Egy hihetetlen, de igaz kazincbarcikai történet – I. István, aki többször „megszületett”…

Takács Zsolt írása

Nem vagyok valami nagy tévénéző, de a 80-as évek sorozataira halványan azért emlékszem. Persze könnyű helyzetben vagyok, hiszen nem volt túl sok… Rémlett egy izgalmas és jópofa sorozat, de a címe sehogy sem jutott eszembe. Hihetetlen történetek? Rejtélyes igazságok? Meghökkentő mesék? Rövid nyomozás után rájöttem, az utóbbi derengett fel a következő kazincbarcikai eset első olvasásakor – ám az alábbi történet felülmúlja mindegyik sorozat forgatókönyvét…

I. István üvegező szakmunkás 1977. szeptember 24-én töltötte be a 33. életévét. 1944. szeptember hó 24-én Sajókazinc községben, bányász szülők gyerekeként látta meg a napvilágot. Először…

Élete során ugyanis többször került olyan helyzetbe, amelyből egy „átlag újjászületőnek” kettő már nagyon is sok. De menjünk – majdnem azt írtam, essünk… – sorjában…

I. István kétesztendős volt, apró kis emberke, amikor beleesett a megáradt Sajóba, ahonnan bányász apja mentette ki. Hatesztendős volt, amikor a bátyjával és még két másik utcabeli gyerekkel egy háborúból visszamaradt kézigránáttal játszadozva felrobbantak. Négyük közül hárman, közöttük a bátyja, életét vesztette, ő sértetlen maradt. 1955-ben, tizenegy évesen fejjel belezuhant a régi erőmű egyik Sajó-parti, vízzel teli aknájába, centiméterekkel a nagy öntöttvasból készült szívócső mellé… Túlélte.

Ám mindez „semmi” ahhoz képest, ami 1976 októberében történt meg vele…

I. István ekkoriban a Borsodi Állami Építőipari Vállalat dolgozója volt. A Csokonai út 22. számú tízemeletes épület befejező munkálatain dolgoztak. A zsebében lévő levő szerszámok, a kalapács, a gitt-kiverőkés, a gittelőkés, a harapófogó, a csavarhúzó talán valamivel hamarább földet ért, mint ő maga. Szemüvegének egyik üvege eltörött.

„A szabadesés olyan mozgás, amelyet egy test a nehézségi erő hatására végez, ha kezdősebessége zérus. Ha egy test nem nagy magasságból szabadon esik, megtett útja (s) az eltelt idő (t) négyzetével arányos: s = g:2 t², ahol a g a nehézségi gyorsulás. I. István üvegező szakmunkás a 38 méteres utat szabadeséssel valamivel több mint kettő és fél másodperc alatt tette meg, s amikor földet ért, sebessége megközelítette az óránkénti száz kilométert…”

I. István ugyanis 1976. október 6-án munka közben, önhibáján kívül, lezuhant az említett tízemeletes lakóház tetejéről…

Szerencséjére egy friss földhalomra zuhant, a testének jobb oldalával. Fájdalmat érzett a lábán, de ezenkívül semmi mást. Fel akart tápászkodni, de a munkatársai nem hagyták. Mentőt hívtak. A kórházban kiderült, hogy csodával határos módon, tulajdonképpen nem életveszélyes sérülésekkel élte túl ezt a nem mindennapi zuhanást. Egy fiatal villanyszerelő, aki az esetet látta, ideg-összeroppanást kapott. Tovább ápolták a kórházban, mint I. Istvánt.

Miután lezuhant, s a kórházi tartózkodása során is, többször halálhírét terjesztették. Senki nem hitte el, hogy ezt túl lehet élni. A kórházi ápolás után I. István még négy és fél hónapot otthon pihent, aztán újra munkába állt. Miskolcon, az Avas-délen egy hasonló tízemeletes lakóháznál kezdte a munkát. Emlékei felderengtek, kicsit meg is szédült, de aztán erőt vett magán. A munkatársai által összeszedett régi szerszámaival felballagott az épület tetejére…

Egyébként annak az erkélynek az üvegezését is ő végezte, ahonnan annak idején lezuhant. Felépülése után (mármint I. István felépülése után…) visszakerült Kazincbarcikára egy üvegezőbrigádba. I. István nem tudná másképpen elképzelni az életét. Nagyon szereti a szakmáját. Róla is úgy vélekedtek a munkatársai, ismerősei, hogy nemcsak szereti, hanem kitűnően műveli is.

Balesete, illetve felépülése után könnyebb, nyugalmasabb elfoglaltságot ajánlottak neki. Ő nem vállalta. Úgy tartotta, semmiféle előnye nem származhat az embernek abból, hogy 38 méter magasból lezuhant, és életben maradt. Csak az az egy előnye lehet, hogy él.

És folytatta ott a munkát, ahol annak idején a kényszer egy időre abbahagyatta vele. Nagy céljai nem voltak. Becsületben akarta felnevelni családját, a 12 éves leányát és a 11 éves fiát, el akarta végezni az építőipari szakközépiskolát, és szeretett volna egy nagyobb lakást a másfél szobás helyett.

Sikerült-e megvalósítani a céljait? Nem tudjuk. A megyei napilap tudósítása nagyjából itt véget is ér. Ám azt hiszem, ha lehántjuk a korabeli cikkről a több mint negyvenéves nyelvezetet (ezeket inkább nem idézném…), nyugodtan fejet hajthatunk I. István előtt. Nem mindennapi történet egy nem mindennapi emberről.

Készült az Észak-Magyarország 1977. szeptemberi cikke alapján

Ajánlott irodalom: Slavomir Mrozek: Zuhanás közben

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..