Várdombi legenda

Az alábbi írást Vékony Sándor Kazincbarcikán élő nyugdíjas (korábban az Út-Vasútépítő Vállalat kazincbarcikai kirendeltségének dolgozója) bocsátotta rendelkezésemre. Ő az írásban foglaltakat idős ó-városi lakókkal beszélgetve tudta meg.

Évszázadok óta mesélgetnek a Várhegyről. A falu vénei ma is hitet tesznek rá, hogy vár állott azon valamikor. A mesélők között olyan is akad, aki úgy tudja, hogy a hegy belsejében volt elrejtve a vár, melyhez titkos bejárat vezetett.

A mesélők szerint volt idő, mikor rablók tanyáztak benne. Leghihetőbb az a feltevés, hogy egyszerű erősség lehetett rajta.

Az öregek erősködésére és a hagyományra alapozva egy alkalommal ásatások is folytak a Várhegyen, de a titokzatos várnak nem tudtak a nyomára akadni. Víg Jánosról is él egy legenda, mely a hegy névadásának történetét örökíti meg.

Fotó: Konkolyné Vida Ágota

Fotó: Konkolyné Vida Ágota

A kopár, füvet is alig termő hegyoldal valamikor a zsellérek legelője volt. A többi sík és hegyi legelőt mind elfogták előlük a tehetősek, de hogyisne fogták volna el, mikor a kövér füvet termő szelíd lejtőkön kényelmesen legeltethették lovaikat és kövér teheneiket.

Elvették volna azok a Víg Jánost is, ha meredekeit járni tudta volna négylábú vagyonuk, de mert még a pásztornak is ugyancsak nehezére esett a kapaszkodás, nem nyúltak utána.

Meghagyták kényszerlegelőnek a község szegényei számára.

És a szegény nép, csodák csodája, nem szólt a legelő ellen. Két okból nem emelt szót ellene. Elsőben azért, mert tudta, hiába szólna, másodjára meg azért nem, mert az ő négylábúja: a kecske meg a szamár könnyen és szívesen járta a csaknem függőleges hegyoldalakat és szépen megélt a sovány legelőkön.

Különösképpen a szamár volt elégedett. Úgy mondják, szívesebben legelt itt, mint a laposon. Munka után – mert napközben dolgoztak a szamarak is – egész csordára való szürke állat ropogtatta az oldal füvét, zörgette a dúsan termő bogáncsok erdejét. Vezérük – egy hatalmas, vénülő, s már kopott szőrű csődör – valami érthetetlen vágytól űzve, nap mint nap a csúcs felé vezette népét, mely hosszú füleivel és kötél farkával csapkodva, legelészve haladt vezére nyomában.

Fotó: Jávori István

Fotó: Jávori István

Egy alkalommal napnyugtára érték el a csúcsot. Úgy tartja a beszéd, hogy odafenn az öreg vezér maga köré gyűjtötte népét és állt közöttük sokáig, nagy csendesen. Aztán, amikor a lenyugvó nap vereslő, nagy fejét a csúcsra hajtotta, hatalmasat ordított, s a jelre előbb csak akadozva, majd egyetlen kakofonikus kórusba verődve az egész csorda vele ordított.

Ordításukat a faluba hozták az est szekerét vontató szelek.

A nép a csúcs felé fordult, s úgy hallgatta a szokatlan szamárkórust, mely úgy hallatszott, mint egy csúfondáros ördögi kacagás.

A félősek ijedten szórták magukra a keresztet – ki tudja, hátha mégis az ördög szállta meg az oktalanokat?

Nyugtatni kívánva a megijedteket megszólalt valaki:

– Örül a szamár, mert felért a csúcsra.

– Víg a szamár – mondták utána mások is.

S, mert a szamarat Jánosnak nevezték, a csúcsra ráragadt a név, hogy a Víg János csúcsa.

Hozzászólás