93 év Tardonán – és egy nyílt örökbefogadás története

Pál Lilla írása

1925. december 15. napján született G. Borbála egy tardonai szegény családba. Egész életét Tardonán élte, mégis annyi minden történt ebben a 93 évben, hogy napokig lehetne hallgatni. Örökbe adták, túlélt egy világháborút, nem várta meg Tardonán, hogy testközelből lássa a háborút, hanem elébe ment…, hogy láthassa, akit szeret. Majd elgyászolta a fronton eltűnt férjét, hogy aztán sírva emlékezzen egész életében arra a napra, amikor a halottnak hitt férj a hadifogságból hazatért. Megélte, hogy szinte mindenét elveszítse a háború után…arra a napra, amikor az utolsó tehenét is elvitték, még most is úgy emlékszik, mintha csak tegnap lett volna.

„Ne panaszkodjatok, mert tinektek nem kellett aztat megélni, amit énnekem! Nektek jó. Nem tudjátok milyen élet vót, mibe kellett élni. Most mindentek megvan, csak meg kell becsülni” – ezekkel a mondatokkal okított mindig rendre a most 93 éves Dédnagyanyám, ha az élet nehézségeiről beszélgettünk.

93 éves. Apró termete, kicsi görbe lábai, ráncos kezei és valami oknál fogva még ma is alig őszülő gesztenyebarna haja van. Azok a görbe lábak bárhová elvitték, ahová csak akarta. Azokkal járta meg a lebombázott Nyíregyházát, azokkal szántotta egyedül a földjét. Fanyar humorral, erős, „csak azért is” természettel, hatalmas erővel áldotta meg a sors. Vagy inkább ilyenné edzette.

93 évvel ezelőtt egy igazán szegény napszámos családba született. Szüleinek 7. gyermeke volt. Az első lány a sorban. Persze, ahogy a korban az lenni szokott, nem élt mind a hét gyermek. A szülők első gyermekei egy ikerpár voltak, akik halva születtek. Őket követte egy fiúgyermek, aki valamivel több mint 1 hónapot élt, majd született 3 egészséges fiú, őket követte Borbála. A család a mindennapi betevő megszerzésével is küszködött. Földjük nem volt, napszámba jártak, egy kicsi házban éltek. 1927-ben úgy hozta a sors, hogy egy jómódú, gyerektelen rokon házaspár a faluból magához vette a másfél éves Borbálát. Miért? És hogyan történt? A valódi történéseket és okokat csak sejtjük, de az örökbeadók és örökbefogadók szájából ez sosem hangzott el. Hogy ezt a nyilvánvaló gazdasági eseményt Borbála számára elfogadhatóvá tegyék, egy olyan történetet kerekítettek köré, amivel a vér szerinti szülők és az örökbefogadók gyakorlatilag a gyermek életét mentették meg. Nekünk mindig így mesélte, mikor arról faggattuk, miért adták őt örökbe:

„Így beszéték, hogy arra vótak, oszt hallották, hogy ríttam. De igen soká ríttam, de nagyon keservesen. Édesapám meg azt mondta, hogy te Maris, édesanyámat ő Marisnak hítta. Eredj má’ nézd meg mé’ rí az a gyerek. Ő meg ment, megnézte mié rí a gyerek. Mondja Bógyimamának, hogy mondja má” meg neki mié rí annyira az a gyerek? Ő meg ült velem a fődön, én az ölébe vótam, oszt rítt ő is. Azt mondja azé rí a gyerek, mer éhes. Nincs neki mit enni… Oszt mondja édesapámnak, hogy kitudakolta mé rí, oszt ő meg aztat mondta neki, na hozd ide oszt tartsd jól. 1,5 éves vótam akkor. Elhozott oszt jótartott valamivel. Elcsendesedtem az ölébe, el is aludtam. Azt mondta neki édesapám, hozzad haza nem viszed oda többet, mer éhen hal. Tartsd itt.”

Borbálának így beszélték. Az általa Édesapámnak és Édesanyámnak nevezett nevelőszülők egy napon meghallották, hogy a kisgyermek keservesen sír, hosszú ideig hallgatták a sírását. A kíváncsiság vezette a nevelőanyját, amikor odament megkérdezni, miért sír annyira a gyerek. A Bógyi mamának nevezett szülőanya sírva mondta, hogy a gyermeke azért sír, mert éhes. Nincs mit enniük. A nevelőszülő pedig magához vette, megetette és nem adta vissza… Ez a történet. A valóságban az akkori szokást és viszonyokat ismerve ez nemigen így történt. A gyerektelen jómódú házaspár választott egy szegény rokon családot, ahol sok gyerek volt, és onnan örökbe fogadott egy gyereket. És miért éppen az akkor legkisebbet, Borbálát? Mert ő volt egyedül lány, a legkisebb. A szülőknek ő volt a „legértéktelenebb”, a fiúk nagyobbak is voltak, és a fiúgyerekre, mint segítő munkaerőre, a későbbiekben jobban lehetett számítani. A lányt meg ha felnő, ki is kell „stafirúngolni”, mikor feleségül veszik. Nem mellesleg ő volt akkor a legkisebb, a legkönnyebben ő szokta meg az új szülőket. És persze ez a kicsi nem is fog rá emlékezni, hogy honnan származik. Egyértelmű választás lehetett a szülőktől, hogy őt adják. A gyerektelen házaspárnak meg gyerek kellett, és egy nagyobb árva fiút már neveltek, nekik is megfelelt a kislány. A gyermekért nyilván nem kevés pénzbeli ellenszolgáltatást adtak a családnak.

Az örökbefogadást Magyarországon az 1877 évi XX. törvénycikk szabályozta. Az örökbefogadási szerződés jóváhagyása az Árvaszék feladata volt. Ez a törvény kimondta, hogy az atyai jogok átszállnak az örökbefogadóra. Az örökbefogadás gyakorlatilag ezen a szinten még „örökössé” fogadás volt. Nagyobb hangsúlyt kapott az örökbefogadott gyermek és az örökbefogató közötti gazdasági viszony, mint az örökbefogadás szociális mivolta. Az örökbefogadás gyakorlatilag gazdasági intézmény volt, főleg a vagyonosabb rétegek számára. A korszakban gyakori volt, hogy a szegényebb rokonok gyermeke közül fogadtak örökbe a gazdagabb gyermektelen házaspárok akár több gyereket is, illetve saját gyermek mellé is örökbe fogadtak 2-3 nagyobb gyermeket is, akiknek aztán a gazdaságukban, mint munkaerő vették hasznát. Nagyobb gyermekek örökbefogadásánál külön egyezséget kötöttek az öröklésre is, amit a nagykorúvá váláskor ki is fizettek a gyermeknek. Nemcsak Magyarországon számított gazdasági aktusnak az örökbefogadás, az 1920-as években Amerikában pl. sok nő pénzért újságokban hirdette örökbeadandó gyermekét… Magyarországon az 1952. évi IV. törvény volt az első, amely családjogi szempontból határozta meg az örökbefogadást, elődleges céljának a rokoni és családi kapcsolat létesítését határozta meg.

Örökbefogadási szerződés, 1936

Gy. Bálint és felesége jómódúak voltak, „első gazdák”. Az asszony 25 hold földet örökölt és a férjnek is volt néhány hold. Tisztes, jógazdák voltak. Mindenük megvolt. A földek között volt szántó, kapás, kenderföld, erdő és rét. Tiszta, rendezett házuk, portájuk és sok állatuk volt. Volt lovuk, disznójuk, birkájuk, tehenük. Az ólban mindig volt legalább 6 szarvasmarha. A földet maguk művelték cselédekkel és kepésük is volt (kepés: részes arató). Gyermekük nem született. A kor szokásihoz híven magukhoz vettek egy „anyátlan” szegény, rokon gyereket. Ez a fiúgyerek 11 éves volt, amikor hozzájuk került. Az asszony egyszer nagyon beteg lett, kellett a ház körül a segítség, ezért vették magukhoz a fiút. Nem fogadták örökbe, nevelték és dolgozott nekik. Azt ígérték neki, ő fog örökölni utánuk. 1927 nyarán magukhoz vették Borbálát, a fiú egyre jobban kiszorult a „családból”, hiszen őt addig sem tartották gyereküknek. Talán 15 éves lehetett, amikor kifizették a bérét és elment. Magától ment el, vagy elküldték, azt nem tudni. De a két „gyerek” egy későbbi találkozása sokat elmond erről:

„Kápolnára nősült. Egyszer, mikor ott vótam egy rokonomnál véletlenül találkoztam vele. Megismert. Köszöntem neki. Fogadta a köszönésemet és azt mondta. Nem azt mondom, hogy haragszom rád, de te engem onnat kitúrtal… Eredj innen, hozzám ne gyere többet, nem ismerjük egymást.”

Borbála a nevelőszülőknél nőtt fel. Úgy nevelték, mintha saját gyerekük lenne, de hivatalosan csak 1936-ban fogadták örökbe. Hogy miért vártak addig, azt nem tudni. Az örökbefogadási szerződésben rögzítették, hogy a szülői jogok átszálltak a nevelőszülőkre és onnantól hivatalosan is az ő vezetéknevüket viselte. Nem hivatalosan azt viselte addig is. Az iskolában is a nevelőszülők vezetéknevén íratták be, azon a néven szólította mindenki. A gyerek úgy tudta, hogy ők az igazi szülei. De az édesanyának és édesapának nevezett nevelőszülők nem tudtak édes szülők lenni. Jó emberek voltak, csak „kemények”, nagyon szigorúak. A gyereknek dolgozni kellett, ha pedig valamit nem jól csinált, vagy nekik nem tetszőn viselkedett, akkor rögtön megfenyítették. Ellátásban, ennivalóban, ruhában nem volt hiány sosem. A falubeli gyerekek többségéhez képest anyagilag jobb sora volt. Vér szerinti testvéreinek pedig gyakran csak a nélkülözés jutott. Miután Borbálát „odaadták”, a szülőknek született még 4 gyermeke, két fiú és két lány. Közülük egy fiú néhány hónaposan meghalt. Borbála egyik húga így emlékezett a gyerekkori nélkülözésre:

„Még ősszel, mikor hidegebb vót, akkor is mezítláb jártónk. Amikor má’ jó hideg vót, azt mondta a tanító úr, mostmá’ otthon kell maradni, mer mezítláb nem járhatónk. Templomba se mentőnk télen a szegényebbei, mer nem vót cipőnk.”

Az igazi szüleit és testvéreit persze mindig ismerte. De nem tudta, hogy számára ők többek, mint távoli rokon. Távoli rokonok. Ezt mondták neki. De senki nem mondta, hogy az iskolatársak az édestestvérek, hogy az a szegény rokon az igazi édesanya. Az igazi édesanya, aki mindig nagyon kedves volt hozzá, és az utcán sose ment el mellette úgy, hogy ne szólt volna hozzá. Persze akadtak, akik gúnyt űztek belőle. De ezt sosem vette komolyan. Egyik alkalommal, amikor az utcán az előtte siető nevelőanyja után „Édesanyám, várjon meg!” kiabálással futott, egy idősebb asszony röhögve utána szólt, hogy „Mit kiabálsz az nem is az anyád neked!”. Ezt nem hagyta szó nélkül, megállt és visszakiabált: „De az anyám. Te hülye vagy, bolond vagy!” Az asszony válasza erre csak egy gúnyos nevetés volt. Ezt a gúnyos nevetést sosem tudta elfelejteni. Hallotta ezt az előtte haladó nevelőanyja is. Az asszonnyal nem pörölt, de a nevelt lányát jól elverte, amiért azt mondta valakire, hogy „hülye, meg bolond”, ilyet nem volt szabad mondani senkinek, főleg egy idősebbnek – még úgy sem, hogy az igazat mondott és rosszindulatból mondta.

Iskolai csoportkép Tardonán, az 1930-as évekből. A képen Borbála és több testvére is szerepel (ha jól ismerte fel magát, ő a bekarikázott lány a képen)

Borbála 11 éves volt, amikor megtudta, hogy az édesanya neki nem is édesanya. Még alig száradt meg az örökbefogadási szerződésen a tinta, 1936-ban, meg is találta. A szerződést a nevelőszülők a többi hivatalos irattal a komódban tartották. A háromfiókos komód legalsó fiókját lehetett kulcsra zárni, oda tették. Persze ez a gyereknek rögtön feltűnt, hogy valamit ott „ő előle dugdosnak”. A szülők elmentek a vásárra, őt meg otthon hagyták egész napra egyedül, hogy lássa el az állatokat, intézze el a ház körüli munkát. Persze kihasználta, hogy egyedül maradt, mert nagyon érdekelte, hogy mi van a fiókban:

„Mikor elmentek a vásárra, szecskát vágtam a 6 marhának, azután meg elvégeztem amit kellett, de csak azon gondolkodtam mi lehet abba a fiókba, aminek a kulcsát eldugták. Azt nekem nem volt szabad kinyitni. Azon törtem a fejem én azt, hogy tudnám kinyitni. Három fiókja vót, az volt a legalsó. Hát kihúztam teljesen a közepső fiókot. Oszt akkor az alsó fiókba mindent láttam, hogy elvettem felőle a másik fiókot. Egy kendőbe vótak bekötve papírok, aztat kibontottam. Rá volt írva egy borítékra, hogy Gy. Bálint és neje örökbefogadók. Vót ott sok irat, de a többi az nem érdekelt. Elolvastam. Akkor tudtam meg ki nekem az anyám meg az apám. Ríttam. Csak ríttam nagyon soká. Fogtam a papírt a kezembe és ríttam.”

Visszatette a papírokat, visszatette a fiókot és nem szólt senkinek egy szót se. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna. Persze mikor hazamentek a nevelőszülők és vitték a „vásárfiát”, ő meg nem örült úgy, mint szokott, csak kérdezgették mi baja, de nem mondta el. Csak hetek múltán derült ki, hogy tudja, a titkot. A nevelőanyja egyszer kinyitotta a fiókot, és észrevette, hogy nem úgy vannak, a papírok ahogy hagyta. Amikor az örökbefogadási szerződést kinyitotta, észrevette, hogy foltos a papír. Borbála könnye megáztatta. Ez árulta őt el. Akkor rögtön „elővették”, mondja meg, kinyitotta-e a fiókot, megmondta. Persze megkapta a magáét, amiért nem hallgatott a szóra. A nevelőszülők feladata volt tájékoztatni a vér szerinti szülőket, hogy a gyerek tudja az igazat. Borbála még hetekig nem szólt nekik, nem ment el hozzájuk, mert félt, hogy fogadják. Egyszer csak bátorságot vett magán és elment a szülőházába. Ismerte őket mindig, tudta, hol laknak, csak most már nem mint rokonhoz ment, hanem mint a szüleihez. Amikor belépett az ajtón, csak annyit mondott neki az édesapja: „Isten hozott téged.” Megölelték. Szerették mindig. Onnantól különleges kapcsolat volt közte és az igazi családja között. Továbbra is a nevelőszülőket szólította „édesanyámnak” és „édesapámnak”, az igazi szüleit meg a ragadványnevük után „Bógyi mamának” és „Bógyi papónak”. Mindig számíthatott rájuk, ha segítség kellett. A háború idején, amikor az élet egyre nehezebb lett, a testvérei és szülei akkor is segítségére voltak. 1942. januárjában ment férjhez. A nevelőszülőkkel egy házban laktak. Első gyermekük 1943-ban született.

Borbála és férje, József, még mint jegyespár, 1941-ben

A férjét, Józsefet 1944-ben behívták katonának. Nyíregyházára kellett bevonulnia, a huszárezredbe. Ennyit tudott, mikor az ura útnak indult 1944 szeptember első napjaiban. 1944. szeptember 6-án, szerdán lebombázták Nyíregyházát. Bemondta a rádió. Borbála nem tudott nyugodni, hogy ugyan az ura életben van-e, mi van vele. Úgy gondolta, bajban lehet, mert a bombázással biztosan a kaszárnyát bombázták le először. Elhatározta, hogy megkeresi. A vér szerinti apja kísérte el. Nem engedte, hogy egyedül útnak induljon, a gyerekét a nevelőszüleire bízta, ő meg az igazi apjával útnak indult. Egy nagy batyuban a hátára kötött ennivalót meg ruhát, hogy ha életben találja a férjét, azt odaadja neki. A vonat nem ment be Nyíregyházára, mert a sínek is le voltak bombázva, Rakamazon megállt. Onnan gyalog mentek el Nyíregyházáig:

„Amikor mi beértünk Nyíregyházára a dohánypajta még égett, de olyan gödrök voltak az úton, hogy egy ház belefért volna, a láncos bombáknak ott voltak a láncai, sehol katonát nem lehetett látni, no majd egyszer egy tiszt jön felém, köszönök neki illedelmesen, mondom ezt meg ezt keresem, azt mondta, hogy: „Kedveském itt már ne keresse, mer má ők el vannak szállásolva Kótajba.” Hát hogy lehet oda eljutni? Azt mondta, hogy: „Sehogyse, mer Kótaj ide 22 km.” A nagy batyu ugye a hátamon vót, meg papónak megint külön, azt mondta a tiszt, hogy én oda úgyse tudok eljutni gyalog. Se vonatjárat, se buszjárat, semmi se… Nagyon elkeseredtem, de mondtam, ha én eddig eljöttem, nem megyek haza míg meg nem tudom él-e az uram! A tiszt megsajnált, oszt akkor azt mondta, hogy üljőnk fel a muníciós szekerre, elvisznek Kótajba. Muníciós szekernek hítták, amivel küldték utánnok a lőszert meg az ételt meg ilyeneket, azt mondja a tiszt: „Na tessenek jönni a papóval, apja vagy ki?” Hát mondom apám. „Ő felül az egyik szekerre, magát nem ültetem a másikra, majd csak a harmadikra, vagy a negyedikre, de ne tessék félni, majd én őrzöm benneket.” Biciklivel elment előre, akkor megint megfordult ott, ahol én ültem. „Jól tetszik érezni magát?” Hát mondom, ha a férjemet már látnám, lehet, hogy jobban érezném magam. No mikor beértünk Kótajba, ott letettek, azt mondja: „Mostmár tessenek leszállni, mer ezt nem szabad lett vóna idáig se, de én vállaltam a rizikót. Mostmár keresse meg a férjét, a szállások itt van.” Mentem is egy darabon, ott vót egy nagy dohánypajta, körbe vótak a szalmák lerakva, pokróccal leterítve, mindenkinek a katonaláda. A Józsié úgy vót, hogy pont ahogy az egyik ajtón bementem, megláttam rajta a nevét kiírva. Ződre vót festve a láda, fehérrel meg a betűje: „B. József”, mondom papónak, tessék jönni, ide, itt van. De ő meg ki vót küldve őrségbe, nem találkoztunk gyorsan, várni kellett. Amikor megérkezett, igen megörült. El se hitte, hogy én oda elmentem ő utána. Nemsoká lehetett beszélgetni, csak hamar indulni kellett vissza. Sátoraljaújhely fele kellett jönni, Kótajból oda gyalog, mer éjfélkor indult a vonat Miskolcra… igen ám, de közbe légiriadót kaptónk, alighogy bemenejőnk a terembe vonul mindenki kifele. Hova mennek ezek? Azt mondja, hogy légiriadó, jönnek a bombázók. Hát hova mennyőnk? Jaj Istenem, mondom papó menni kell, azt mondja: „Hova?” Mondom én is szeretném tudni, hogy hova, mer ugye akkor már mindenki elment az óvóhelyre, nem tudtónk senkit megtalálni, hogy hol az óvóhely éccaka… sötétbe. Az állomás felett vót egy nagy akácos erdő. Oda mentőnk mink meg még azok, akik ott nem tudták hol az óvóhely, vagy tízen vótunk ott. Az vót a szerencsénk, hogy gyött a vihar, amiatt nem lett bombázás. Mikor kivirradtunk, visszamentőnk az állomásra, onnan a vonattal eljuttunk Miskócig. Miskócrul gyalog gyöttünk haza.”

A férje, amíg csak tudott, rendszeresen küldte haza a tábori postát. Nem írhatta meg, hogy hol van, csak a tábori szám szerepelt a levélen. 1944 novemberében Széphalomra vezényelték a hadtestét. Ott a szállásadójuknál éppen egy miskolci rokon tartózkodott. Vele sikerült eljuttatni egy levelet a feleségének, amiben leírta, hogy hol van, de ezt nem árulhatta volna el, ezért a levelet Miskolcon adta fel a segítője. Azt is megírta neki, hogy ne induljon el utána, mert mire a levelet ő megkapja, már lehet, hogy nem is lesznek Széphalomba. De Borbála még aznap, amikor levelet megkapta, megint csak felpakolt, amit tudott, és vér szerinti apjával elindultak Széphalomra, a gyerekét ismét a nevelőszüleivel hagyta.

„Amikor odaértünk Széphalomra, akkor vitték benneket a fertőtlenítőbe, ők mentek az úton, én meg mentem a járdán. Ő megismert engem, viszont én nem ismertem őtet meg a csapatba. Elmentem a szállásokra, ott meg a szentmártoni barátja a S. Béla meglátott, őt nem vitték a fertőtlenítőbe, gyött, megölelt „Borcsám, hogy kerültel te ide?! Józsit most vitték a fertőtlenítőbe.” Mondom láttam azt a csapatot, de nem ismertem meg. Azt mondja, hogy jó is, hogy nem ismerted meg, mer hogyha megismerted vóna, oszt odamentel vóna hozzá, őtet a Csattai agyonverte vóna bunkósbottal. Csattai Bertalan vót a felettese, megjegyeztem a nevét. Mikor oszt visszaért a fertőtlenítőből, megint csak nem akart hinni a szemének, hogy mink Papóval oda is elmentőnk őutána. Rítt örömébe. De megint csak gyorsan indulni kellett haza, nem lehetett ott lenni soká nekem.”

A háború idején még egyszer, 1944 decemberében látta a férjét. Kassán voltak, onnan kért eltávozást, de nem tudott vonattal jönni, gyalog jött haza Tardonára. Épp hogy hazaért, már másnap menni is kellett neki vissza, mert mire letelt az eltávozás, jelentkezni kellett. 1944. december 13-án Tardonát is elérte a front, a szovjetek és németek a faluban vívtak közelharcot. A harcok már napközben megkezdődtek, ő épp a tehenet fejte, hogy az óvóhelyre tudja vinni a lányának, amikor az udvarán egy kézigránát robbant fel. A tehén ijedtében a lábára ugrott, Borbálának szétroncsolta a lábujját. De így is menni kellett az ételt vinni az óvóhelyre a gyereknek. Vérző lábbal, kilógó lábujjcsonttal ment az étellel a lányához és nevelőanyjához. Mire odaért, a faluban már akkora volt a káosz a harc miatt, hogy hazamenni nem tudott, az éjszakát az óvóhelyen vészelte át. A front elvonult, kitavaszodott, a harcok hivatalosan is véget értek, csak ő már akkor hónapok óta nem hallott a férjéről semmit. Életjelet nem adott magáról. Utoljára akkor beszéltek, amikor Kassára visszaindult, nem küldött egy levelet sem onnantól. A faluba a katonák sorra érkeztek vissza, meg jöttek a halálhírek is. Csak neki nem jött semmilyen hír. A földet művelni kellett férj nélkül is. A nevelőszülők már öregek voltak, elmúltak 60 évesek is, rájuk nem lehetett a fizikai munkában számítani. Az édestestvérei segítségére voltak. Segítettek neki a földművelésben, a húgával még ketten is elmentek aratni, ő kaszált, a húga meg a markot szedte. Pedig már akkor nagyidős terhes volt. 1945. június 1-én megszületett második lánya, Margit. Pihenni akkor sem lehetett, dolgozni kellett. A szülést követő második héten nagyon beteg lett. Az mondták, hogy fertőzést kapott. A vér szerinti szülei szekérrel vitték a kórházba Miskolcra, a két gyereket a nevelőszüleivel hagyták. A Vasgyári kórház ki volt akkor telepítve Miskolc-Perecesre, oda kellett menni.

„Az orvos azt mondta Bógyi mamának, ha 2000 pengőt letesznek rám teszi a kezét, de itt már elég lenne a koporsóba belefordítani. Bógyi mama ríva könyörgött az orvosnak, hogy még az éccaka visszajön a pénzzel, ha hazaér má fordul is vissza, csak gyógyítson meg. Azt mondta arra az orvos, na jó van, nem kell annyira sietni, hónap is jó lesz a pénz.”

A nevelőszülők ki tudták fizetni a pénzt, odaadták az anyjának, hogy vigye el az orvosnak. Két hétig volt a kórházban. Mikor hazaengedték, azt mondta az orvos, hogy:

„még egy bádog vizet se lehet megemelni, kímélni kell magam. Nem, hogy 1 bádog vizet nem emeltem meg, hanem menni kellett takarni a rétre. A két gyerek az édesanyámmal volt. Akkor mire én már felgyógyultam, megint a kisjányom lett beteg. Igaze én a kórházban voltam, nem tudtam szoptatni. Forralatlan tehéntejet adott neki édesanyám. Bélhurutot kapott tőle. Vinni kellett a kórházba. Azt hittük nem marad meg, de szerencsére megmaradt.”

A hónapok teltek, az élet könnyebb nem lett, csak nehezebb. Borbála még mindig nem kapott hírt a férjéről, hiába várta. 1945. november 1-ére ma is úgy emlékszik, mintha csak tegnap történt volna:

„Gyertyát mentek égetni édesanyámék a temetőre. Híttak engem is. Én meg kifakadtam, hogy én nem megyek oda, mer ki tudja, hogy hol van Józsinak a csontja szétperegve, én meg még egy szál gyertyát se tudok rajta gyújtani. Mit ad isten, másnap reggel, november másodikán a Vasgyárbú voltak itt cserélni, így ment akkor az élet, mer pénzünk nem mindég volt, cseréltük a felesleget. Azt mondja az asszony, na tessék akkor számolni jó lesz-e így. Mondom mit tudom én jó lesz-e, nem tudok én most számolni, akkor is csak ríttam. Éppen ekkor hallom, ahogy a nagy kezét rátette a kalincsra. Megismertem ahogy nyitotta az ajtót! A nyakába ugrottam! Mondom neki megint jányónk van. Azt se tudta, hogy megszületett. Ránézett, oszt azt mondta, hogy örüljőnk neki, hogy jány, mer’ nem éri meg aztat, amit én.”

Amikor hosszú évek múltán a férje meghalt, mindig kétszer tartotta meg a halottak napját. November első napján gyertyát gyújtott mindenkin, november 2-án pedig újra gyertyát gyújtott, de akkor már csak a hadifogságból hazatért férjén. Francia fogságban volt, Marseille-ben. A franciák amikor elengedték őket, Budapestig kísérték a foglyokat, az állomáson eleresztették őket. Persze ezt a szovjetek is várták. Ott fogták össze az elengedett foglyokat és tették egy vonatra, vitték, ki tudja, hova. Őt is karon fogta két oldalról két nő, de szerencsére észnél volt, ellökte őket és szaladt, amerre látott. Sikerült felszállnia egy vonatra. Miskolcról gyalogosan jött haza. Pokrócból csinált hátizsákjában, abba volt a kevéske holmija. Útban hazafelé találkozott két tardonaival, köszöntötte őket, és rögtön arról érdeklődött mi van az ő családjával, tudják-e. De azok nem tudtak neki válaszolni, mert nem ismerték fel, olyan állapotban volt. Be kellett neki mutatkozni, hogy tudják ki, pedig a két ember egész addigi életében ismerte őt.

Borbála és családja az 1950-es években

A férj hazatérte után valamivel könnyebb lett az élet. Hogy kuláklistára ne kerüljenek, a földet „leíratták” a nevükről, csak egy kevés maradt. A háború után tovább növekvő terhek elvettek tőlük szinte mindent. Egyik nap éppen a szüleitől ment haza, mikor a kapujába teherautó állt, rajta az utolsó tehenével. El akarták vinni. Be kellett szolgáltatni. A rémült állat, amint meglátta gazdasszonyát, vergődni kezdett az autó platóján, sikerült kioldania a rosszul rögzített kötelét, és menekült. Leugrott a palatóról. Eltört a lába. Azt mondja, még most is hallja, hogy bőgött a tehene a fájdalomtól. Az állat a földön vergődött kínjában, ő meg sírt. Persze a törvény két végrehajtója őt okolta. Dühében megütötte az egyiket, ami persze nem marad viszonzás nélkül. De ő egyenes derékkal állt fel a földről is, mint mindig. Azt mondta, megátkozta őket, ezekkel a szavakkal: „Úgy törjön össze a tík életetek, mint ahogy a tehenemet összetörtétek”. A tehenet le kellett ölni. De a család túlélte ezt is, dolgoztak továbbra is keményem, amit csak kellett, amit csak lehetett. Sok év múlva „elégtételt” is kapott, a tehénért. A két egykori „végrehajtó” elment hozzá. És bocsánatot kértek. A bocsánatért cserébe pedig azt kérték, „most már vegye le róluk az átkot”, mert mindkettőnek úgy tört össze az élete, mint annak a tehénnek, akit elvettek tőle…

„Hejj de boldog ki a maga földjét szántsa, vagy két ökrét vagy két lovát hajtogatja. Cselő-csákó, csengő én az ekét fogom. dalol a pacsirta én meg csak hallgatom” – ezt a nótát könnyes szemmel énekelte még nemrég is, mikor ezekre az évekre emlékezett.

93 évére hol nevetve, hol könnyezve emlékezik. Nehéz élete volt „Megszenvedtem én mindenér”. Az örökbe fogadott gyerek ugyanúgy ápolta haldokló nevelőszüleit, mint vér szerinti szüleit. És most, 93 év múltán is az igazi szülőkhöz vágyik, a szülőanyját emlegeti mindennap. A demencia néha eluralkodik rajta, akkor csak őt keresi, „Bógyi mamát”. Az unokákat azzal fogadja, hogy „Vótatok-e Bógyi mamánál? Vittetek-e neki levest? A levest nagyon szereti.” Máskor meg azzal fogad, hogy „Bógyi mamának szóltal-e, hogy itt vagyok? Ha szóltal vóna biztosan jönne. Nem tudja, hogy itt vagyok.” 93 évével még itt van, de már máshova vágyik. Már menne valahová. Elköszönt már rég mindenkitől, két gyermekétől, négy unokájától, hét dédunokájától, két ükunokájától.

„A szép öregkor arany legendája
Igaz-e még?
Estére vajjon kiderül az ég?
Lehet majd hangtalanul, hosszasan,
Megbékülten a csillagokba nézni?

Emléket, álmot… szellemet idézni?

Estére vajjon elül a vihar,
Letompul életünknek sok-sok éle? –
Vagy csupán irányt változtat a szél:
Északira hűl déli dühöngése,
S szirokkó helyett bóra
Szabadul rá lelkünk nyilt tengerére?

Mi lesz velünk estére?”

Reményik Sándor: Estére

One comment

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .