Régi idők hősei: Tóth Tibor

Tóth Milán írása

Tóth Milán interjúja

Az 1980-as évektől elévülhetetlen szerepet játszott a kazincbarcikai röplabdázás felemelkedésében, megfordult a válogatottban is, majd az 1990-es esztendőktől a lovassport felé vette az irányt, az ő nevéhez fűződnek az évtized derekán megrendezett augusztus 20-ai díjugrató lovasversenyek. Ma már a röplabda és a lovaglás a háttérbe szorult, de a sporttal nem szakított, a Budapest Bajnokságban tekézik, nem is eredménytelenül. Régi idők hősei című rovatunkban Tóth Tiborral készítettünk interjút.

Elöljáróban: sokat gondolkodtam, milyen stílusban készítsem el az anyagot, végül úgy döntöttem, a magazin típusú/szerű interjút választom. Mivel az interjúalany az édesapám, ezért sokat nem kellett törődnöm a felkészüléssel. Remélem, senkit nem zavar, hogy tegeződöm vele, és hogy az interjú egy lazább formát öltött. Ez az első olyan írásom, ami kimondottan a Barcikai Históriásra készül, és ígérem, a folytatásban már nem csak röplabdásokkal fogunk nosztalgiázni.

Röplabda, lovaglás, teke. Van olyan sportág, amit még szerettél volna kipróbálni?

A futást. Amíg röplabdáztam, az alapozás során rengeteget futottunk, főleg hosszabb távokat. Valamiért mindig is szerettem futni, volt, hogy a csapattársak fogadásokat kötöttek, hány kört tudok futni a háromszázas pályán egy bizonyos idő alatt. Dudás Andrásnak (a Vegyész RC Kazincbarcika korábbi játékosa, vezetőedzője, jelenlegi ügyvezetője – Tóth Milán) rengeteg láda sört nyertem.

Kezdjük a sportpályafutásod elején, ami már gyakorlatilag gyerekkorodban elkezdődött. A lovakat kiskorod óta szereted, előbb mégis röplabdás lett belőled.

Gyerekkorom óta imádom a lovakat, de azt még nem tudtam, mi fán terem a lovas élet. Később, amikor elkezdtem olvasni a szakkönyveket, akkor jöttem rá, hogy ez nekem tetszik. És amikor az anyagi lehetőségeim megengedték, akkor eljártam lovardákba, majd belekezdtem a sajátom megalapításába.

Előbb viszont komoly röplabdás karriert futottál be.

1977-ben a 105-ösbe kerültem, és rögtön egy iskolai bajnokságon kellett részt vennem, csupán egyheti edzés után. Egyből ki is jutottunk az országosra, és amikor az lezajlott, abba akartam hagyni. Amikor Czaga György, a középiskola akkori igazgatója ezt megtudta, behívatott az irodájába. Hálával tartozom neki, mert ha ő nem parancsol rám, ki tudja, hová kallódom. Megmondta kerek perec, „Tibor, röplabdáznod kell. Azt akarom, hogy egy remek sportember váljon belőled, de vedd tudomásul, ha mégsem akarod csinálni, kirúgatlak az iskolából. És azt úgy elintézem, hogy a megyében sehová nem tudsz majd bejutni.” Akkor haragudtam rá, de most visszagondolva, sokkal tartozom neki. Személyesen is találkoztunk jó néhány évvel később: megöleltük egymást, örültünk egymásnak, és akkor ismét megköszöntem neki, amit értem tett, ő pedig elégedetten mosolygott.

Nem volt kedved csinálni, mégis jártál edzésekre.

Ha az embernek nincs kedve valamihez, dacolva végzi a dolgát, de ahogy kezdtem belejönni, egyre jobban megtetszett, majd komolyabban is foglalkoztam a röplabdával. Amikor 1979-ben átkerültem a Kazincbarcikai Városi Sportegyesülethez (KVSE) edzésekre, egy teljesen új közegbe csöppentem. Fiatalabb, mégis nagyobb rutinnal rendelkező játékosok voltak ott nálam, így hátrányba kerültem. Imre Antal, Nagypál Ferenc, Kiss Zsolt, mind ügyesebbek voltak, mint én, mert már az általános iskolában megkapták a szükséges alapokat. Ez azonban motivált, szerettem volna minél előbb utolérni őket, hogy bekerüljek a csapatba. Nem mellesleg, tetszett is a közös a munka, és itt már Veres István volt az edzőm. Egyébként a beilleszkedésem annyira jól sikerült, hogy 1980-ban már ajánlatot kaptam Kecskemétről, és még tizennyolc éves sem voltam.

Az alföldi kitérő viszont nem végződött jól.

Egy évet töltöttem el nagyszerű játékosok között, az edzőm Beregszászi Szabolcs volt, aki gyakorlatilag az apám volt Kecskeméten: az iskolát, a szállásomat, az utaztatásomat, mindent felügyelt. A minőségi edzésmunkát is megkaptam tőle, viszont rengeteget nőttem néhány hónap alatt, ami miatt lett egy komoly gerincsérülésem. Sportkórházba kerültem Budapestre, és egy másfél hónapos rehabilitáción vettem részt. Eltiltottak a sporttól, és amikor ezt Kazincbarcikán Veres Pista bácsi megtudta, azonnal intézkedett. Jólesett, és neki egyébként is rengeteget köszönhetek, mert emberileg és szakmailag is sokat tanulhattam tőle. Tehát, Pista bácsi az akkori klubvezetéssel és a BVK-val felvette a kapcsolatot, majd megkerestek engem telefonon, szándékomban áll-e hazamenni. Mivel eltiltottak, hazamentem, az öreg személyesen gondoskodott az utaztatásomról. Magánemberként foglalkozott velem, és azzal a speciális gyógytornaanyaggal segített a felépülésemben, amit a sportkórházban kaptam. Naponta kétszer, amíg a fiúk edzettek, én ezeket a gyakorlatokat végeztem. Közben pedig még úszni is jártam Miskolcra.

A sérülésből aztán szerencsére sikerült felépülni, és a válogatottságig meg sem álltál.

Egy év után annyira megerősödött a derekam, pontosabban a gerincoszlopomat tartó izmok, hogy el tudtam kezdeni az edzéseket, de csak szigorú felügyelet mellett. Folyamatosan épültem be a csapatba, 1982-ben már a kezdő tagja voltam az NB II-ben szereplő gárdának. 1983-ban katonai szolgálatba kerültem, de leszerelésem után az 1985/86-os bajnoki évet veretlenül megnyerve feljutottunk az NB I-be. Botos Ferenctől, az akkori szövetségi kapitánytól meghívót is kaptam a válogatottba. 1986-ban, egy barátságos edzőmeccsen Dunaújvárosban lehetőséget is kaptam. Valami kimondhatatlan élmény és megtiszteltetés volt, amit hatalmas büszkeséggel viseltem, mert büszke voltam arra, hogy magamra húzhattam a címeres mezt. Ebben az évben ki is estünk az élvonalból, de két szezonnal később ismét ott voltunk a legjobbak között. Ami meglepő volt a számomra, és még a mai napig tüskeként viselem, hogy amikor a Vasassal játszottunk a fővárosban, a kapitány odajött hozzám, és megkérdezte: „Miért nem veszek részt a válogatott összetartásokon?” Mondtam, hogy mennék, de meghívó hiányában nem tudok, mire ő azt felelte, mindig elküldte azokat nekem időben. Ezt én a klubvezetésnél megkérdeztem, és nem is tagadták, döntésüket pedig azzal indokolták, hogy rám nagyobb szükség van Kazincbarcikán, mint a válogatottban. Igaz, 1993-ig játszottam, állandó tagja voltam a csapatnak, de már nem volt egészséges a viszonyunk a vezetőséggel.

Miért nem váltottál, lett volna rá lehetőség.

Hát, miért nem váltottam. Mert a csapaton belül, az öltözőben nagyon jó volt a hangulat, összetartottunk, ez pedig sokat jelentett a számomra. A Nyíregyháza és a Csepel is érdeklődött irántam, utóbbi helyre családdal együtt mehettem volna.

Átlóként számítottak rád, de centerposzton is megfordultál, mielőtt visszavonultál.

Amikor a csehek megjöttek, a több mint 60-szoros csehszlovák válogatott Miroslav Pavelek jobbnak bizonyult nálam, így ő játszott átlót, én pedig centert. Vele egyébként nagyon jóba lettem. Bejött az új poszt, még akkor is, ha blokkban nem nyújtottam kiemelkedő teljesítményt, viszont támadásban sült a kezem. Közben a vezetőséggel sem lett rózsásabb a helyzet, mert nem igazán tudtam magam túltenni azon, hogy miattuk nem szerepelhettem a válogatottban. Igyekeztem nem ezzel törődni, de 1993-ban úgy döntöttem, felhagyok a röplabdával. Elköszöntem az egyesülettől, a játékostársaktól, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ahogy megérkeztem 1979-ben, úgy köszöntem el 1993-ban is, szinte egyik napról a másikra.

A szurkolókra azért sosem lehetett panasz.

Ők fantasztikusak voltak, a hideg futkosott a hátunkon a jó érzéstől. Köszönöm nekik és a többi sportolónak, a súlyemelőknek, a focistáknak, az atlétikásoknak, hogy az edzéseiket megszakítva jöttek minket buzdítani. Akkoriban egy igazi nagycsalád volt a KVSE, és amikor az első éveinket töltöttük az élvonalban, a vezetők is mindent a fenekünk alá toltak.

Visszavonultál, de nem az aktív sporttól, gyakorlatilag csak sportágat váltottál.

Egy családi nyaraláson, Balatonszemesen döntöttem el, hogy komolyabban fogok foglalkozni a lovakkal. Egy tereplovaglás alkalmával éreztem rá az ízére, és onnantól kezdve nem volt megállás. 1990-ben vettem fel személyi kölcsönt, akkoriban újrakezdési kölcsön volt a neve. Kamatmentesen, négy éven belül kellett visszafizetni. Lovakat, felszereléseket vásároltam, és családi, baráti összefogással, Veres Albert (a Banya-tanya tulajdonosa) segítségével felépítettük az istállónkat, a Vécsetal-tanyát. Lovasiskolát nyitottunk azzal a céllal, hogy a város lakosainak, az iskolásoktól a felnőttekig, lovaglási lehetőséget biztosítsunk. Még mielőtt ez megvalósulhatott volna, autodidakta módon elkezdtem lovagolni, lovardákba jártam órákat venni, néztem a rutinosabbakat, megfigyeltem a technikájukat, hallgattam, hogy miről beszélnek, és részt vettem az ottani munkákban. Gyakorlatban is megéreztem, mit is jelent a lóval való bánásmód, igazi rabja lettem ennek az egész légkörnek. A nagyapám lovas huszár volt 1911-ben Bécsben, Habsburg Ottót nem egy alkalommal maga elé kapta a nyeregbe. Ezt én már gyerekként is tudtam, szóval már ekkor elültették bennem a lovak iránti szeretetet.

Szép számmal jöttek az újoncok, akikből remek lovasok váltak, így nem is volt kérdés, hogy a versenyzésre is lesz igény. Ráadásul az augusztus 20-ai lovasversenyek nagy érdeklődést keltettek a város lakóinak a körében.

Nem csak a tanyán lovagoltattunk, iskolákhoz is eljártunk. Voltak akadályaink, díjugrató edzéseket tartottam, ugye ekkor már megvolt a lovasedzői végzettségem, majd régiós versenyeken vettünk részt. Az országos megmérettetésekre nem tudtunk eljutni, mert akkora büdzsével nem rendelkeztünk. Pedig a területi megmérettetéseken jól szerepeltünk, valamelyik lovasunk mindig ott volt az első háromban. A KVSE háromszázas pályáján öt alkalommal is megrendeztük a Suzuki Kupát, a legelsőt 1993-ban. Sokat köszönhetek Sajó Attilának, az Egressy Béni Művelődési Központ akkori vezetőjének, mert amikor elé álltam a verseny ötletével, támogatott benne. Jobbára az ország északi, keleti régióiból érkeztek hozzánk versenyzők, de Szolnokról és Debrecenből is voltak érkezők. Ez egy pénzdíjas verseny volt, és évről évre egyre több vállalkozó állt mellénk, köszönhetően a nagy nézőközönségnek.

Hogyan sikerült fenntartani a lovarda működését?

Önerőből, illetve a lovak eladásából. Volt három-négy fix lovunk, a többi viszont folyamatosan cserélődött – vagy sérülés miatt, vagy pedig visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk értük. Így tudtuk fejleszteni a lovardát. Általában csikókat vásároltunk, melyeket a kiképzések után odaadtam a lovasoknak. Balogh Tímea, Fortuna Edina, Jancsó Rita, Kerekes Réka, Szabó Eszter, Fehér Richárd mind jó tanítványok, lovasok voltak. Később, egy rövidebb ideig csatlakozott hozzájuk Kiss Katalin is. Ők voltak azok, akik a legtöbbet vették ki a munkából, és versenyekre is jártak.

Nem csak a Suzuki Kupát, hanem a március 15-ei lovasfelvonulásokat is te szervezted.

Ezt Sajó Attilával együtt találtuk ki, és 1991-ben volt az első, ha jól emlékszem, és néhány éven keresztül minden év március 15-én megrendeztük. Nem csak a Vécsetal-tanya lovasai képviseltették magukat, meghívtuk ilyenkor az összes olyan városi és környékbeli lovast, aki részt kívánt venni ezen az eseményen. Huszárruhába öltöztetve végigmentünk az Egressy Béni úton, a Mátyás király úton, végül ismét az Egressyn.

Fotóforrás: Rigó László – KDK

Ezt követően a billatárói üdülőközpontba költöztek a lovak, a versenyek pedig háttérbe szorultak, majd a Sajóivánka és Kazincbarcika között elterülő Csukás-tó lett az új otthon.

Nagyon a pénz irányába ment az egész lovas téma, nem voltak tisztességesek a játékszabályok. Billatáróra is jártak ki lovasok a városból, illetve a táborozókat lovagoltattuk. A Csukás-tótól kezdődött egy másik korszak, mikor már egyre több problémás lóval találtam szembe magamat.

Igen, emlékszem egy könyvre a polcról: Az elrontott ló újraidomítása.

Valóban, sok szakirodalmat forgattam. Nem a versenyzésen volt a hangsúly, de voltak lovak, melyekkel elindultunk regionális megmérettetéseken. A fő feladat azonban az volt, hogy ezeket az elrontott, lelkileg sérült lovakat átképezzük, visszaadjuk nekik az önbizalmukat. Szinte ugyanazokkal a lovasokkal dolgoztam együtt, mint a Vécsetal-tanyán. A legtöbb állat pszichés problémával küzdött, például rúgott, harapott, bakolt, menekült vagy ágaskodott. Volt ló, amely a versenypályán rárontott az akadályra, tehát nem volt ítélőképessége, csak a menekülő ösztön dolgozott benne. Ezeket a lovakat előbb én átlovagoltam, igyekeztem visszaadni az önbizalmukat, újra elhitetni velük, hogy az ember nem akar rosszat. Ha eljutottunk egy szintre, a lovasaimon volt a sor, ők folytatták a munkát. Volt ló, amely három hónapig volt a kezem alatt, de volt, amelyikkel akár két évet is dolgoztam. Nagyjából három évig, 2000 és 2003 között tevékenykedtünk itt, ez idő alatt hetven-nyolcvan ló fordult meg nálunk. A munkánkat dicséri, hogy mindössze egy jószágot nem sikerült átképeznünk.

Tóth Tibor Kalóz nevű lovával Szuhakállóban, a Mitró Ranch-csen. Ez volt Kalóz első versenye azt követen, hogy ismét elkezdett bízni az emberben. A sikeres átlovaglás után egy 12 éves kislányhoz került. A kép 2001 körül készült

Tóth Tibor Kalóz nevű lovával Szuhakállóban, a Mitró Ranch-csen. Ez volt Kalóz első versenye azt követően, hogy ismét elkezdett bízni az emberben. A sikeres átlovaglás után egy 12 éves kislányhoz került. A kép 2001 körül készült

Ekkortájt Szirmabesenyő szomszédságában megkezdődött Borsod-Abaúj-Zemplén megye első fedett lovardájának az építése, téged pedig felkértek arra, hogy a nyitásra készítsd fel a lovakat.

Benne voltam a lovas életben, a megyében több helyre is kijártam díjugrató edzéseket tartani, vagy éppen problémás lovakkal foglalkoztam. Ismertek az emberek, és egyszer id. Balogh Sándor, a Balogh Liget Lovas Klub tulajdonosa felkért, hogy a nyitásra készítsem fel a lovardát. Az istállónak és a lovaknak is minőségi vizsgát kellett tenniük. Az én szakmai nevem alatt folyt a munka, de egy miskolci lovasnak, Nagy Andrásnak sokat köszönhettem, mert sokat segített nekem, szakmailag nagyszerű tanácsokkal látott el, és emberileg is remek volt a kapcsolatunk. Az indulás előtt a vizsgabizottság, melyben a parádi ménes vezetőinek néhány tagja, illetve pesti kollégák kaptak helyet, mindent rendben talált, ami külön örömmel töltött el. Velük mindig is problémamentes volt a kapcsolatom, jólesett, hogy a vizsga előtt azt mondták, „Azt hisszük, ma könnyű dolgunk lesz”. A lovarda és az összes ló sikerrel átment a minősítő vizsgán.

Főállásban is felajánlották neked az állást, de nem tudtad elvállalni.

Igen, mivel biztos munkahellyel rendelkeztem, nem tudtam elfogadni az ajánlatot. A kazincbarcikai önkormányzatnál voltam akkor állományban, és mivel biztosnak tűnt a munkahelyem, nem akartam váltani. A későbbiek folyamán sajnos a politika beleszólt a dolgokba, elküldtek a hivatalból.

Ekkor viszont jött egy új kezdet a Vécsetal-tanya történetében.

Ami sajnos egyszer leégett, mármint az istálló, azt követően, hogy Billatáróra költöztettem a lovakat. Szerencsére „csak” anyagi kár keletkezett. Munkanélküliként újra felépítettem a Vécsetalt, összeszedtem a bandát, igaz, eléggé foghíjasan, de új, lelkes fiatalokra leltem a városban és környékéről, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek. Azokból egy pár lovas most már fővárosi lovardákban, iskolákban tanulja a szakmát.

Valóban, nagy megtiszteltetés volt ekkor is veled dolgozni.

Köszönöm, nekem is 🙂 . Sokat segítettél, főleg az amatőr versenyek szervezésében, melyeken tehetséges fiatalok kaptak bizonyítási lehetőséget. Medve Daniella, Prógli Noémi, Lengyel György és Sárközi Mátyás ifjúsági, kezdő kategóriában vették sikerrel a kihívásokat, míg Fortuna Edinával és a lányommal, Tóth Krisztinával a felnőttek között versenyeztünk. Főleg amatőr, meghívásos versenyeken vettünk részt, de nagyon élveztük az egész dolgot, jó kis csapat jött össze ismét a Vécsetalban.

vecsetal-tanya-masodik-utem

A Vécsetal-tanya az újranyitáskor, 2005 környékén. A kép bal oldalán látható Tóth Tibor Panni nevű lova, akin több száz fiatal ismerkedett meg a lovaglás alapjaival

Majd jött egy ajánlat Sóskútról.

Egy francia-magyar közös tulajdonú lovardában kaptam vezetői állást. Bár én voltam a vezető, nem irányíthattam a saját elképzeléseim szerint az istállót, így útjaink egy idő után elváltak. A tulajdonosok nem akartak újítani, nem tartottak lépést a mai igényekkel, és mivel két év után volt lehetőségem arra, hogy ismét a közigazgatásban dolgozzak, Diósdra kerültem, azóta pedig itt is lakom. Vannak még lovaim, de már csak hétvégén tartok foglalkoztatásokat iskolásoknak, igaz, közben regisztrált edző lettem a Magyar Lovas Szövetségnél.

toth-tibor-gaston

Tóth Tibor Gaston nevű lovával Diósdon, néhány évvel ezelőtt

Viszont még most is sportolsz, tekézel.

Még Barcikán ismerkedtem meg a sportággal, az unokanővérem férje, Iván János vitt le anno a pályára. Ez már jó pár éve volt, versenyezgettem is a BorsodChem üzemi bajnokságában szereplő MDI csapatában. Jelenleg a Nagytétényi Tekézők Baráti Körében gurítok. 2014-ben az NB III Budapesti csoportjában a harmadik helyen zártunk, de az azt követő idényt már a Budapest Bajnokságban kezdtük meg. Itt nem is állunk rosszul, jelenleg vezetjük a 14 csapatos ligát.

És ha már jelen. Mennyire követed figyelemmel a mai Vegyész RC Kazincbarcika szereplését?

Amennyire tudok, igyekszem képben lenni az általad adott információk alapján, a meccsek időpontjáról pedig mindig időben értesülök, mert küldöd Facebookon a meghívókat 😆 . Bár kicsit eltávolodtam a várostól, ha lehetőségem van rá, akkor kinézek a mérkőzésekre, és olyankor a régi ismerősökkel, csapattársakkal, szurkolókkal jókat beszélgetek.

Hiányzik a város?

Természetesen, hiszen ideköt a család, a barátok, sokat kaptam a várostól, de a sors más utat szánt nekem.

2 hozzászólás

  • Elismerve Tibor vitathatatlan érdemeit a kazincbarcikai lovas élet elindításában és megtartásában van némi emlékezet kiesés! Főleg az indulásnál!
    Van jó néhány dolog amire én másként emlékszem, de ezt fedje a rég múlt idők jótékony homálya!

  • kajdacsy Tibor

    Kedves Milán, gratulálok az édesapáddal készült interjúhoz, írásod ezúttal is kiváló, történeti hűséggel bír! Csak így tovább, ilyen elánnal, tárd fel Barcika egykori sporthírességeit, eseményeit!

Hozzászólás