Tanárfészek

‒ Az a legdühítőbb az egészben, hogy nem is szoktunk felhúzott térdekkel ülni a heverőn! Nem mintha bűn lenne, hanem egyszerűen azért, mert kényelmetlen. ‒ Most képzeld el. Itt nyüzsög a lakásban egy sereg idegen ember, lámpákkal, huzalokkal, kamerákkal, még azt is beállították, hogyan tartsuk a fejünket. ‒ Mi bemutattuk a szobáinkat, a kedvenc sarkainkat, a konyhánkat, a fürdőszobánkat, szóval ezt az egész tanárfészket, ahol élünk, amire tulajdonképpen büszkék is vagyunk. És mi maradt belőle? Pár perc, amit panaszkodó mondatokból vágtak össze. Ez így, ahogy végül képernyőre került, hamis képet festett rólunk. ‒ Engem a múltkor valaki meg szólított a buszmegállóban: „Láttam magukat a televízióban, mondhatom, szép kis pedagógusok! Nem örülnék, ha maguk tanítanák a gyerekemet! “

1

A Pollack Mihály út 9. Kazincbarcika modern lakóházainak egyike. Családok laknak itt is, akár a többiben, csak éppen a harmadik emeleten van egy háromszobás lakás, amit két esztendővel ezelőtt megvásárolt a városi tanács és a Pedagógus Szakszervezet ‒ Pedagógus Szállónak.

Kazincbarcika lakóinak átlagéletkora nem éri el a 30 evet. Fiatal emberek, fiatal családok, sok gyerek, akiknek természetesen iskola és pedagógus kell. A varos pedig barátságos, minden jóval felszerelt otthonnal várta a frissen végzett fiatal pedagógusokat. Szép gesztus ez a tanárfészek, amely havi 151 forintért kínál fedelet a kezdőknek, addig is, amíg maguk is családot alapítanak, vagy főbérleti lakáshoz jutnak, tehát végérvényesen elrendezik saját életüket.

2

Ahhoz, hogy otthon találja az ember a Pollack Mihály úti birodalom lakóit, este 6 után érdemes becsöngetni hozzájuk.

Már az első pillanatban látni: nők élnek itt. A három szoba mindegyikében hangulatlámpák, subaszőnyegek, meghitt sarkok. A lakók, egyik éppen televíziót néz, a másik olvas, a harmadik az íróasztalánál ül és füzeteket javít, a negyedik vasal. Mintha soklányos családhoz érkeztünk volna.

Büszkén vezetnek végig a különböző helyiségeken, ahol itt-ott vidám feliratok, újságkivágások utalnak arra, hogy a lakók nemrég meg maguk is diákok voltak.

Juhász Mária, aki éneket tanít, aznap éppen „szakmai” betegségben szenvedett, megfázott és berekedt, igy csak suttogva sorolta, mi minden foglaltatik a 151 forintos havi bérben.

‒ Van tévénk, rádiónk, lemezjátszónk, háztartásunk úgyszólván teljesen gépesített, mosógép, centrifuga, porszívó, van minden, ami kell. Komolyan mondom, ha nem azért költöznék el, amiért elköltözöm, szinte sajnálnám, hogy csak decemberig maradhatok itt.

‒ És miért kell elköltöznöd?

‒ Karácsonykor férjhez megyek.

‒ No, és azt se felejtsétek ki az összkomfortunkból ‒ mondja Gecsei Erzsébet ‒, hogy lényegében csak annak kell okvetlenül porszívóznia közülünk, akinek történetesen ez a hobbyja. Kétnaponként jön a takarító néni és mindent rendbe tesz.

‒ Ez és az albérlet ég és föld, nekem elhihetitek, én mind a kettőt kipróbáltam ‒ mondja Sinnyei Ibolya ‒, itt nem kell a főbérlőhöz alkalmazkodni, úgy élünk, mint egy család. Kicsit hasonlít a kollégiumhoz is, bár annál százszor barátságosabb, otthonosabb. Van, aki délelőtt tanít, van, aki délután, így a fürdőszobában és a konyhában sincs különösebb torlódás, szóval mondom, jól megvagyunk. Már csak ezért is rosszul esett az az elsietett tévériport, amely lényegében egész másnak mutat be minket, mint amilyenek valójában vagyunk!

A tévéfilm tavasszal készült. A tanárfészek lakói azóta kettő híján kicserélődtek. Volt, aki férjhez ment, volt, aki Miskolcon vagy másutt a környéken helyezkedett el. Hogy a képernyőn látott képsor mennyire járult hozzá a lányok elvándorlásához, azt most utólag hiábavaló lenne kutatni. Az viszont tény, hogy keserűséget hagyott emlékül.

3

Érdekelt, hogyan boldogulnak a maguk keresetéből azok a pedagógus lányok, akik egy vagy két évvel ezelőtt a kollégium vagy a szülői ház oltalma alatt éltek.

Ismerjük el: 1600 forint nem nagy pénz. A pedagógus-fizetésrendezés óta 1230 forintról ennyire emelkedett a kezdőfizetés.

Kazincbarcikán és környékén általában 350-400 forintot kérnek az albérletért. A tanárfészek mintegy harmadennyibe kerül.

Az evésre a lányok nemigen költenek. Ebédre befizetnek az iskolában, reggelire, vacsorára hideget esznek. Szombaton meg legtöbbször valamennyien vonatra szállnak és utaznak haza, egy kis hétvégi mamai feltáplálásra.

Vannak persze egyéni kiadások is, Sinkovics Máriának például a motorrészlet!

‒ Ne csodálkozz, én Herbolyán tanítok és innen oda 3 perc az én Simpsonommal. Amíg be nem állt a jeges, fagyos idő, szerintem már csak a sport kedvéért is megéri.

Nem kétséges, a legtakarékosabb valamennyiük közül Sóstói Györgyi. Máig sem értem hogyan, de azt mondja, van olyan hónap, hogy kerek egy ezrest tesz a takarékba. Az ilyesmi persze az önfegyelem és a lemondás csúcsa.

‒ Ilyenkor aztán nincs új pulcsi, új cipő, meg anyuékhoz sem mehetek haza minden héten, mert az útiköltség is számít. De nem tehetek mást, ha azt akarom, hogy egyszer az életben legyen saját berendezett otthonom. És hát mondjuk vagy tagadjuk, végül is előbb-utóbb ilyesmire vágyódik az ember.

4

Mivel töltik a szabad idejüket?

‒ Lehet váltani színházbérletet, hangversenybérletet, az értelmiségi klubba is járhatunk.

Egy-két mondat után azonban kiderül, hogy meg egyikük sem járt abban a bizonyos klubban, meg arra is ritkán szánják magukat, hogy elmenjenek a város egyetlen, elérhetően belterületi mozijába. Jobbára otthon töltik az estéket, olvasással, tervezéssel, kötögetnek, subát hímeznek. Szórakozni nemigen járnak. Szabadkoznak, hogy nem is hiányzik, egész héten tanítás, helyettesítés, este dolgozatjavítás. A szombat lehetne esetleg a szórakozás napja, akkor meg többnyire hazautaznak.

Kazincbarcikának is gondja, hogy a szórakozni, művelődni vágyó fiatalok számára nemigen akad választék. Az ok érthető és elfogadható: a költségvetésből előbb telt lakóházakra, bölcsődékre, óvodákra és iskolákra, mint új mozira, színházra, presszóra, klubra. Ezt a gondolatot fejtegetnem a lányoknak, de egyikük közbeszól.

‒ Tudod, ez, amit elmondtál, leginkább a fiatalokat érinti. Hogy mi is fiatalok vagyunk? Hát persze. De itt mégis elsősorban pedagógusok. És a pedagógusoknak nehéz egyszersmind fiatalnak is lenni. Tőlünk az emberek elvárják, hogy mindig példamutatóan viselkedjünk. A bolondozást, a vidámságot, ami egyébként életkorunk sajátja lenne, tőlünk valahogy rossznéven veszik. Így aztán marad a jó könyv, a zene, a kötögetés.

5

Itt tartottunk a beszélgetésben, éppen azon tűnődtem, hogy milyen nehéz is az élet, amikor Sinnyei Ibolya azt mondta:

‒ Valamit azért tudnod kell, mielőtt végképp búbánatba esnél „sanyarú” sorsunk miatt. Azt tudniillik, hogy nem is olyan sanyarú. Mindenkinek van közülünk valakije, még ha nem is éppen vőlegénye, mint Juhász Marinak, de annyira mindenesetre, hogy úgy érezzük, nem vagyunk egyedül, van kihez tartoznunk. Az enyém például éppen katona. A postás bácsi megmondhatja, mekkora levelezést folytatunk. Várjuk a leveleket és írjuk őket szorgalmasan. Szombaton, vasárnap találkozunk. És mondd meg őszintén, ha te lennél a mi helyünkben, az lenne a legfőbb gondod, hogy hétközben hova járj táncolni?

Mi következik ebből? Talán csak az, hogy a kazincbarcikai tanárfészek mostani lakói köszönik szépen, jól vannak. Napközben ott a sok gyerek, elsősök, másodikosok, kicsik, akik most teszik még az első lépéseket a betűvetés, az egyszeregy birodalmában. És a Mária, Erzsi, Ibi, Györgyi nénik ‒ most már második esztendeje ‒ igyekeznek elszántan, óriási türelemmel, kedvesen és szigorúan a kerek kobakokba tölteni a tudományt.

Mert voltaképpen valamennyien azt a hivatást választották, hogy tanítsanak.

Ehhez nyújt nekik jó otthont a tanárfészek.

A riportot készítette: Bedecs Éva

Fotó: Ágoston

Magyar Ifjúság, 1971. március

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..