Egy nap a fogságban, és még ki tudja, mennyi…

Pál Lilla írása

1945.május 9-én éjfél után néhány perccel írták alá a német hadsereg feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatot. A tényleges harcok még néhány napig eltartottak, mire minden harcoló alakulat megadta magát. Ebben a helyzetben a vesztes felek már csak azért harcoltak, hogy a “kisebb rossznak” tudják megadni magukat. A repülőkről ledobált amerikai-angol röpcédulák, a táborokba elérő irtózatos szovjet fogság híre, a propaganda arra késztette a magyar alakulatokat, hogy ha csak egy mód is van rá, a nyugati haderőnek adják meg magukat.

A harcok befejeztével rengeteg magyar katona esett hadifogságba. Pontos számot a mai napig nem tudunk. A foglyok szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy kinek tudták megadni magukat. Voltak olyan alakulatok, amelyek elfogtak mindenkit a polgári lakosság közül is, akin valamiféle egyenruhát véltek felfedezni, korra és nemre való tekintet nélkül, így Németország egyes területeiről nőket, gyerekeket, öregeket, betegeket is begyűjtöttek. Voltak azonban olyan alakulatok, főleg az angol egységek között, amelyek elengedtek mindenkit, még az SS-ből is! És az is előfordult, hogy egész századokat tartottak meg, mint fegyveres erő, és az elfoglalt területen rendfenntartóként dolgoztatták őket. Aki szerencsés volt, hazamehetett. Aki kevésbé volt szerencsés, azt elhurcolták a fogságba. A még szerencsétlenebbek pedig, miután szabadultak a nyugati fogságból, mehettek a keletibe… mert a szovjetek összefogták őket.

Néhány hónapja leírtam egy a háború idején fiatal asszony történetét, ezt itt olvashatjátok: most az ő férjének a története következik.

Balla József 1922-ben született Tardonán, a háború idején, 1942-ben nősült, 1943-ban megszületett első gyermeke. Feleségével a családalapítás öröme nem tarthatott sokáig, hiszen 1944 nyarán ő is megkapta a behívóját. A nyíregyházi huszárezredbe kellett bevonulnia. A bevonulását követően azonnal a fronton találta magát, épp hogy jelentkezett az ezredénél, Nyíregyházát bombatámadás érte. Felesége minden félelmét félretéve kétszer is utánament, hogy csak még egyszer láthassa, hiszen ki tudta volna azt megmondani, hogy lesz-e a katonának másnap. Katonai szolgálata alatt egyszer kapott egy hét szabadságot. Kassán állomásozott akkor az ezrede. Mivel vasúttal nem lett volna biztonságos, gyalogosan vállalta az utat. A hegyeken keresztül néhány nap alatt elérte Tardonát. Egy estét tudott családjával eltölteni, másnap már indulnia is kellett vissza Kassára, hiszen ha nem jelentkezett volna az ezredben, amikorra lejárt a szabadságoló levele, katonaszökevénynek számított volna. A katonaszökevénynek pedig halál járt. 1944 decemberében látta őt családja utoljára. Azután hírt sem tudott magáról adni. Az ezred folyamatosan mozgásban volt, az országban és a fronton is káosz uralkodott.

1945 januárjára már érezhető volt az összeomlás, a honvédek két tűz közé kerültek. Ezrede nyugat felé tartott, 1945 márciusában értek osztrák földre. A vezérkar tudatosan tört előre nyugat felé, az angol- amerikai röpcédulák azt a reményt keltették bennük, hogy biztonságban lesznek náluk. Osztrák földön adták meg magukat az amerikaiaknak. A megadás előtti percekben a német tiszt támadásra szólította fel őket, de a magyar tiszt megtiltotta a szakasznak, hogy lőjenek. A magyarok nem lőttek. Megadták magukat. Soványak voltak, legyengültek és tetvesek. A foglyokat szétosztották és vagonokba rakták. Marseille 404-es tábor, 25-ös lágerébe került.

Marseille C.C.P.W.E 404 (képek forrása: kracke.org/marseille)

Kevés dolgot árult el az ott eltöltött hónapokról. Éheztek, dolgoztak, és reménykedtek, hogy talán vége lesz egyszer. Az őrök kegyetlenek voltak, az orvosi ellátás minimális. A lakhatási körülmények borzalmasak. Éheztek, szomjaztak, koszosak voltak, ideiglenes sátrakban laktak, egy rossz priccsen aludtak. A hőség és a por napközben elviselhetetlen, árnyék nélkül aszalódtak a napon. Volt, aki nem bírta és a kiszáradás végzett vele. Ha esett az eső, akkor meg mindent beborított a sár. A sátor földjét is elöntötte a víz. Volt, aki tüdőgyulladást kapott. A foglyok több nemzetiségből voltak, nem tettek köztük különbséget. A táborban és a tábor körül fegyveres őrök vigyázták a rendet, időnként lövéseket adtak le, hogy figyelmeztessék a rabokat, ne próbáljanak menekülni. Ennek ellenére két társa megpróbáltak megszökni. A drótkerítésen átjutottak. Az őrök észrevették és egy darabig gúnyos kacajjal figyelték a menekülőket, majd ellőtték a lábukat. Visszahúzták őket a táborba lábuknál fogva. Ledobták őket a tábor közepére és ott hagyták. Senki nem segíthetett rajtuk. A foglyoknak végig kellett nézni, ahogyan kínszenvedések közepette minden segítség nélkül kiszenvednek a tábor közepén. Az elrettentés sikerült, nem is próbáltak meg többen elszökni. A gyatra élelmezés mellett a foglyok a cigaretta hiányától is szenvedtek. Mindenki áttaposott egy morzsáért a másikon, hogy túlélhessen. Sokan igazán levetkőztek magukról mindent, ami emberi, a túlélés reményében… Sok táborba eljutottak az amerikai csomagok, amik cigarettát, kétszersültet, kekszet, ruhát is tartalmaztak, a Marseille 404-be azonban nem. Ennyit árult el. Versében így emlékezett meg egy átlagos napról a fogságban:

404-es tábor, 25-ös láger, Marseille: Egy nap a fogságba

I.
Messze az otthontól, idegen országba
Töltjük napjaink szomorú fogságba.
Körülöttünk körbe magas drótkerítés
Nem lesz innen talán soha menekülés.
Minden áldott reggel, mikor megvirradunk
Így kezdődik nekünk minden áldott napunk
II.
’Afstén’, hangzik már az ébresztő őr hangja,
Amint a sátorból a foglyokat hívja.
Elő jön a fogoly, dörgöli a szemét,
Átkozva szidja a kemény fekhelyét
Kiráz pokrócából három kiló kőport
Közben elrendelik már a sorakozót.
Szó nélkül felveszi hatalmas pikszisét,
Elindul felvenni silány reggelijét.
III.
Azon gondolkozik keksz lesz-e, vagy kenyér
Előre aggódik egy szép sercliért.
A bemondó közbe beleszól a csőbe
Minden ’krupa fürer’ siessen előre,
Kekszet vételezni fel a csoportjának.
Ezzel vége is van a sercnyi témának.
IV.
Megkapjuk a kávét, a kekszen osztozunk
Már halljuk is a sípszót, ismét sorakozunk.
A ’láger fürer’ megszámol bennünket
És kijelöli szépen a munkahelyünket.
Ki megy követ törni, ki megy menetelni,
Vagy a láger közepén leülni.
A kőtörők máris kezdik a kőtörést
A többiek pedig sorban a leülést
V.
Az egyik csapat indul, nekik menet van,
Egy fél óra menet, körbe a karámban.
A nótát is elkezdik irtó keservesen,
De később rákezdik, így már megy rendesen,
De az is mulandó, lejár a fél óra,
Ebédig van vagy másfél óra.
VI.
Most elölről valaki ’aptungot’ kiabál,
Szegény öreg fogoly nagy nehezen feláll.
Szemei megállnak, zúg, szédül a feje
Már össze is esik, viszik a ’revirbe’
Ott kap majd ’greimust’ és egy pohár vizet,
Azt mondja a doktor, most már elmehet.
Kiviszik a foglyot, ismét csak a napra,
Hogy egész ebédig a körmét faragja.
VII.
Vagy törje a fejét, hogy mi lesz ebédre,
És kéri csöndesen az egek Istenét,
Hogy ne a ritkáját kapja, hanem a sűrűjét.
Az is megperdül már az agyába
Vajon a főszakács mit főz vacsorára.
A 4 db keksz mellé sajt lesz-e, vagy hal,
Csoda, hogy az ember ettől éhen nem hal.
VIII.
Az idő csak múlik, kezdődik a dél
A konyha előtt kint van valamennyi kondér.
Már kiabál a csőbe a litván bemondó,
’Láger sürétten’, azaz sorakozó.
Mindenki elhozza konzerves dobozát,
Hogy abba felvegye azt a kevés kaját.
IX.
Megindul a menet öt rendes sorokba
Azon fohászkodunk, csak sűrűje jutna.
Lassan halad a sor, egész a kondérig,
Van öröm, mert éppen a fenekét mérik.
De a német szakács nem szeret hajolni,
Kezdi az új kondér tetejét osztani.
A másikba pedig bent hagyja a sűrűjét,
Így kapok hát én is a legtöbbször tetejét.
X.
Csalódottan megyünk a sátorba vissza,
Némelyünk út közben levesét megissza.
Megtörtént az osztás, maradt tele kondér
Nagy a tolongás feldöntik a kondért,
Leöntik levessel a német ’ufadét’.
XI.
Ebéd után éhesen leülünk a porba.
Előveszem naplóm, bejegyzem sorba.
Az ebéd bableves, csak igen kevés.
Ebéd után rögtön csajka simogatás,
Utána kezdődik a fogoly szárogatás.
Úgy aszalnak minket ezen a telepen,
Mint asszonyok a szilvát faluhelyen.
XII.
Déltől négy óráig ülünk kint a napon.
Azon csodálkozom, hogy még mindig bírom.
Hőségtől szédülve azon álmélkodunk,
Vacsorát ma este ugyan milyet kapunk.
XIII.
Főznek-e grízlevest, adnak-e kenyeret,
Végre itt az idő, fütyül az ’ufádé’,
’Láger antvéten’ jön a ’lakparádé’.
Megindul a tömeg, bemegy a sátorba,
Ki-ki a csajkáját hóna alá fogja,
Azután visszamegy a placc közepére,
Mindenki beáll a maga helyére.
XIV.
Egy fél óra múlva három hosszú sípszó,
Ami azt jelenti, most jön le a zászló.
Alig egy pár percig tart a nagy parádé,
Belefúj sípjába a német ’ufádé’.
A sípszó végig száll a láger felett hosszan,
Nyurga litván fiú rákiált a ’liakszum’
Azaz, hogy mindjárt meg is kezdik a vacsoraosztást.
XV.
Amint a sok ember a kondér felé lépdel,
Észreveszi, hogy a másik sorba sűrűbb az étel.
Azonnal körbe néz, forognak szemei,
És ha az ’ufádét’ közelben nem leli,
Elszánt pofa átlép jobb sorba,
A többi kiabál, ronda disznó pofa.
XVI.
Persze ez nem szokott csendben zajlani,
Az ’ufádénak’ is ilyet muszáj meghallani.
Ilyenkor odalép a ficánkolók közé,
Osztja is a sűrű duplát kifelé.
A vakmerő fiúk egy-két pofon után,
Rájönnek mindenki menjen a saját során.
XVII.
Végre itt a kondér, osztják a grízlevest.
De a fogoly szeme már régen mást keres.
A kondér végén osztják a kenyeret,
Némely ember az izgalomtól majd meg vesz.
Oszt, szoroz, számol, már szeretné tudni,
Másnak-e vagy neki jut a kenyér sercnyi.
XVIII.
Közben a csajkáját a szakács fellöki
Azzal nem törődik, hogy a szakács melléönti
Van idő estig, még sok is mérgelődni
Megvan már a leves, rohan a kenyérért,
Már nyújtja is a kezét egy szép nagy sercnyiért,
De a kenyérosztó gondol egy nagyot,
Kivesz a ládából egy kisebb darabot.
Röhögve nyújtja át a kisebb kenyeret,
Ezzel tovább küldi a szegény gyereket.
XIX.
A fogoly tovább megy, feltekint az égre,
Visszanéz csak megint a kisebb kenyérre.
Nem tudja mérgében sírjon, vagy nevessen.
Csak azt kívánja, hogy hamar haza mehessen.
És csendesen megy vissza a poros sátorba,
Megnézi milyen kenyeret kapott a barátja.
XX.
Vacsora után kezdődik a duma,
Majd ha haza megyünk, lesz irtó lakoma.
Megeszünk egyszerre két kiló kenyeret,
És megiszunk melléje három liter tejet.
Így megy ez minden nap, míg csak el nem alszunk
Nincsen az az étel, amit mi kihagyunk.
Gondolatban minden este otthon vagyunk.
Mikor ettünk utoljára kolbászos galuskát,
Majd ha hazamegyünk, sokszor elhangzik.
Míg végre mindenki csendesen elalszik.
XXI.
Bízunk az Istenben majd csak haza térünk,
Nincsen hiszen nekünk olyan nehéz vétkünk.
Haza segít egyszer minket a jó Isten,
Megtaláljuk házunkat jó puha kenyérrel

Balla József, 1945. Franciaország

A foglyok lakóhelyéül szolgáló sátrak

Egy rabtársa versét a Miskolci Galéria “Az élet nevében” című kiállítása kapcsán közölte.

Egy ismeretlen hadifogoly verse a Marseille-i 404-es táborból:

A fogság dala

Ha érzed a lelket benned összetörni,

Akarnád az eget, az Istent pörölni,

De erőd már elhágy, csak a földön mászol,

Százszor felemelkedsz, visszahullasz százszor.

Nevess csak…

Kerítés előtted, kerítés mögötted,

Undorító tömeg ordít körülötted.

Elvadult arcokról hol van már a béke,

Letörölve róluk már az isnten képe.

Nevess csak…

Kitör az emberből az ösztönös állat,

Levetkőzött is minden civilizált mázat.

Kis darab kenyérért képes volna ölni,

S a betegházba megy vízért könyörögni.

Nevess csak…

Hogyha megerednek az ég csatornái,

Taposod a sarat, jó ha csak bokáig.

Állhatsz vagy sétálhatsz, mást nem lehet tenni,

A hideg ráz belül, sose tudsz pihenni.

Nevess csak…

Ha az égető nap tüzétől elbágyadsz,

Keresel valahol nyugalmat vagy árnyat,

Tudod, el nem éred, fojtsd el tested vágyát.

Ha figyelsz hallhatod botok csattogását.

Nevess csak…

Kacagd hát szembe ezt a rút világot,

Keserű kacajjal keserű fogságod.

Ha zokogás rázna, ne mutasd, titkold el,

Ne lássa senki, fájó szíved hogy ver.

Nevess csak…

A láger madártávlatból

Szabó Péter Keleti font, nyugati fogság című könyve taglalja a francia hadifogolytáborok viszonyait. Kutatásai szerint a nyugati táborok közül a legelviselhetetlenebb a francia volt. Kegyetlen és megalázóak voltak a körülmények, a francia hatóságok a magyarokat ugyanúgy kezelték, mint a németeket. A francia őrök ütlegelték a foglyokat és elrettentés céljából gyakorta belövöldöztek a táborba, ami gyakran foglyok életébe került. Emellett az algériai és marokkói arab őrök híresek voltak a kegyetlenkedéseikről. A francia táborokat megtekintő egyházi missziók számoltak be a kegyetlenkedéseikről, pl. A Dieppe lágerben azt tapasztalták, hogy amellett, hogy a foglyokat kifosztották, a 14-16 éves magyar leventéket éjszakánként az őrök megerőszakolták.

A láger konyhája és a műhely

Tarcali Béla “A magyarok a nyugati hadifogolytáborokban” című értekezésében alátámasztja a túlélők visszaemlékezéseit és verseikben leírtakat. A nyugati fronton lévő foglyok helyzete a háború végeztével 1945 májusától vált rosszabbá, mert a háború alatt, amíg a Genfi Konvencióhoz tartották magukat – ez a “túszelv” azt jelentette, hogy a szemben álló felek akkor várhatták el az ellenségtől, hogy a foglyokkal emberségesen bánjanak, ha ők is betartották ezt – a Vöröskereszt gondozhatta őket, majd győztesként felbontották ezt az egyezmény, és a foglyokat átminősítették, jogfosztottak lettek, munkára lehetett őket kötelezni és ettől kezdve a Vöröskereszt sem vehetett részt a gondozásukban. Innentől kezdve a tábori levelezés sem volt engedélyezett, és a Vöröskereszt sem közvetíthetett a foglyok és családjaik között. A segélycsomagok csak ritkán értek el a fogvatartottakhoz, főleg a francia területekre. A Genfi Konvencióhoz a szovjetek egyébként sosem csatlakoztak, így nem is kellett betartaniuk, emiatt is érthető, hogy a vezérkar miért akarta csak a nyugatiaknak megadni magát.

A magyarok a nyugati fogságban nem éppen azt kapták, amire számítottak. A francia fogolytáborok helyzete elkeserítő volt. A franciák nagyon rossz gazdasági helyzetben fejezték be a háborút és a fogolyszám tekintetében túlvállalták magukat. Emellett persze a rossz fogolytartást motivációnak is fel tudták használni, hiszen azoknak, akik hajlandóak voltak belépni az idegenlégióba, hathavi feljavító tábort, pénzt és a szolgálati idő letelte után francia állampolgárságot kínáltak. Emellett a némi nyelvismerettel rendelkezőknek arra is volt lehetőségük, hogy gazdáknál dolgozhassanak és tanulhattak is. A Vöröskeresztnek 1945 szeptemberében sikerült elérnie a francia táborokat, ami után hírt tudtak adni a lesújtó állapotokról. Ennek hatására és a háború alatt Magyarországra szökött francia hadifoglyok szövetségének segítségével sikerült elérni, hogy ezeknek a táboroknak a felszabadítása megkezdődhessen. Azonban az első transzportok után leállították a foglyok hazaszállítását, 1946 tavaszáig. Ennek oka a vonalak túlterheltsége, az időjárás és leginkább az volt, hogy a foglyok nem voltak biztonságban. A Vöröskereszt és a fővárosba szállították a foglyokat és ott elengedték. Ez szovjet megszállók kihasználták és tömegesen fogták össze a foglyokat és szállították saját táboraikba. Ezért amíg nem látták biztosítottnak, hogy a foglyok valóban szabadon távozhassanak, leállították a hazaszállítást.

Balla József katonakönyvének bejegyzése

Balla József szerencsés volt. Az első transzporttal indulhatott haza. Fogsága a hivatalos bejegyzés szerint 1945. április 13- 1945. november 2 között tartott (de számára a fogság befejező dátuma azt jelentett, hogy aznap ért haza). Amikor a franciák elengedték és végre szabadnak érezhette magát, csak a gyorsaságának köszönhette, hogy nem került szovjet fogságba. Amikor a vonatról leszálltak, elengedték őket, mindenki indulhat haza a következő vonattal. Azonban a beérkező transzportot a szovjetek már várták. Elmondása szerint csellel próbálták elfogni. A hadifoglyokat körülvette a tömeg, katonák és civilek egyaránt. A katonák mintha ellenőriznék a személyes iratokat (ami neki nem is volt), terelték egy vonatra az embereket, és mondogatták, merre megy a vonat, ez neki gyanús lett és nézelődött, hogyan tudná őket kikerülni. Ekkor odalépett hozzá két nő, karon fogták, mosolyogva üdvözölték és igyekeztek a vagon felé terelni. Azonnal rájött, mit akarnak, ellökte a két nőt és elfutott. Sikerült megtalálnia a valóban Miskolcra tartó vonatot, Miskolcról gyalog sietett haza. Felesége így emlékezett erre: Hónapok teltek el azóta, hogy a háború véget ért. A faluba sorra jöttek az értesítések, volt, aki hazatért, de az ő férjéről senki nem tudott. 1945. november 1-ére ma is úgy emlékszik, mintha csak tegnap történt volna:

„Gyertyát mentek égetni édesanyámék a temetőre. Híttak engem is. Én meg kifakadtam, hogy én nem megyek oda, mer ki tudja, hogy hol van Józsinak a csontja szétperegve, én meg még egy szál gyertyát se tudok rajta gyújtani. Mit ad isten, másnap reggel, november másodikán a Vasgyárbú voltak itt cserélni, így ment akkor az élet, mer pénzünk nem mindég volt, cseréltük a felesleget. Azt mondja az asszony na tessék akkor számolni jó lesz-e így. Mondom mit tudom én jó lesz-e, nem tudok én most számolni, akkor is csak ríttam. Éppen ekkor hallom, ahogy a nagy kezét rátette a kalincsra. Megismertem ahogy nyitotta az ajtót! A nyakába ugrottam! Mondom neki megint jányónk van. Azt se tudta, hogy megszületett. Ránézett, oszt azt mondta, hogy örüljőnk neki, hogy jány, mer’ nem éri meg aztat, amit én.”

Balla József és családja

A tardonai katonák közül nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy a fogságból néhány hónap múltán szabadult. Többen évekig szenvedtek az orosz fogságban, olyan is volt, aki 7 évig nyomorgott Szibériában, mire hazakerült, és közben életjelet sem tudott adni magáról. Feleségek, gyermekek és édesanyák várták halálukig vissza a frontról szeretteiket, de voltak, akik sosem térhettek haza. Sorsuk ismeretlen. Sok család a sírba vitte a reményt, hogy tán’ nem halt meg és egyszer hazajön a katona. A hadifoglyok utáni kutatások a napjainkig témát adnak, hiszen több tízezer ember sorsa ismeretlen.

➡ 

További tardonai történetek, néprajzi érdekességek, mesesarok, festmények és grafikák a szerző weboldalán: Emlékeink.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..