volt az első munkám.

Mikor jöttél rá, hogy számodra ez már nem csak hobbi?

A válasz nem ilyen egyszerű, én szerettem volna, ha hobbinak marad, mert nagyon féltem attól, hogy a pénz keresése elveszi azt a szeretetet a faragástól, amit adott, de az élet közbeszólt, és mivel más megoldást nem találtam, belefogtam önálló vállalkozásomba, így már hat éve ez a főfoglalkozásom is.

Úgy tudom, már nemcsak fából készülnek a tárgyaid, hanem egyéb természetes anyagokat is felhasználsz.

Igen, használok csontot, kobaktököt, mákgubót, diót és mindent, amiben látok fantáziát, játékaim nemzetközi szinten is elismert helyen állnak.

Tárgyaid Páva védjeggyel ellátottak. Ez minőségi tanúsítvány, minden termék zsűriszámot kap, ez azt is jelenti, hogy egyedi termékek, ezt a védjegyet hogyan lehet kiérdemelni, megszerezni?

Hogy lehet elérni? Röviden: sok-sok munkával, kitartással, lemondással. Ez egy folyamat része, zsűriztetni a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályon lehet. Az oda beadott alkotásokat egy hozzáértő szakmai zsűri bírálja el. Alkotásaim nemcsak Páva védjegyesek, hanem Bükki Nemzeti Parki Termék védjegyesek is, és játékaim egy része Kézműves remek díjas. Megemlíteném, hogy kézműves-foglalkozásom 2019-ben megkapta a Bükki Nemzeti Park védjegyét, mint ökoturisztikai szolgáltatás.

A népművészet alapvető sajátossága a szépség és a hasznosság összhangja. A faragott játékaid is használható játékeszközök, van-e visszajelzésed, hogy a gyermekek kedvelik-e ezeket a játékokat?

Igen, a népművészet lényege az, hogy használati, használható legyen, miközben mesterien legyen kialakítva. Játékaimat nagyon szeretik, jelenleg a vírushelyzetben a játékok neten való értékesítéséből tartom fenn a vállalkozásomat.

Emlékszem, a bemutatkozó kiállításodon azt mondtad, hogy nemcsak vésővel, hanem szívvel is faragsz. A mai világban, ahol szinte minden a pénz körül forog, van-e ára, megfizethető értéke annak, amit szívvel is készítesz?

Órabérben nem lehet kiszámolni, de mivel én ebből élek, így találni kell egy középutat. Szerencsére egyre többen rájönnek arra, hogy a minőséget csak egyszer kell megvenni, és az olcsó nem mindig olcsó,

Nagyvisnyói vagy. Mennyire szakadtál el Kazincbarcikától, és mit adott neked a város?

Nagyvisnyón élek, itt dolgozom, szeretek itt élni, de nem szakadtam el Barcikától. Rendszeresen tartok önálló programokat, és ha hívnak, szívesen részt veszek rendezvényeken. Tiszteletbeli tagja vagyok a Kazincbarcikán működő Sajómenti Népművészeti Egyesületnek. Az ember a múltját nem felejtheti el, születésemtől kezdve itt éltem, 2006-ban költöztünk Nagyvisnyóra, családi ház miatt, Barcikán elérhetetlen álom volt, hogy kertes házunk legyen. De itt kezdtem faragni, még itt laktam, mikor Népi Iparművész és a Népművészet Ifjú Mestere lettem. 2005-ben Kazincbarcika város Polgármesteri Elismerő oklevelet kaptam.

Nagyvisnyón a két évvel ezelőtti hatalmas árvíz felbecsülhetetlen kárt okozott értékeitekben, és sajnos tavaly sem kerülte el e települést. Mennyire sikerült újraépíteni az életeteket?

2018. június 11-én, 5 óra 23 perckor egy villámárvíz tört be az udvarunkba és a műhelyembe. Az addigi munkásságom eredménye pár percen belül vált használhatatlanná. Az a nyár a továbbiakban a felújításról, az újjáépítésről szólt. Igaz, két éve volt, de mai napig van, amit nem tudtam pótolni. Ennek oka, hogy tavaly, szinte egy évvel később, 2019. június 16-án ismét árvíz alá került Nagyvisnyó, de az előző évben végrehajtott védekezésünk és fiam leleményességének köszönhetően kisebb-nagyobb bajjal megúsztuk. Azt meg kell említenem, hogy apósom, aki idén ünnepelte 80. évét, elmondta, hogy ilyen, mióta ő él, még nem volt Nagyvisnyón. Szóval élünk, dolgozunk, nem adjuk fel, és bízom benne, hogy kitartó és becsületes munka meghozza méltó gyümölcsét.

A fiadat érdekli-e a fafaragás, az apja nyomdokaiba lép-e?

A fiammal rendszeresen járunk kézműves-foglalkozásra, tavaly 96 alkalommal tartottunk ilyet. A faragást egyelőre csak kívülállóként csodálja, de ha szüksége van valamire, azt elkészíti magának fából. Furcsán hangzik, de az elmúlt idők problémái, a baleset, az árvíz, most a vírus, jó tanulás számára. Ő beleszületett abba, amit én a semmiből megvalósítottam, és átélte, hogyan lett szinte semmink. Együtt építettük, alakítottuk újra a műhelyt, kerestük meg a szerszámokra, anyagokra való összeget, most így a vírus idején pedig megtanulhatja azt, hogy menyire lehet hinni az emberi ígéreteknek. És hogy a kitartás milyen sokat számít.

Köszönöm szépen, és mind a kettőtöknek további alkotókedved, sikereket kívánok!

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .