Magokból textil – a kender művelése és feldolgozása Tardonán

Veresné Pál Lilla írása

A kender (és len) megművelése és abból textilek készítése szorosan kapcsolódik a paraszti kultúrához, hiszen ebből a növényből készült a ruházat és házi textilek nagy része. A kender feldolgozásához kapcsolódó ún. „mocsolyás” a legtöbb falu népi helyelnevezései között, így Tardonán is megtalálható. Mire a kendermagból végül vászon lett, nagyon sok munkát és időt fektettek bele az emberek. Kenderföldje minden családnak volt, sok helyen a kender mellett lent is termesztettek, Tardonán ez nem volt jellemző, a kutatás során megkérdezett emberek nem emlékeztek rá, hogy lent termesztett volna valaki Tardonán.

A kendert minden évben ugyanarra a parcellára ültették, így a megművelése már ősszel a föld trágyázásával és szántásával megkezdődött. A kendermag elültetése a férfiak feladata volt, de a vetőmagok előkészítése és kinyerése jellemzően női munka volt. A kendert olyan sűrűn vetették, hogy minden gyomot elöljön maga körül, így a kenderrel egészen augusztusig nem volt munka. Először a virágos kendert kellett „kinyőni”, vagyis kihúzgálni a földből. A magvas kendert ekkor ki kellett válogatni és a földben hagyni, ezt csak később „nyőtték” ki. A virágos kender volt a jobb minőségű, ebből puhább vásznat lehetett szőni.

Magvas kender magjának kinyerése, az eredeti fénykép a Tájház tulajdona

A kendert mocsolyákban áztatták. A mocsolya pangó vízzel telt gödröt jelentett, ebbe csomókba/kévékbe kötve lesúlyozva tették a kendert, és két hétig áztatták. Az elbeszélők szerint mire jól megpuhult és kiázott a kender, nagyon büdös szagot árasztott. A mocsolyából kivéve a napon szárították, jó időben 2-3 nap alatt megszáradt. A magvas kendert is mocsolyába áztatták, miután kinyőtték a földből, de mivel ekkorra már nem volt olyan meleg és napos az idő, „miléken” szárították. A „milézés” azt jelentette, hogy a férfiak ástak egy kb. 1 m mély gödröt, abba tüzet raktak, a kendert pedig csomókban köré és felé rakták. Erre vigyázni kellett, mert sokszor be is gyulladt a kender. A magvas kenderből a magot is ki kellett nyerni, mert ez adta a következő évi vetőmagot. A kendert csombókba fogták, amennyi a markukba elfért, és egy hosszú székhez veregették, egészen addig, míg pergett belőle a mag. Majd ezt a magot restálták (a szemeket megtisztították).

„Milézés”- az eredeti fénykép a Tájház gyűjteményéből való

A kendert szárítás után először a fából készült kendervágóval összetörték, majd a finomabb rostokra törő tilóval tilolták. Az ország legtöbb vidékén ez a műveletsorozat ezzel be is fejeződött, viszont egyes helyeken, mint pl. Tardonán, ezt egy kevésbé elterjedt művelet követte, amit törésnek neveztek. Egyes vidékeken ez lábbal történt, Tardonán egy nagy vashengerrel végezték a szösztörést, kis csomókba rakták a szöszt és azon körbe járatták a hengert, ami így még finomabbra törte azt.

Gerebenek a Tájház gyűjteményéből

A szöszt ezt követően gerebenezték. A gereben egy deszka, amiből nagy vas szögek állnak ki kör alakban, ebbe csapkodták a szöszt, ami szép szálasra „kifésülődött”, abból lehetett szép vékony szálakat fonni, ami a gerebenbe maradt az volt a csepű, abból csak durva szálat tudtak fonni és durva vásznat (pl. zsáknak valót) készíteni. A szöszt összefonták és félretették, télen a fonóházban dolgozták fel a lányok. A fonóháznak a szórakozás mellett fontos feladata volt, hogy a szöszből fonalat fonjanak. Guzsalyon, majd később kerekes guzsalyon vagy rokkán fonták a fonalat. A lányok a szöszt állandóan nyálazva az ujjaik között sodorták a szálat, amit feltekertek, a kerekes guzsaly ezt megkönnyítette, mert hajtótalppal a kereket hajtva tudták az orsóra (fejfokra) tekerni a szálat.

Talpas guzsaly és „kutyaguzsaly” a Tájház gyűjteményéből

Kerekes guzsaly a Tájház gyűjteményéből

Fonóház Tardonán az 1950-es évek végén

A kész fonalat motollán tekerték fel, ez már mérés is volt egyben, ami tájegységenként, sőt községenként eltért. Tardonán egy „hasáb” fonal száz szálfonal volt. Pál Lajosné, Balla Margit 1943-ban született Tardonán, saját szavaival így emlékezett erre:

„Az én időmben már volt kerekes guzsaly mikor fontunk, azt lábbal hajtottuk és fejfok volt rajta, arra ment a fonal. Régebben ezt még kézzel csinálták, a guzsalynak mikor nem volt kereke, a fát betekerték szösszel és orsóval pöndörgették. Amikor több fejfok megtelt azt lemotolláltuk, az volt egy hasáb, az száz fonal volt. A motolla is fából volt, fa talpon volt négy szárnya és fából volt készítve egy fogaskerék, ami hajtotta, tíz vagy húsz szálanként pattant egyet, és átkötöttük mikor száz szál megvolt, az volt egy hasáb. A hasábokat le kellett csörölni, az is fábúl készült, volt egy háromlábú bak, annak közepébe volt egy szög, arra tettünk két hosszú fát, az a közepétől négy részre ment, arra raktunk kis fából készített katonákat, arra erősítettük a fonalat, volt hozzá csörlő, az is fából. Egy kerék volt négy lábbal, azzal hajtottuk a fonalat. Mikor ezzel is megvoltunk a forgóra hajtottuk a fonalat, az két nagy fa keret volt egy tengelyen. Amikor ez megvolt leszedtük a fonalat és összehajtottuk nagy gömbbe.”

Motolla a Tájház gyűjteményéből

Forgó és csörlő a Tájház gyűjteményéből. (A fonal a motolláról lúgzás után csőrölték a forgóra, a három lábú eszköz keresztfáinak sarkába állították az úgynevezett „katonákat” a recésre munkált fa hasábokat, ami megfeszítette a csőrölt szálakat)

A fonalat kilúgozták, fahamuból készített lúgban kifőzték, majd a patakon sulykolták (kimosták a sulyok segítségével, ami egy fából készült lapos, nyéllel ellátott eszköz volt, ezzel ütögették a fonalat). Mivel ez téli munka volt, a patakhoz az asszonyok forró vizes fazekat vittek magukkal és a meleg vízzel locsolták a kezüket, hogy ne fázzon annyira. A kilúgozott fonalat felcsőrölték a fejfokokra.

Sulykoló a Tájház gyűjteményéből

Fejfokokra csőrölt fonalak a Tájház gyűjteményéből

Az előkészített fonalat a szövőszéken, népies nevén szátyván szőtték vászonná. A szátyvát, mivel nagy helyet foglalt mikor kész lettek a szövéssel, szétszedték és általában a padláson, vagy a komorában (kamra) tárolták, majd a következő éven rakták újra össze. A szátyva „felvetése” volt a legnehezebb és legnagyobb odafigyelést igénylő feladat, hiszen ettől a művelettől függött a szövés sikeressége. A felvetés az a munkafolyamat, amikor a szövőszékre sűrű sorokba feltekerik a fonalat, a szálak egy nagy fa hengerről feszülnek meg és egy másik hengerre tartanak, ahová a kész szövetet tekerik fel. A szálak között a sort lábbal váltják, ezek között a szálak között ereszti át a repülő vetélőt a szövő, minden váltás előtt a bordával tömörítették a sort. A fonalat felvetés előtt „kenővel” kenték meg, hogy puhább legyen, mert különben könnyen elszakadt. A kenő vízből és lisztből főzött massza volt. Pál Lajosné így mesélt a felvetésről és szövésről:

„Volt egy kis hézagokkal ellátott fából készült eszköz, amit rékának híttunk, abba raktuk bele a fonalat, hogy egyformán menjen fel a szátyvára. Mikor ez megvolt rátettük a nyistet, az volt acélból is, de olyan is volt amit édesanyám kötött vastag fonalból, ennek a szemjeibe szedtük bele a fonalat, amikor ez is megvolt beleszedtük a bordába is a fonalat, ezzel is meg voltunk, a szátyvára helyeztük az eresztővásznat, abba tettünk egy botot úgy raktuk rá a fonalat, utána kezdődhetett a szövés.”

A fonalat, amit keresztben áthúztak a szátyvára felvetett szálak között csövekre tekerték, a csövet pedig a vetélőbe tették, ha kifogyott egy csőről a fonalt, kicserélték a vetélőben. A csöveket általában a férfiak készítették, bodzafából, a vetélőbe való méretűre vágták, leháncsozták és a bodzafa puha, szivacsszerű közepét kikaparták belőle. A szövésnek Húsvét előtt kész kellett lenni, hiszen Húsvétra a szövőszék már nem maradhatott bent a házban, addigra szét kellett szedni és ki is kellett meszelni a szobát.

Szövőszék a Tájház gyűjteményéből

A kész vásznat lúgozták, a patakon kimosták, majd fehérítették. A fehérítés több napig tartó napon szárítást jelentett, minden estére beszedték a vásznat és egy vízzel teli dézsába tették, reggel kivették a vízből és kiterítették a napra, ezt addig ismételték, míg a vászon ki nem fehéredett. A vászonból készítették a törülközőt, lepedőt, törlőt, és az alsó ruházatot. A stafírungba is ebből készültek a házi textilek, a felesleget Miskolcon adták el az asszonyok. Abból a durva vászonból, amit a csepűből fontak zsákokat varrtak, ebbe tárolták a terményt. A II. világháború után nem tudtak ruhát vásárolni az emberek, ezért a vásznat festetni küldték, és abból készítették a felső ruházatot is.

„Fehérítés”; az eredeti fénykép a Tájház gyűjteményében található

A kész vásznat, amit feltekerve tárolták, egy-egy ilyen tekercset egy vég vászonnak neveztek, ez volt a mértékegysége. Ennek is megvolt a maga eszköze, ugyanis a vásznat feltekerés előtt hosszában kettéhajtották, majd miközben tekerték egy hosszú hasáb formájú, nyeles, fa eszközzel simították, hogy ne legyen egy ránc sem a feltekert végben.

Feltekert végek a simítóval (a Tájház gyűjteményéből)

Tardonán az 1970-es évek elejére megszűnt a kendertermesztés, ennek egyik oka, hogy könnyen hozzáférhetővé váltak a különféle anyagok és késztermékek, valamint a férfi lakosság nagy része a közeli bányákban helyezkedett el, így a földművelést csak kisebb mértékben folytatták, az asszonyoknak is egyre több munkát adott az erdészet és a közeli TSZ-ek.

A kender művelésének megszűnésével megszűnt a fonóház, de a szátyva időszakos használata megmaradt, ugyanis a használt ruhadarabok felvágásával és a kazincbarcikai Habselyemből szerzett anyag maradékokkal rongyszőnyeget készítettek. Amikor a tardonai asszonyok felfedezték, hogy a Habselyem gyár az anyagszéleket kidobálja, zsákszám kezdték hordani a szövéshez. A szélek sok esetben már épp a szövéshez való 1-2 cm-es csíkokban voltak, de a szélesebbeket késsel hasították fel és tekerték a bodzafa csövekre, hogy szép színes rongyszőnyegeket fonjanak belőle. Ezeket mintába is szőtték, minden háztartásban megtalálhatóak voltak a színes rongyszőnyegek. Sok asszony Kazincbarcikán, a piacon árulta a rongyszőnyegeket. A Habselyem gyár bezárása után ez is megszűnt, ezzel együtt a legtöbben végleg félretették a szátyvát a ’90-es években. Persze volt néhány idősebb asszony, aki ezután is feltalálta magát és a turkálók megmaradt már senkinek nem kellő árukészletét vásárolták meg, azokat vágták fel csíkokba, és szőtték rongyszőnyeggé. Olyan asszony is akad, aki még 10 évvel ezelőtt is aktívan szőtte a rongyszőnyegeket. Gyerekként gyakran részese lehettem a szövésnek, mert dédanyám azok közé tartozott, akik még a ’90-es évek elején is szőttek. Dédapám szőlőművelés közben, pihenésképpen háncsozta a bodzafát, mérés nélkül is pontosan tudta milyen hosszúságú kis csövekre lesz szükség a vetélőbe. Száradás után árral piszkálta ki a szivacsos belsejét. Télen órákig ült a szátyva mellett és tekerte a rongyot, amiből dédanyám a szőnyegeket szőtte.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .