Julis-kút, Juliska-forrás a Libalegelőn

Az úgynevezett Libalegelőn, az Alsóvárosi körút (korábban: Mező Imre krt.) mellett, ott, ahol a kórháztól lépcső vezet a városrészbe, mindig víz áztatja az útpadkát. E helyen valamikor forrásvíz táplálta kút volt. Az itt legelő jószágok itatására használták, de a határba dolgozni igyekvők is itt „tankoltak” fel a szomjoltó nedűvel. A határban dolgozó aratóknak vagy más munkát végzőknek szintén innét hordták a vizet. A kút akkor vált nevezetessé, amikor évszázadunk elején gyilkosság történt a kútnál.

Élt Barcikán egy Zsuzsi nevű néma asszony, akit néma Zsuzsiként ismert a falu apraja-nagyja. Az ő férjurára vetett szemet a falu egyik csinos, Julis névre hallgató leányzója. Ez tudomására jutott a néma Zsuzsinak, aki nagyon megharagudott és bosszút forralt a leány ellen. Egyszer úgy hozta a véletlen (de lehet, hogy nem is a véletlen), hogy mindketten egy időben mentek vízért a kúthoz. Zsuzsi asszony ezt az alkalmat használta fel a bosszúállásra. Nem sokat teketóriázott: féltékenységi rohamában Julist belefojtotta a kútba. A kutat azóta a barcikaiak Julis-kútnak hívják.

Van azonban a kútról egy másik változat is. A Kazincbarcika c. újság 1956. szeptember 27-ei számában jelent meg az alábbi írás:

A Juliska-forrás

Hárman ültünk a sörkertben. Albert, a mindig vidám, tréfáskedvű, mókázó, szőkeszemű fiatalember az asztal sarkára könyökölt. Mesélik róla, hogy már születésekor megtréfálta a szüleit. Azok leányt vártak – az orvos is azt jósolt, aztán egyszerre csak a sipítozó leányka helyett négykilós fiúnak született. Most hallgatott, s csupán a szemével hunyorgatott, mint az olyan emberek, akiknek szemét szúrja a fény. Arca fiatalos, érdeklődő, egy-két komolykodó ránccal a szeme sarkában.

Mellette ült Kecskés bácsi. (Már csak így mondom magunk közt, ahogy mások is nevezik.) Itt ült velünk szemben, s a sor jótékony hatása feloldott benne minden tartózkodást. A feldobott forint írásra hullt vissza – Kecskés bácsira esett a választás. Ma este ő volt a mesemondó.

Kellemes szellő pásztázta végig a völgyet, s bekukkantott hozzánk is, a Kisberek alatt megbúvó sörkertbe. A nap éppen lebukott a dombok mögött, de bennünket nem zavart az esthomály. Jól esett pihenni és felüdülni az évszázadok romantikájával telt hűs bükkösök alatt. Arrébb a kazinci pincék ásítottak bele a lassan leszálló estbe, messzebb a Víg János tető és a Várhegy titokzatosan meredt a magasba.

– Ha rajtam a sor, hát legyen! – szólalt meg az öreg.

– Gyermekkoromban hallottam. Úgy aratás után mesélte egyszer valaki…

– Hangja furcsán, vontatottan csengett. Volt benne valami fojtott, lappangó tűz.

-Abban az időben, mikor még a törökök rabolták ezt a vidéket, gazdag nyájak legelésztek a dombok alján, a lápok melletti bőfolyású patakokban jóhúsú halak ívtak, s a keskeny parcellákon dús szüretet ígértek a szőlőtőkék. Volt mit zsákmányolni a törököknek. Hol gabonát raboltak el, hol az utolsó marék szénát az éhes állatok elől. Messze földön híres szépségű leányok születtek itt. S a török learatta a leánytermést is. A nép nyögött az adók súlya alatt, de a legszörnyűbb adózás a leányrablás volt. Mert tudni kell, hogy a jobbágynak akkortájt adózni kellett a földesúrnak, az egyháznak, a királynak, a katonaságnak, az idegen zsoldosoknak, a basáknak és pasáknak és a török császárnak. Ha megérett a gabona, már ott álltak a földesúr számadói és a papok tizedelői. Ha vadászni indult a király, jobbágyokat vagy zselléreket rendeltek mellé hajtónak. Az elhajított dárda, a kilőtt nyíl, az elsütött fegyverek sokszor ontották vadak helyett a parasztok vérét. Ha várat építtetett a basa, elvitték az igásokat és a gyalogos jobbágyokat. Ha ünnepe volt a töröknek, a félhold nevében rabolta el a szűzlányokat a basa háremébe.

Élt ebben az időben Barcikán egy zsellér. Nem volt annak földje, igája vagy portája, tán még neve sem. Mégis drága kincsekkel volt tele sárral tapasztott pincéje. Két szép derék fia és egy szépséges lánya volt. Történt egyszer, hogy az idősebb fiú megunta a sok keservet, a robotot, s megszökött az uraságtól. Egy ideig nem tudtak róla semmit. De a tavasz első hírnökével megjött a hír, hogy a török Szendrő alatt levágta. Már csak ketten maradtak a gyerekek, s a család gyászba borult.

Az ottmaradt fiútestvér még fiatal volt, de olyan erős, hogy három községben nem akadt, aki talpáról ledöntötte volna. Szerény és dolgos legény volt. Egyszer aztán, sok-sok búsulás után elhatározta, hogy megbosszulja bátyja halálát. Ezen törte a fejét éjjel-nappal, s csak a húgocskáját avatta be a titkába, aki olyan szép és kedves volt, mint egy frissen nyílt rózsa. Juliskának hívták.

Múltak a napok, a hetek, s a fiú elkészült a tervével. Egy jókora parittyát készített, mellyel öklömnyi köveket célba hajigált. Annyira tökéletesítette tudományát, hogy a repített kővel száz lábnyira eltalálta a sipkáját. De ennél nagyobb volt a másik terve. Éjszakánként kiosont a földbe vájt viskóból, ki az erdőbe – oda valahova, ahol most a vasúti sín szeli ketté az Újvárost – s ott, az út mentén alávágta a fákat. Közel a földhöz döngette a törzseket, s fejszéje nyomán széles forgácsok hullottak az avarra. S amikor a fa már dőlni készült, éket dugott a hasadékba. Tudományát megmutatta húgocskájának, megtanította arra is, hogyan kell kihúzni az éket, mire a vastag törzsek egy mozdulatra kidőlhetnek. Juliska játéknak vette ezt, inkább bámulta bátyja rettentő erején, csodálta hatalmas vállát, s még inkább elgyönyörködött az erdő ezer színben pompázó virágain.

Egy meleg nyári délelőttön futó paraszt tévedt a faluba. Nyomában pillanatok alatt szétfutott a hír: Jön a török. Menekült a magyar, öreg és fiatal, férfi és nő, s nyomukban tódult a rengeteg barom.

A zsellér fiú elérkezettnek látta a bosszú idejét. S kirohant az útra. Az úton lehagyott lovacska poroszkált békésen. Felragyogott az ifjú szeme, egy ugrás és a lovacska hátán termett. Nosza, rajta, s nem menekülésre fordult, hanem neki a töröknek. Az Alvég táján látta meg a lófarkas zászlót. Bevárta a rabló hordát vagy két kőhajításnyira, s akkor hirtelen megfordította lovát a falu felé. Vad hajsza kezdődött. Vagy húsz török vágtatott utána. A kazai útnál hirtelen balra fordult a menekülő legény, s eltűnt az erdei úton. De az üldözőket nem lehetett megtéveszteni. A törökök már-már biztosra vették a zsákmányt, s beértek az erdőbe, amikor az ifjú az első kanyarnál egy percre eltűnt az üldözők szeme elől. Hirtelen leszállt a lováról, rásuhintott, s beugrott a fák közé. Elérte az első átvágott törzset, de nem állt meg, végigfutott az utolsó ékig. Ott füttyentett egyet, s mint előre megbeszélt jelre egy szempillantásra feltűnt a fák mögött rejtőző Juliska, s már a bokrok alján rejtőztek mind a ketten.

A kavargó porfelhőben hirtelen megjelent egy kontyos török, s utána libasorban a többi. Ezt várta a lesbenálló legény, s amikor a menet elején rohanó török vele egyvonalba ért, egy mozdulattal kitépte az éket az átvágott fából. Majd a másik fához ugrott s ugyanezt cselekedte. A paripák dübörgését elnyomta a gyorsan zuhanó törzsek óriási robaja. S egy jeladásra a másik oldalon is dőlni kezdtek a szálfák, összezúzva lovat és lovast. Az üldözőkből üldözöttek lettek. Az elől lévők nem tudtak menekülni a lezúduló törzsektől, a mögöttük lévők beléjük rohantak, miközben a törzsek szüntelenül zuhantak alá egyik a másik után, törve a páncélt és a török koponyát a hentergő, kavargó tömegben.

A bosszú sikerült. A legény már az utolsó törzset döntötte, amikor meghallotta Juliska éles sikolyát. Gyors elhatározással kiugrott az útra, s maga előtt látta a zászlót vivő hatalmas lovast, amint Juliskát kergette az erdőben. Utánuk vetette magát. Futtában előszedte parittyáját, s jókora követ tett bele. Eszétvesztetten rohant, s torkát összeszorította a balsejtelem. Kis tisztásra ért, s ott megtorpant. A rabló török éppen akkor emelte nyeregbe Juliskát. A ló a hátán viaskodóktól megriadva, ledobta mindkettőjüket a gyepre. Ami azután történt, pillanatok alatt zajlott le. Allah híve meglátta a parittyás legényt, egy ugrással talpra szökött, kirántotta kardját, s az eszméletlenül fekvő Juliska szívébe döfte. A kislány szívéből kibuggyant a vér, pirosra festette a zöldellő füvet. Már másodszor emelkedett fel a kard, de fele úton visszazuhant. A török a parittyától homlokon találva, holtan bukott a vértől piros fűre.

Az öreg elhallgatott.

Már régen leszállt az est, elhallgattak a kocsik, dömperek. A kerttel szemben – az Újvárosban – kigyúltak a lámpák, s mint megannyi fénylő szentjánosbogarak, világítottak bele a csendes éjszakába.

Hazafelé ballagtunk a sötét úton. Már elhagytuk a kőbányát, amikor megszólalt Kecskés bácsi.

Ha egyszer arra jártok, a J épület mögött, amarra a régi bánya felé, láttok egy kutat. A kút mélyén van a forrás, a Juliska-forrás. Azt mesélik, hogy abból a vérből fakadt, amely Juliska szívéből kibuggyant – tette hozzá halkan.

Beértünk a városba. Az óvoda mellett megilletődötten, szótlanul szorítottuk meg egymás kezét, s elbúcsúztunk. Az égen ragyogtak a csillagok, s én még egyszer elnéztem a Juliska-forrás felé, amelynek vize kiapadhatatlanul folydogál évszázadokon át.

Takács István

Fotó: Takács Zsolt

(a képek illusztrációk, nem a pontos helyet jelölik)