Kazincbarcikán (is) éltek, dolgoztak: Áll Lajos

E cím alatti írásunkban olyan embereket mutat be Széplaki Kálmán, akik több-kevesebb ideig Kazincbarcika lakói voltak, s egy-egy üzem vagy intézmény élén vezetői munkájuk révén részük volt a fiatal, fejlődő város életének alakításában. Itteni eredményes munkájuk elismeréseképp magasabb beosztásba, nagyobb feladat megoldására az ország más területére kerültek, ahol a Barcikán szerzett ismeretek, tapasztalatok is segítették őket a helytállásban. És ismerősök, barátok, volt munkatársak, rokonok révén ma is kapcsolatot tartanak városunkkal. Nem felejtették el az itt töltött éveket, a város fejlesztéséért végzett közös munkát. Jó érzéssel gondolnak egykori munka- és lakhelyükre, a kazincbarcikai emberekre. Ezt tükrözik a róluk szóló írások.

Ivóvíz egymillió embernek

all_lajos“Csaknem őslakos vagyok – mondja Áll Lajos –, hiszen a Kazincbarcikához közeli Sajókazán születtem. Bárhová mentem, bárhová indultam, mindig kazincbarcikai voltam.”

Sajószentpéteren jó nevű polgári iskolába, Miskolcon pedig gépipari technikumba járt. Az egyetemet is Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán végezte.

Első munkahelye a Borsodi Hőerőmű Vállalat. Vízügyi pályafutása itt kezdődött, mivel üzemvezetőként a borsodsziráki vízművet üzemeltette, amely 1962-ben a borsodi regionális vízellátási rendszer részeként a Sajómenti Vízművekhez került. A városba munkahelye, a Borsodi Hőerőmű hozta, ahol egy fél évtizedig dolgozott. Innen került 1963-ban a Sajómenti Vízművekhez, üzemviteli osztályvezetői beosztásba. 1965-ben a vállalat főmérnöke, 1966-ban pedig igazgatója lett, 31, illetve 32 évesen. Mindezek sikeres életindulást jelentettek. Teljes energiáját és idejét a vízügyi feladatok megszervezésének szentelte. A nevet változtató cégnek, a Sajómenti Vízműveknek, amely mindössze 300-400 főt foglalkoztatott és néhány tízmillió forint bevételt produkált, rövidesen Észak-magyarországi Regionális Vízművek (ÉRV) lett a neve, és több mint ezer fővel már milliárdos bevételű jelentős vállalattá fejlődött. Az ÉRV-nél eltöltött sikeres évtized után 1973-ban az Országos Vízügyi Hivatalba került, ahol Borsod, Heves és Nógrád megyék közüzemi vízműivel mint a vízellátási és csatornázási főosztály vezetője foglalkozott.

A közüzemi vízmű a városért és legalább száz településért létesült. Természetesen a nagyipar, a BVK, az Ózdi Kohászati Üzemek (OKÜ) , a Lenin Kohászati Művek (LKM) és a Borsodi Hőerőmű Vállat vízellátásának biztosítása legalább ilyen jelentőségű volt.

A vállalatnál dolgozók vagy a városból, vagy az ellátott területekről verbuválódtak. A jól végzett munka, hogy újabb tízezrekhez jut el az egészséges ivóvíz, sok öröm forrása volt. A közösség jó közérzetét a megfelelő fizetés, a szociális ellátás magas színvonala – mely utóbbiról ma kevesebb szó esik –, az egymás megbecsülése csak fokozta. A vállalat a város válláról a vízellátás gondját levette. Központi állami, illetve vállalati segítséggel Borsod, Heves és Nógrád megyék számos településével ez történt. Áll Lajos munkatársaival úgy gondolta, ha ivóvíz-szolgáltatásban nem érik el Amerika színvonalát, tisztességes feltételt teremthetnek annak a körülbelül egymillió embernek, akiket Észak-Magyarországon munkájuk érintett.

Cégük iskolákat, óvodákat, így többek között az Építők Úti Óvodát, sportszakköröket patronált; olyan intézményeket, melyekbe a dolgozók gyermekei jártak, hiszen mint szülők, ők adták az élőmunkát. Ugyanakkor a szocialista brigádok szabadidejükben önzetlenül sokat tettek azért, hogy a város szebb, virágosabb, otthonosabb legyen.

Áll Lajosnak a város a munka, az alkotás örömét adta, amely – szerinte – az egyik legnagyobb dolog az ember életében. Ő maga az 1940-es években a szegénységet, a nyomort, a küzdelmes “kétlaki” életet látta maga körül, melynek fele a bányákban, másik fele a rossz minőségű földeken paraszti munkával telt el. Az emberek nyolcvan százaléka így élt a Sajó völgyében.

Az élet minősége az 1960–70-es években fokozatosan javult. Fürdőszobás lakások, családi- és víkendházak épültek, s megjelentek, igaz, “csak” a keleti autók is. Ebben az általános fejlődésben Kazincbarcika 1970-ben a csaknem százszázalékos vízellátással és csatornázással Magyarországon az élen volt! Ehhez a város vezetőivel, sőt a társüzemek vezetőivel is mindig együtt kellett és lehetett dolgozni, a város és a régió lakossága érdekében.

A Kazincbarcikai Egyesületek Fóruma (KEF) 1998. május 27-én a Béke moziban lakossági fórumon víz- és szennyvíztémában, ahol központi helyen a víz- és csatornadíj csökkentésének lehetősége szerepelt, meghívta előadónak a fővárosban élő Áll Lajost. Ő előzetesen vitaanyagot és 15 kérdést kapott. Kazincbarcikára felkészülten érkezett. A kérdésekre válaszolt. Azonban a borsodi nehézipar leépülését, az utóbbi tíz évben történt nagyarányú iparszerkezeti változásokat és ezek vízszolgáltatási összefüggéseit többen nem értették meg.

Áll Lajos vallja: a Sajó völgye, a földre sújtott vidék – reményei szerint – talpra áll. Tudja, hogy tehetséges vezetői és lakói ezért mindent megtesznek. (Egyébként tagja a borsodiak budapesti baráti körének.) Mégis – mondja a volt kazincbarcikai vízügyi igazgató –, ma már nem szívesen lenne ott vezető.

Mindezek ellenére a szép várost nem feledve, most is Sajó menti kazincbarcikainak érzi magát.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .