„Ha az volt a mély víz, akkor ez itt az óceán!” interjú Krasznahorkai Lászlóval (2. rész: tanári pálya)

 

Mikor kezdted a tanári pályát? 

2003-ban. Januárban volt még pár hónap az egyetemből, de már nem kellett bejárni, jó lett volna egy kis pénzt keresni, így hát elmentem Vecsésre egy általános iskolába felsősöket tanítani. Nagyon nehéz volt… Ez volt a legrosszabb hírű általános iskola a településen, nekem kezdő tanárként egy ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnázium tanítási gyakorlata után furcsa volt fegyelmezési gondokkal szembenézni, nem igazán találtam a helyem.

Voltak olyanok, akik segítettek az iskolában?

Hogy őszinte legyek: Nem. Bejöttek órát nézni, elmondták a véleményüket, hogy ez nem jó, az nem jó, de útmutatást nem kaptam. Június végén közös megegyezéssel elváltunk, és utána kerültem Csepelre egy műszaki középiskolába. Emlékszem, az igazgatóhelyettes azt válaszolta a „bedobtak Vecsésen a mély vízbe” mondatomra, hogy „ha az volt a mélyvíz, akkor ez itt az óceán!” Ennek ellenére egy nagyon kellemes meglepetés ért – bár sok nehéz helyzetű, tanulási nehézségekkel küzdő diák volt az iskolában–, az rögtön kiderült, hogy a középiskolás korosztály illetve a középiskolás tananyag sokkal közelebb áll hozzám. A korosztályuknál fogva sokkal több témáról tudok velük beszélgetni: Ott váltam igazi tanárrá, illetve osztályfőnökké, DÖK-ös pedagógussá is. Közösségi életet, tanár-diák focit szerveztünk. Az iskolában elkezdtem járni a filmklubba, és hozzá is szóltam a filmekhez. Ezt látván be is iskoláztak egy százhúsz órás médiatanári akkreditált pedagógus-továbbképzésre. Ennek az iskolának köszönhetem, hogy elkezdtem oktatni a médiaismeret—mozgókép nevű tantárgyat is. Azóta ezt a szakot az ELTE-n is elvégeztem. Itt, Csepelen tizenhárom évig tanítottam.

Hány órád volt egy héten? 

Ez változó. Volt olyan, amikor csak a minimum húsz órám volt, amit később huszonkettőre emeltek, de volt olyan (a médiaismerettel együtt), hogy harmincöt—harminchat órám is összejött egy héten.

Az már nagyon sok.

Sajnos, Csepel nagyon messze van a lakóhelyemtől, ami egy idő után zavart, ezért a lakóhelyemhez, Zuglóhoz, a Herminamezőhöz közel próbáltam tanári állást keresni. A Keleti pályaudvar mellett, egy vendéglátóipari—turisztikai szakközépiskolában találtam is, immár hatodik éve ott tanítok. Ez a gyerekeket tekintve egy fokkal jobb iskola is, mint a csepeli, esti tagozaton is tanítok, és ott tényleg lehet tanítani is. 

2003 óta hogyan változtak a gyerekek – olyanokra gondolok, mint, hogy mennyire lehet tanítani őket, vagy például mennyien olvassák el a kötelező olvasmányokat?

Azt tudom elmondani, amit sokan elmondanának, ha más tanárokat is kérdeznél: Minden évben egy kicsit rosszabb, sajnos ezt kell mondanom. Illetve, hogy teljesen igazságos legyek, az utóbbi néhány évben azért újra látni biztatóbb jeleket. Visszaemlékezve a 2000-es évek elejére: tisztelettudóbbak voltak a diákok, jobban olvastak, több tananyagot tudtam venni, bár akkor se volt jó, de nyilván az idő megszépíti az emlékezést. Külön lehetne persze most az irodalomoktatásról beszélni. Ma már kevesebb anyagot „adok le”, kihagyok szövegeket, részeket, mert nem értik (pl. egyes iskolatípusokban a Bánk bánt nem kérem számon olyan szigorúan, mint régebben, csak részleteket olvasunk el közösen belőle). Ami megvan filmen, és „fogyasztható”, azt be szoktam vinni, ugyanakkor vannak művek, amelyek „nehezek”, de mégsem hagyom ki: ilyen például Az ember tragédiája, ezt világirodalmi szinten is az egyik legnagyobbnak tartom. Visszatérve: igen, általában nehezebbnek tartom.

Mennyien olvasnak ma egy osztályban?

Vannak kellemes meglepetések is. A gimis, technikumi (régebben szakközép, majd szakgimnázium) osztályokban nagyon sok diáknál látok könyvet, ifjúsági regényeket vagy thrillert, „horrorkönyvet”. Az, aki olvas, nagyobb eséllyel olvassa el a „kötelező olvasmányokat” is, de például minek egy fodrász szakot érettségihez kötni? Régebben ez hároméves szakmunkásképzés volt. Nagyon gyakori, hogy van egy „jó kezű gyerek”, nagyon jó a szakmájában, de egyszerűen az irodalom, történelem, a matematika nem érdekli, és nem is tanulja: kiesik az iskolából. Mi értelme van ennek? Attól még, hogy nem szöszmötöl Balassi-szövegekkel, lehetne belőle egy jó szakember. Egy szépész (fodrász) osztályban vért izzadok, hogy a minimum minimumát le tudjam adni. Általában elmondható, hogy a szövegértés nagyon gyenge.

Mert nem olvasnak…

Sokan nem olvasnak, és éppen ezért nem is értik, hogy mit olvasnak, ha a tanórán szöveg kerül a kezükbe. A műelemzés alapvető technikáit – hogyan fogjanak hozzá egy ismeretlen szöveg elemzéséhez — próbálom még „beléjük verni”, hogy az írásbeli érettségi sikerüljön, de ez is sok. Sokkal több idő kell egy-egy témára: Mindig azzal küzdök, hogy le vagyok maradva, mert, hogy végigdaráljak valamit, annak nem sok értelmét látom, az nem tanítás. Az sem lenne ördögtől való, ha egy hosszabb művet (pl. Bánk bán, Az ember tragédiája) közösen, szakaszosan, megbeszélve végig tudnánk olvasni az osztállyal, mint a novellákat és verseket, de hát ezzel rengeteg idő menne el, és a tananyaggal, ugye, meg haladni kell.

Azt szereted, ha van kommunikáció köztetek.

Az irodalomtanítás lényege a szövegekről való párbeszéd, a szövegolvasás, nem az életrajzok bemagolása. Az a fontos, hogy kiből milyen hatásokat váltott ki az adott mű és miért.  Ha egy szöveg kapcsán kialakul az osztályban egy értelmes, termékeny vita, akkor úgy jövök ki az óráról, hogy „na ez az! Ilyennek kell lennie egy magyarórának.” Egy egyetemi tanár mondta, hogy az irodalomórákon izzania kell az ablakoknak!

Beszélünk még az Újhold zenekarodról!  Gondolom, a név a folyóirat nevéből jött.

Mindenképpen olyan nevet szerettem volna, amelynek van irodalmi vonatkozása. Az Újhold című folyóiratnál hasonló nagy nevek dolgoztak, mint Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, valamint Radnóti egyik kötetének is Újhold volt a címe, illetve az újhold jelentése az új dolgok ideje, egy holdciklus is egyben. 

Ezt kapcsoljuk össze az oktatással, mennyire érdekli a gyerekeket, hogy verseket zenésítetek meg?

Jó kérdés. Mondhatnék itt most szép szavakat, de van, akit ez sem érdekel, hidegen hagyja, ugyanakkor – a mai napig mondom – közelebb hozhatja a verseket az emberekhez. Nagyon sok pozitív visszajelzést is kapok. Van, aki rá is keres, hogy hol tudja meghallgatni a dalainkat.

Régebben annyira természetes volt (70-es, 80-as évek) hogy az ember hatodikos–hetedikes korában elkezdett képregényeket, ifjúsági regényeket olvasni, az volt a „ciki”, ha valaki nem olvasott. Szerinted hogyan lehetne újra az olvasás iránt felkelteni a lelkesedést, mit kellene a kezükbe adni a gyerekeknek olvasmányként?

Nem akarok nagyon okosnak tűnni, hiszen ezt nem csak én mondom: a 90-es évek óta nagyon sok változás történt a világban: egy technikai-információs forradalomnak vagyunk részesei, internet, okoskütyük, Netflix, multiplex mozik. Felgyorsult a világ, az irodalomoktatás pedig erre semmit, vagy alig reagált és ezeket a gyerekeket a régi módszerekkel pedig már nem lehet tanítani.

Gond van, persze, az olvasmányokkal is. Főleg az általános iskolában. A kőszívű emberek fiaival ma már csak elrettentjük szegény gyereket az olvasástól. Félreértés ne essék, Jókai kiváló író, de a mai gyerekeknek már nehéz. Külön szótárral kellene leülniük Jókait olvasni, hogy megértsék, olyan gazdag a szókincse stb. A Pál utcai fiúkat ma is remeknek tartom. A most 5. osztályos Lackó fiamon is ezt látom, hogy tetszik neki.

Az általános iskolában dől el alapvetően, hogy egy gyerekből olvasó lesz-e vagy sem. Több 20. századi, időben hozzájuk közelebb eső mű, és kortárs szöveg kellene az irodalomoktatásban.  Azonban 7. osztályban bejön a kronologikus oktatás, és inkább régi, nehezebben érthető szövegeket kezdenek el bogarászni.  Ebből a gyerekek többségének az jön le, hogy az irodalom egy unalmas, régi, leporolandó valami. Volt olyan gyerek, aki meglepődött, hogy ma is vannak költők. Nemcsak Petőfi meg Arany idejében voltak? A másik: be kellene hozni a populáris kultúrát. Ajánlhasson a diák is olyan könyvet, ami neki tetszett. Ha a tanár lenézi azt, ami a diáknak tetszik, akkor hogyan is jöhetne létre bármilyen párbeszéd? Az utóbbi évtizedekben megjelent kultuszkönyvek fellendítették a tinédzserek olvasási kedvét is. Nem véletlenül, Arató László tanár úrék (Magyartanárok Egyesülete) többek között ezeket is már lassan 30 éve mondják.

 

Ki kellene például a klasszikusokat hagyni az irodalomoktatásból?

A klasszikusok azért klasszikusok, mert minden korban örök érvényűek. A klasszikusokat nem kell kivenni, de lehet olyan, hogy a tanár megrostálja az anyagot: például én Szophoklész Antigonéját keményen behajtom a tanulókon: El lehet olvasni, nem hosszú, a mai kornak is szól. A klasszikusokat nem kell kihagyni, de nagyon örülök, ha van olyan lehetőség, amivel közelebb lehet hozni a tanulókhoz. A Rómeó és Júliát is elolvastatom velük, és nagyon örülök, hogy még a 90-es években megcsinálták a Leonardo di Capriós filmváltozatot, amely klipszerű, tele van sok vágással, jó zenével, akcióval, de ezek mellett azért megmaradt a veretes Shakespeare-i nyelv is.

Azt gondolnám, hogy a Zefirelli-filmet is meg lehet nézni ma is…

Meglehet, az a lényeg, hogy minél több oldalról „bombázzam” a diákokat: kép, zene, feladatok, amelyek megmozgatják őket.

Az egy jó dolog, ha filmet lehet nézni magyarórán. Volt olyan hely, ahol viszont nem szerették, hogy filmet nézünk az órán.

Ez meg a másik dolog. Többet érhet el egy jó film, minthogy öt órát magyarázol. Természetesen, azt a filmet utána fel kell dolgozni, meg kell beszélni.  A krétát, táblát már el kell felejteni…

El kell felejteni a táblára írást? 

Pontosítok: nem elfelejteni kell, hiszen van, főleg nyelvtanból, amikor olyan órát tartok. Rengeteg lehetőség van, hogy az ember színesebbé tehesse az óráit: persze ez mind energia. Az új digitális oktatási platformokat a tőlem fiatalabb kollégák közül is sokan és változatosan használják. Amikor elmegyek egy előadásra vagy továbbképzésre, és elmondják, hogy ez ilyen vagy olyan szuper módszer, akkor mindig egymásra nézünk a kollégákkal: Ezt mikor csinálom meg? Hajnalig készülök minden órára? Persze ha egyszer megcsinálom, akkor azt már később is tudom használni. Azért igyekszem, és időnként összegyűlnek az ötletek. Mire is gondolok itt: Vegyük pl. azt, amikor Ady Góg és Magóg fia vagyok én versét tanítom: meghallgatjuk Latinovits és Mensáros László előadásában is, megvitatjuk a diákokkal, melyik tetszett jobban, és miért? Erre mindenki oda szokott figyelni. Egy másik példa, hogy csinálok egy Ady-totót: Ki tud többet Adyról? — A munkamódszereket váltogatni kell — persze erre készülni is kell. A gyerekeket motiválni kell.

Hány órád van, mennyi az, amire még azt mondod, hogy még be lehet vállalni?

Ezt nem lehet magas óraszámban, meg túlterhelten csinálni. Az, hogy te olyan órát „mutass be”, ami érdekes, motiválja őket, arra készülnöd kell. Akik motiváltabbak voltak, azoknak tartottam online órát (a tavaszi kijárási korlátozásos időszakról beszélünk – L.R.), meg profi, hangos PPT-ket csináltam.

Kollégákkal röplabdázás szünetében

 

Újdonság volt most az online tanítás (tavaszi időszak). 

Többet kellett készülni, több tanár is úgy nyilatkozott, hogy a beérkező sok dolgozat miatt, illetve, hogy részletesen el tudja mondani, hogy mit kell csinálni estig a gép előtt kellett ülniük. Persze, voltak itt technikai problémák is. Ugye, a diákok nagy többsége mindent okostelefonon akart megoldani, majd panaszkodtak: „nem játssza le”, „nálam nincs hang” stb. Ez nagyon idegesítő volt. Ebből is kiderült, hogy aki egész nap csak chatel, az attól még nem ért a telefonjához. Itt is kiderültek olyan hihetetlen hiányosságok, fel is mérgesítettem magam: A diák nem tud feltölteni, nem tud Wordben szerkeszteni.  Az egyik Messengeren küldi, a másik emailen… Aztán ez is könnyebb lett… A hanggal ellátott magyarázat és az online óra ért a legtöbbet. Most a 2. hullámban, mióta november 11. óta újra távoktatás van, azt kell, hogy mondjam, sokkal gördülékenyebben mennek a dolgok. Egységesültek a digitális platformok. A diákok és a tanárok egyaránt nagyon jól belejöttek. Az órák 90 százalékát online Meet-en tartom, ami olyan, mint egy tényleges tanóra, csak fizikailag nem vagyunk egy légtérben.

Mennyi a gyereklétszám most az osztályokban? 

Az a baj, hogy ez változó. Kilencedikben „jól feltöltik” a létszámot, harmincöt–harminchét fős osztályok vannak, tizenegyedikben húszan, huszonnégyen maradnak. Ezzel az utóbbi létszámmal már lehet valamit kezdeni, de az a probléma, hogy addig azt a két évet – kis túlzással – végig kell „szenvedni”. Sem a diákoknak, sem a tanárnak nem jó. Az első két évben az oda nem valók lemorzsolódnak. Harminchét főből lehetne két osztályt csinálni: Milyen jó lenne! Egy 40 fős osztály működhetett régen (de ma is van rá példa) pl. egy szigorú, egyházi gimnáziumban. De ma az iskolák többségében nagyon nehéz ilyen létszámú osztályokban tanítani.

Dicsérik a finneket, de ha nézek képeket a finn oktatásról, ott tizenöt gyereknél nem látok többet egy oktatáson. Ezeket a korosztályokat sokkal jobban lehetne tanítani tizenöt fős csoportokban. Ez pénz kérdése persze. 

Az nagy igazságtalanság, hogy a nyelvórák és az informatika van csak bontva. Ilyen szempontból viszont Csepelen jó volt a helyzet, mivel az egy „befogadó iskola” volt, hatalmas gondok voltak az alapokkal, de az iskola elérte az önkormányzatnál, hogy kilencedik—tizedikben bonthattuk a magyarórákat és a matematikát: az osztály egyik fele magyaron, a másik matekon volt: Teljesen más! Ezeken az órákon csak kompetenciafejlesztés volt: szövegértés, szövegolvasás. Meg is volt az eredménye.

Hogyan kezelik a felzárkóztatást általában? Mennyire kell a tanmenet szerint haladni? Nekem mindig azt mondták, hogy azt írjam be a naplóba, ami a tanmenetben van.

A felzárkóztatásra vannak fejlesztőpedagógusok. Tanóra keretén belül, egy szaktanárnak ezt nehéz megoldania, ha a tananyaggal haladni kell.  A második kérdésedre a válasz: a tanmenetnek és a naplónak egyeznie kell. Természetesen lehetnek kisebb eltérések.

Ez a régi mentalitás, ha valahol meg kell állni, akkor meg kell állni.

Ez igaz, másrészt mi van, ha órák maradnak el, vagy ha a tanár betegség miatt hiányzik: borul az egész. Azonkívül: nincs két egyforma osztály: Van, ahol több időt kell tölteni egy tananyaggal, holott a tanmenet szerint már kellene menni. Ez nem az iskolák hibája, hanem rendszerszintű probléma.

 

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .