A szobrok városa alkotói: Mikus Sándor

Takács Zsolt írása

Mikus Sándor Kévekötő és Munka után című terrakotta domborműveit balkondíszként 1955-ben helyezték el az akkor Béke, nem sokkal később Lenin, ma Egressy út 23. és 25., illetve a Rákóczi tér 2–4-es lépcsőházak balkonjain. E különleges alkotások a mai napig – és remélhetőleg még nagyon sokáig – meghatározzák az épületegyüttes, a sétálóutca és a talán legszebb terünk arculatát. A kétszeres Kossuth-díjas szobrászművésznek azonban volt egy olyan alkotása is, amelyről az 1974-ben kiadott „A szobrok városa” című kiadvány „jótékonyan hallgat”. Történelmi virtuális sétánk során bemutatjuk a mester országszerte megtalálható (vagy már nem található…) alkotásait is, és persze felidézzük azt a megrendítő és felemelő eseményt is 1956-ból, amelyhez a híres-hírhedt szobra köthető.

Mikus Sándor szobrászművész, pedagógus a Gödöllői-dombság peremén fekvő Sződ községben született 1903. augusztus 11-én. Autodidaktaként kezdett el mintázni portrékat, rajzai, karikatúrái már korán megmutatták művészi adottságait. A szobrászatot is egy szabadiskolában sajátította el. 1924-1927-ig az Újpesti Egyesült Izzóban dolgozott műszerészként, s egyik művének ezen időszak alatt akadt egy vásárlója is. Pfeifer Ignác vegyészmérnök, műegyetemi tanár, az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának vezetője, akinek egyébként elévülhetetlen érdemei vannak a cég világhírűvé válásában, megvásárolta Mikus Öreganyám c. portréját. E vétel nyilván jó ajánlólevél lehetett, mert két, akkor már ismertebb pályatárs, Bernáth Aurél és Pátzay Pál biztatására Olaszországba utazott egy hat hónapos tanulmányútra. (Pátzay mesternek szintén megtalálható két szobra is a városunkban, de erről majd később…) E tanulmányutat aztán egy hosszabb ott-tartózkodás követte, 1930-ig élt Olaszországban, előbb Firenzében, majd Rómában, ahol egyébként Pátzay műtermében dolgozott. Hazatérve, ismét Izzó-munkatársként, még abban az évben, azaz 1930-ban kiállított a Velencei Biennálén (La Biennale di Venezia), a kétévenként megrendezett művészeti, politikai és társadalmi seregszemlén, amelyet 1895-ben az akkori modern képzőművészet elismertetésének céljával rendeztek meg első alkalommal. Hogy a biennálén kiállítani milyen rangot jelentett, azt jól jelzi, hogy az 1928. évi XVI. Velencei Biennálé magyar anyagának elrendezését Vaszary János festőművész szervezte, munkája elismeréseképpen olasz állami díjjal tüntették ki, ugyanitt Virágcsendélet c. képét pedig megvásárolta az olasz állam.

Mikus Sándor: Önarckép

Mikus Sándor első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban rendezte meg 1932-ben. Az 1937. évi párizsi világkiállításon két aranyérmet nyert, a Fésülködő nő c. szobra pedig a két évvel későbbi New York-i világkiállításon is szerepelt ‒ bár ott akkor egy katalán festőzsenire figyeltek inkább a látogatók, egy bizonyos Salvador Dalíra, aki a Vénusz álma c. installációjával borzolta a kedélyes közönség idegeit…

Mikus Sándor 1946-tól a józsefvárosi Százados úti művésztelepen dolgozott. A művésztelepet még 1911-ben hozták létre, Bárczy István akkori főpolgármester támogatásával, s a cél az volt, hogy olyan olcsó bérlakások épüljenek a területen, amelyeket a művészek meg tudtak fizetni. Itt élt és alkotott hosszabb-rövidebb ideig többek között Antal Károly, Búza Barna (ő konkrétan hosszabb ideig: már a háború előtt lakója volt a telepnek, s itt élt haláláig, 2010-ig), Makrisz Agamemnon vagy Stöckert Károly, akiknek szintén megtalálható egy-egy alkotásuk Kazincbarcikán, de akikről majd szintén később…

Petőfi-szobor Ózdon (forrás: egykor.hu)

1949-ben négy szoborpályázat első helyezettje volt Mikus, s ebben az évben állították fel első köztéri alkotását, egy Petőfi-szobrot Ózdon, amely egyben a város első köztéri szobra is volt. Hogy ebben a négy pályázatban benne volt-e Petőfi, illetve az abban az évben elkészített további három alkotása, nem tudni, mindenesetre az utóbbiak utóélete nem túl szerencsésen alakult (mármint a művész szempontjából…)

Az egyik ilyen alkotása a legendás Guszev kapitányt ábrázolja (domborműves emléktábla, kő). Az emléktábla felirata a következő volt:

„Népünk 1848-49-es harcával együtt harcoló, a cári önkényuralommal szembeforduló mártírhalált halt Guszev százados és társai emlékére állította a Magyar Néphadsereg.”

Szép gesztus, csakhogy Guszev kapitány (avagy százados) soha nem létezett, az 1849-ben a magyarok ellen vezényelt, majd a mi oldalunkra átálló katonatiszt alakját Illés Béla író találta ki, mintegy bizonyítékul a magyar és az orosz nép történelmi barátságának. A korabeli „médiahack” annyira jól sikerült, hogy 1948-ban például egy magyar delegáció utazott a Szovjetunióba, hogy tiszteletüket tegyék Guszev és társai sírjánál. A sírokat, illetve az Illés által idézett levéltári periratokat természetesen sehol sem találták, ám nyilván egy ilyen apróság akkoriban nem zavarhatta meg a szovjet-magyar barátságot… …és bár a történészek az ötvenes évek derekára már összevonták a szemöldöküket (értsd: átláttak a szitán…), de még nem járunk ott, csak 1949-ben, amikor is a Magyar Néphadsereg felavatta az emléktáblát. Egy akkori kapitány (avagy százados) úgy gondolhatta, ezzel nem róttuk le kellőképpen a hálánkat, így hát a budapesti, V. kerületi, a József Attila utca és a Szabadság tér közötti közterületet Sas utcáról átkeresztelték Guszev utcára. Az emléktáblát azóta lebontották (megtalálható a Fővárosi Képtárban), és 1990-ben az utca is visszakapta régi nevét.

A Guszev-dombormű a Guszev utcában (forrás: http://konyvkultura.kello.hu)

Hasonló sorsra jutott egy másik 1949-es domborműve, amely a Szabad Nép székházát ékítette a József körúton, ezt 1991-ben bontották le.

Nem járt ilyen jól a harmadik alkotása, amely Vecsés határában állt. Talán még sokan emlékeznek a Steinmetz kapitányt ábrázoló Parlamenter-emlékműre, amely 1993 óta a budatétényi Szoborpark lakója. Azonban volt e műnek egy „elődje”, egy kétalakos bronzváltozata – ezt azonban 1956-ban felrobbantották…

Steinmetz kapitány emlékművének koszorúzási ünnepsége 1950. április 4-én (forrás: Fortepan)

Mikusnak nem ez volt az egyetlen szobra, amelyről így döntöttek az emberek az októberi forradalom napjaiban…

A főváros vezető testülete, a Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-i, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén megtartott díszközgyűlésén a jelenlévők annyira fellelkesültek az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezérének kerek évfordulójától, hogy azonnali hatállyal átkeresztelték az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatot hoztak arról, hogy a generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttetnek és állíttatnak fel Budapest erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén. Az ötlet nyilván ennél is magasabb szinten születhetett meg, a bizottságra a lelkesedésen kívül a kivitelezés nem kis munkája hárult. Először is: hol van a fővárosban a legméltóbb és legalkalmasabb hely? Hát a Dózsa György úton – vágnánk rá mai tudásunk birtokában, hiszen végül is ott állították fel az eredetileg 6 méteresre tervezett, de végül 8 méter magasra sikeredett, 65 mázsás szobrot, amelyet a talapzat még mintegy tíz méterrel tett magasabbá. Azonban nem volt ilyen egyértelmű a helyszín: a viták során felmerült az is, hogy a szobrot a Hősök terén, a Millenniumi emlékmű oszlopcsarnokának centrumába, a magyar királyok és fejedelmek alakjai között helyezzék el. De vagy megmaradt még a „hivatalban” valakinek a józan esze, vagy emlékezhettek még többen arra, hogy a Hősök tere legutóbbi átalakításának is rossz vége lett… A Tanácsköztársaság alatt, 1919. május 1-jén ugyanis az egészet vörös drapériával vonták be, Gábriel arkangyal szobrát obeliszkké alakították, és eléje Marx 7 méteres gipszből öntött alakját állították. Vagy csak egyszerűen a kor technológiai színvonala nem tette lehetővé e terv megvalósítását, esetleg az anyaghiány…

A 25 meghívott szobrász pályázata közül politikusokból és művészekből álló zsűri választotta ki Mikus Sándor Kossuth-díjas alkotó tervét. Mikus a „Sztálin-emlékmű” készítésekor már régen „hivatalos” szobrásznak számított. 1949-ben nyert Kossuth-díja után 1952-ben másodszor is megkapta ezt a máig is legnagyobbnak számító művészi elismerést. „Rossz nyelvek” azt beszélik, a meghívott szobrászok között azért akadtak olyanok is, akik szándékosan olyan makettet küldtek be, hogy csak nehogy őket válasszák ki e feladatra.

A monumentális szobrot 1951. december 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelenlétében avatták fel. A dísztribünön ott volt „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás is. Állítólag amikor Vorosilov marsall (a második világháborút követően Magyarországon kulcsszerepet játszott a szovjet katonai hatalom megszilárdításában és a kommunista hatalomátvétel előkészítésében) Budapesten járt, alaposan és hosszasan megvizsgálta a szobrot, és „azt mondotta, hogy a Sztálin elvtársat nagyon gyakran látja és ennek alapján bátran mondhatja, hogy a szobor jó”.

Ki tudja, talán mint szobor, valóban jó volt, és a feldühödött embereknek sem esztétikai kifogásaik voltak ellene… A sötét korszak jelképét 1956. október 23-án délután döntötték le. A téren százezres tömeg gyűlt össze. Acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, voltak, akik hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, hogy azzal próbálják kettévágni a hatalmas szobrot ‒ az embermagasságú csizmánál. Mikus szobra nehezen adta meg magát. De végül csak ledőlt. A tömeg nagykalapácsokkal, feszítővasakkal esett neki, ütötték, ahol érték, végül elvonszolták a Blahára, az Emkéhez, majd a maradványokat az Akácfa utcába. A szobor sorsát kutatók nagyjából ennyit tudnak a mű utóéletéről, illetve azt, hogy egy-egy ma már ereklyének számító része valahol lappanghat a műgyűjtők körében. Egy konkrét részéről azért tudnak: Sztálin jobb kezére Pécsi Sándor színművész csapott rá akkoriban.

(Készítette: Gyula Nagy – FOTO:Fortepan — ID 51885:, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=44684516)

(Készítette: Fortepan adományozó HOFBAUER RÓBERT – FOTO:Fortepan — ID 93004:, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=47517681)

Mikus Sándor 1949-től 1975-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, 1958 és 1961 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola elnöke volt. Két egykori tanítványa, Nagy Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész és felesége, Gádor Magda szobrászművész így emlékezett rá 1997-ben, az Új Kelet című lap egyik interjújában:

Nagy Sándor: Mikus Sándor osztályába kerültem. Mikus nagyon kedves, rendes ember volt, és nagyon tehetséges. Ma is azt mondom, hogy Pátzay Pál székesfehérvári lovasszobra azért sikerült olyan jól, mert Mikus nagyította föl.

‒ Ezt hogy tetszik érteni?

N. S.: Pátzay szobra kisméretű plasztika volt, ami nagyon megtetszett a fehérvári vezetőknek, és megrendelték életnagyságban. Pátzay nem nagyon értett a köztéri szobrokhoz, Mikust kérte meg, hogy nagyítsa föl a kisplasztikát. Mikus tökéletesen megcsinálta. Szerintem jobb, mint az eredeti.

‒ Mikus Sándor készítette a Sztálin-szobrot?

Gádor Magda: Igen. Akkor csinálta a szobrot, amikor mi a növendékei voltunk.

N. S.: Amúgy nagyon vonalas ember volt. Tőlem távol tartotta magát, mert azt hitte, hogy kulákgyerek vagyok. Apáméknak valóban volt tizenvalahány hold földjük, nyolcan voltunk testvérek. Jószerével megélni se nagyon lehetett annyi földből, de akkor úgy volt, hogy minden faluba ki kellett nevezni valakit kuláknak. Szegény apám is majdnem rákerült a kuláklistára.

G. M.: Sándor olyan határesetnek számított, majdnem kuláknak. Volt is ebből problémája, de szerencsére nem rúgták ki a főiskoláról. Mikus belebetegedett abba, hogy a Sztálin-szobrot ledöntötték, akárkit is ábrázolt, mégiscsak az ő szobra volt, mégis műalkotásnak számított, amit nagyon sok munkával kellett elkészítenie. Nemsokára meg is halt.

N. S.: Nagyon jó tanáraink voltak. Mikus után tanított Pátzay meg Stróbl, sokat köszönhetünk nekik, mert mind a kettőnket tanítottak…

Mikus Sándor 1982. szeptember 17-én hunyt el Budapesten. Idézet a korabeli tudósításokból:

Gyászolók sokasága, a családtagokkal együtt barátok, pályatársak, tanítványok és tisztelők serege kísérte szerdán utolsó útjára a Mező Imre úti temetőben Mikus Sándor kétszeres Kossuth-díjas kiváló szobrászművészt, akit a tudós-művész parcellában helyeztek végső nyugalomra. A Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott tanárának, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége volt elnökének ravatalánál ‒ ahol a vörös szemfedővel borított koporsó előtt bíborpárnán helyezték el Mikus Sándor kitüntetéseit ‒ díszőrséget álltak az elhunyt elvtársai, a társadalmi és kulturális élet több vezető személyisége. … A kétszeres Kossuth-díjas szobrászművész sírját a pályatársak, a barátok, a tisztelők koszorúk sokaságával borították, majd az Internacionálé hangjaival búcsúztak Mikus Sándortól.

Részlet A szobrok városából

Az ötvenes évektől haláláig Mikus Sándor egyike volt a legtöbbet foglalkoztatott művészeknek, de a hatvanas évektől sokszor monoton hatású köztéri szobrai egyre kevesebb föltűnést keltettek. Kazincbarcikára tehát nem a szobrai, nem a kisplasztikái felnagyított változatai kerültek, hanem a bevezetőben említett balkondíszei. Ha létezik a szocreálnak olyan változata, amely szerethető, amelynek alkotásai ma már egy kellemes délutáni séta során semmilyen negatív érzelmeket nem keltenek a szemlélődőben, akkor ezek a domborművek idesorolhatók. A szobrászművész életművének ismeretében pedig határozottan kijelenthetjük: nemcsak hogy megúsztuk a vállalhatatlan alkotásokat, de még jól is jártunk…

Képek forrása: Wikipédia

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..