Játszani kell, de a modellvasút még várhat! – interjú Slamovits Tiborral

Takács Zsolt interjúja

Azt mondod, Slamovits? Azt mondom: István. Azt mondom, Slamovits, te rávágod: Tibor. Évtizedek választanak el minket, néha mégis félszavakból megértjük egymást. Szilágyi György örökzöldje, a Hanyas vagy jut eszembe, miközben a téren várakozom Slamóra. Mert bizony Tiborról nem sok emléket tudok felidézni, annál többet az öccséről, Istvánról. Kamaszkorom Edda-koncertjei, egyszer fellépés előttük az Egressyben a saját zenekarommal, és jó pár beszélgetés a miskolci Déryné utcában, ahol iskolából jövet sokszor belebotlottunk Istvánba. Ő már akkor ismert és népszerű zenész volt, de mindig készségesen szakított ránk időt, ha megszólítottuk. Sok időm azonban nincs ezeken gondolkodni, már messziről felismerem „slamós” járásáról Tibort. Pontosan érkezik, és egy közeli pizzázóba invitál, ott ültünk le beszélgetni. Gitárzenéje nélkül is élmény volt hallgatni, ahogy a régi dolgokról mesélt.

A 105-ösben már zenéltél, ott tanultál meg gitározni, vagy már előbb pengetted valahol?

Miskolcon a 60-as évek elején pezsgő zenei élet volt, talán még te is emlékszel ilyenekre: Szénbányászati Tröszt…

Hát… már csak a nevére…

Ja, persze, te már csak a nevére emlékezhetsz… Szóval voltak ők, meg az Építők zenekara a Kuksi becenevű Vadnai Lászlóval, aki később az Atlas billentyűse lett, vagy a Metall nevű banda, na és a Styx a Bihary testvérekkel. A kisebbik Bihary az Echóban is megfordult. De a Szénbányászati Trösztnek is volt országos hírű tagja, Bianki Iván, akinek már ekkor megvolt a kétnyakúja. Ő később a Kex tagja lett. A Földes Gimnáziumban gyakran csináltak klubesteket, ahol felléptek ezek a zenekarok is, ott találkoztam először gitárral, a zenekari próbákon, ahová minden alkalommal „belestem”. Mi ugyanis ott laktunk a Földesben egy szolgálati lakásban. Apánk korán meghalt, édesanyám magára maradt a három gyerekkel, és az iskolában talált munkát, ott dolgozott. Később már rendszeresen eljártam a különböző klubokba, kultúrhelyiségekbe meghirdetett bulikra, de nem táncolni, hanem megfigyelni, hogy s mint csinálják a fiúk. Ők az aktuális slágereket, amint tudták, rögtön lekoppintották, én meg ellestem az akkordokat, a technikát, és meg sem várva a buli végét, belépőjegy ide vagy oda, már szaladtam is haza, vettem elő a gitárt, és próbáltam lejátszani a számokat. Ez volt 8. után, és mire a 105-ösbe kerültem 1964 -ben, már valamennyire tudtam gitározni.

Bejáró voltál, vagy kollégiumban laktál?

Bejáró, folyamatosan buszoztam, igazi barcikai lakó csak 1971-ben lettem, amikor megnősültem.

Érdekes ez a 105-ös egyébként, sok korabeli zenekar, zenész neve köthető az iskolához. Ennyire támogatták akkor a fiatal zenekarokat?

Így igaz, sokan próbálgattak akkor az iskolában, de eleinte senkinek nem volt semmi felszerelése, nekünk is csak a gitárjaink voltak. De talán látták a lelkesedést, meg hogy próbálunk valamit elérni, komolyabban foglalkozni a zenével, így az iskola, Magyar István tanár úr támogató közreműködésével, egyszer csak beáldozott a hangszerekbe. Nekem olyan emlékeim vannak, hogy Budapesten, a Rákóczi úti hangszerboltban, talán akkor ez volt az egyetlen, vettük meg a gitárokat. 5200 forint volt a csehszlovák gyártmányú Jolana gitárom! Az nagyon nagy pénz volt akkor, 1966-ban. Egy Gibson basszusgitár 23 ezerért volt a kirakatban – ez kb. a későbbi éves keresetemmel volt egyenlő… Úgyhogy rettentően boldogok voltunk, hogy ilyen hangszerekhez jutottunk. Az iskolában volt annyi felszerelés, hogy meg tudtunk szólalni, voltak erősítők, meg olyan nagy, tölcséres, hordozható hangszórók. Klubesteken vagy szalagavatókon már rendszeresen játszottunk. Zenekari névre nem emlékszem, tagokra is csak párra, Ökrös Sanyira, Barna Jóskára. Szívesen emlékszem vissza erre az időkre, és nagyon sajnálom, hogy semmilyen kézzelfogható nyoma nem maradt, egy-két fénykép…

Az is valami…

Gyakran csináltak akkoriban zenekarok közti vetélkedőt, Salgótarján volt az egyik ilyen központ, na, arról van egy kép rólunk, ami ott készült. Illetve… nemrég láttam egy-két ózdi képet is. 

Slamo

Milyen számokat játszottatok? És honnan tudtátok leszedni ezeket? Gondolom, a rádió nem nyomta annyira…

De, a rádióban azért meg-megszólaltak a dalok – na persze az aktuális külföldiek inkább a Radio Luxembourgon. Aranyat ért, ha valakinek magnója vagy lemezjátszója volt, többnyire ezekhez az ismerősökhöz, haverokhoz mentünk föl, és ott hallgattuk meg a zenéket.

Magyar dalokat már játszottunk a 105-ösben is, Illés-számokat egészen biztos, és Koncz Zsuzsát is. Volt egy hölgy, aki énekelt egyszer-kétszer ilyeneket, Kisvári Julinak hívták, és nagyon nagy sikert aratott. De a repertoár inkább külföldi zenékből állt, Beatles-, Kinks-nótákból. Nem olyan sok számot tudtunk, de azért egy két-három órás ötórai teát végigjátszottunk. Volt nyilván Shadows-gitárszám is, ezeken nőttünk fel, ezeket pengette mindenki először, az Apacsot meg az Égi lovast.

A suliban alapítottad az első zenekarodat?

Az első zenekarom a sulihoz kötődik, de itt a társaság, a tagság állandóan változott, mert olyan is volt, hogy valaki már otthagyta az iskolát, de még játszott. Zenekarnévre nem emlékszem. Amikor 1967-ben befejeztem az iskolát, és már elkezdtem dolgozni, akkor alakult meg a Luw, ami részemről kitartott 1971-ig, amíg be nem vonultam katonának.

Egyébként szerettél a 105-ösbe járni?

Hogyne, ráadásul a vegyészetet nagyon szerettem. Egyszer volt csak kisebb gondom az iskolában. Gyakran jártunk gyakorlati oktatásra Sajóbábonyba, a lőporüzembe. A lőporgyártásnak volt egy mellékterméke, mely kinézetre olyan volt, mint a faágak levél nélkül, amit ha meggyújt az ember, az hirtelen nagy lánggal elég. Én eltettem egyszer több darabot a köpenyem zsebébe, meg is feledkeztem róla, és amikor a portán mentünk ki, mondta a portás, hogy mutassa, fiatalember a táskáját, kirántottam a köpenyt, és a zsebéből kiestek a földre. Na… lett belőle tűzijáték. Fél évre visszavágtak, ami azt jelentette, hogy az iskolát időben nem fejezhetem be, nekem hat hónappal tovább kell majd tanulni.

Ennek mi értelme volt? Mármint a „visszavágásnak”…

Hát hogy nem kaptam meg időben a szakmunkás-bizonyítványt. Egy szakmunkásnak akkoriban nagyon fontos volt, hogy minél előbb elmehessen dolgozni. De a lényeg, hogy mivel az iskolazenekarral a sárospataki diáknapokon jól szerepeltünk, másodikak lettünk, Magyar tanár úr valószínűleg kijárta, hogy ezt a „büntetést” nekem elengedjék. Úgyhogy aztán időben befejeztem a sulit, viszonylag jó eredménnyel. 1967-ben végeztem, augusztusban kezdtem a Borsodi Vegyi Kombinátban, és dolgoztam ott a nyugdíjazásomig.

A BVK-ban hol dolgoztál?

A BVK-ban elvileg két helyen. A laktámüzemben tíz évig, 67-től 77-ig, majd átmentem a PVC III beruházás keretén belül épült Polimer 2 üzembe. Végigjártam a ranglétrát, voltam műszertábla-kezelő, művezető, főművezető, és mint üzemvezető-helyettes jöttem el 2012-ben nyugdíjba. Nagyon szerettem ott dolgozni, nagyon jó volt a légkör, remek munkatársaim és jó főnökeim voltak, néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Szívesen emlékszem például az akkor még kezdő mérnök Szentmiklóssy Lacira, Bordás Zoltánra, Gál Gyulára, vagy az üzemet a legapróbb részletekig ismerő Szikra István barátomra. Tényleg nem tudtál neki olyan feladatot, üzemi problémát mondani, amit ő ne oldott volna meg. Ezek az emberek mindig segítettek, ha hozzájuk fordultunk. Volt persze rossz példa is, olyan főnök, akinek az arca nagyobb volt, mint a tudása, akit nem szerettünk, de hadd ne említsek neveket, csak a jóra emlékezem…

A Luw zenekart tehát már mint BVK-s alapítottad?

Így igaz. Elvileg az öcsém akkortájt került a zenekarba, ő tőlem három évvel fiatalabb. A basszusgitárosunk, Tóth Béla (Motoros) „hirtelen” bevonult katonának. Nem szólt erről időben, a környéken valami buli már le volt kötve, kellett valakit keríteni helyette. Így került képbe a 14 éves öcsém, aki pár nap alatt “megtanulta” a dalokat bőgőzni. Vele egészen 1971-ig, míg be nem vonultam katonának, együtt játszottunk. A tagok az elején változtak, de 68 körül már egy fix banda volt. A sajószentpéteri művelődési ház vezetője, Harris Laci bácsi karolt fel bennünket, és vett nekünk komoly felszerelést, Selmer márkájú cuccokat. Azt is megengedte, hogy ha valahova elmentünk játszani, akkor a cuccot vihettük magunkkal. 67‒68 körül a Földes gimiből átköltöztünk a Déryné utcába, a színház szomszédságában volt egy kétszobás lakásunk, onnan jártam munkába, jártunk zenélni. Miskolc, Barcika vonzáskörzetében sok helyen felléptünk.

Slamóék. István és Tibor. Próba 1970 körül Sajószentpéteren

A többi tag is miskolci volt?

Igen, mindenki. Mind a négyen.

Barcikán hol léptetek fel?

A Radnótiban nagyon sokszor, ötórai tea délutánokon, vagy az Egressy kultúrház kistermében.

Voltak balhék?

Sajószentpéteren voltak… Péteren a kultúrház előcsarnokában az erkélyen játszottunk, az emberek meg lent táncoltak. Nagyobb bulik alkalmával persze a nagyterem színpadán nyomultunk. Péter kemény hely volt, néha rendesen püfölték egymást az emberek. Előfordult olyan is, hogy meg kellett állni, és eldönteni, hogy folytatjuk a bulit, vagy véget vetünk a zenének, és megyünk haza. De összességében azért a többség szórakozni akart.

A 70-es évek is még arról szólt, mint amiről a 60-as vagy a 80-as, hogy mindenki zenekart akart csinálni. De hogy lehetett kitűnni a sok zenekar közül? Talán úgy is, hogy két testvér együtt játszik, mint az Illésnél vagy a Metrónál?

Nem is tudom. Lehet, hogy számított az, hogy két testvér együtt játszott, és csak úgy hívtak minket, hogy „a Slamóék”. De azért elsősorban a hangszeres tudás, a színpadi műsor volt a lényeges.

A Luw. Kovács Zoltán, Fekete István, Slamovits István és Tibor

A színpadon tehát a Luw! Egész héten hajtottad a melódat, a hétvégére meg „kifényesítetted” a gitárod?

Majdnem… Azért az is sokszor előfordult, hogy letudtam a munkámat hétköznap, majd délután 2-kor felszálltunk a műszakos buszra, és mentünk játszani, vittük a kis erősítőnket. Páran csatlakoztak hozzánk, akik szerették a zenét, ők hozták a hangszórókat, kicsit nagyképűen roadoknak is nevezhetném őket.

Miskolcon sokat játszottunk, például a Bartók művházban vagy a Népkertben. Volt ott egy sörkert, ahol rendszeresen felléptünk szóló-basszus-dob-ének felállásban. A keményebb vonalat szerettük, Kinks-, Rolling Stones-dalokat játszottunk, három akkord… Mi élveztük, az biztos, de hogy ez mai füllel hogyan szólt akkor, bele sem merek gondolni… Radics Béláékat például egyszer láttam élőben, fantasztikusak voltak, de ha ma meghallom a régi felvételeiket, hát hogy is mondjam, megmosolyogtatja az embert.

A Luw. Kovács Zoltán, Fekete István, Slamovits István, és Tibor

Pesten vagy három-négy alkalommal voltam bulin, itt a fővárosban volt igazi a zenei élet. Ott voltam a Spencer Davis Group-koncerten 1967-ben. Mostanában, talán az évforduló miatt, sokat lehet erről a koncertről olvasni. „56 óta a legnagyobb balhé” ‒ írta nemrég valamelyik újság. Emlékszem a rengeteg lovas rendőrre, és bár engem csak a gumibot szele csapott meg, de az is rettenetes volt. Viszont maga a koncert nagyon nagy élmény volt, akkor hallottam először élőben igazán nyugati zenét. Később jöttek olyanok, mint a Nashville Teens, 67‒68-ban, Miskolcon is felléptek. Az is nagy élmény volt, főleg amikor a legnagyobb számukat, a Tobacco Roadot játszották… Emlékszem, hogy a nagy hangerő miatt a színpad felett a plafonról levált egy kis vakolat, és a basszusgitáros gyerek csak úgy lezserül odébb rúgta… Itt, a miskolci SZOT-székházban láttam Radicsot is, akkor a Zorán basszusgitározott neki, ez volt a Taurus, ami már nem az az igazi Radics-banda, de azért mégis nagy élmény volt az is. Élőben láttam még a Syconort Pesten, ebben játszott Fenyő Miklós és a fantasztikus gitáros, Barta Tamás, aki később az LGT-ben zenélt. Láttam vagy két alkalommal Szörényiéket is, a Nyugati pályaudvarhoz közeli Bosch kultúrházban játszottak, baromi jók voltak. Az Ifjúsági Parkba viszont sose jutottam be, vagy a hajam miatt, vagy mert nem volt nyakkendőm. Álltunk a sorba, a beengedő ember csak annyit mondott: állj félre! Mondom, Miskolcról jöttünk, engedjen már be… Állj félre… Kész, ennyi.

A fővárosba azért is utaztunk, mert a pesti zenekarok mindig előttünk jártak. Azért volt nagy szenzáció annak idején az Edda, mert ők vidékről fel tudtak kerülni az élvonalba. De az egy másik történet, az Eddához csak annyi közöm van, hogy ott játszott az öcsém…

De írtál nekik számokat, nem?

Ugyanúgy, mint ahogy a Pataky meg a többiek. A név oda van írva, de a tényleges szerző az Slamo volt. Annak idején a magas adókulcsok miatt jobban járt a banda, ha a szerzői jövedelmet megosztják, mert így alacsonyabb adósávba estek. Ennyi a történet. Az öcsém nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha egyszer vége az Eddának. Mert ezt már visszacsinálni nem lehet… Mindenki tudja, hogy minden sor, minden zene az övé. És hát a mai Edda még mindig félig-meddig ezekből a dalokból él. De lezártuk ezt a részt, kész, vége.

Olyan szigorúság volt Barcikán, Miskolcon vagy Péteren, mint amit említettél az Ifjúsági Parkkal kapcsolatban?

Barcikán ilyet nem tapasztaltam, Péteren se nagyon, leszámítva azt az egy-két esetet, amikor balhé volt. Biztos akadt itt is, ott is egy-két rendező, aki szigorúbb volt, de úgy általában nem volt jellemző. Viszonylag kulturált módon ment a szórakozás. Meg hát mindenki ismert mindenkit. A közönség a rendezőket, a rendezők a közönséget… A zenészek szintúgy. Tudtuk, kik a rajongók, kik a legjobb táncosok, a színpadról is gyakran néztük, úristen, ez a gyerek hogy tud táncolni. Barcikának is megvoltak a különleges figurái abban az időszakban. Nevet nem tudnék már mondani, de arcról talán még felismerném őket. Voltak sokan, akik minden koncertre követtek minket, bemondtuk, hogy egy hét múlva Bánhorvátiban lesz a következő buli, és harsogták, hogy megyünk, megyünk!

Majdnem minden környékbeli faluban játszottunk. Ilyenkor a barcikaiak beültek a kocsiba, már akinek volt, az összeszedte a többieket és jöttek utánunk.

Emlékszel más helyi zenekarokra?

Alig… Miskolcon az Építőkre, a Styxre, a Metállra, a Szénbányászati Trösztre. Barcikán Ökrös Sanyira, Látó Janira vagy Kajdacsy Tibire, aki a Cyklonban játszott, a szólógitáros itt Bacskay Zoli barátom volt. Tibi már akkor vezetője volt a Napfénynek, emlékszem, ott is felléptünk. A Mazsolában szintén játszottunk még a Luw előtti zenekarral.

A Luw meddig működött?

Már terveztük az esküvőnk időpontját a kedvesemmel, de közbeszólt a katonaság! 1971 nyarán bevonultam, az esküvőnk decemberben volt. A seregben volt időm átgondolni, hogy mi lesz a zenéléssel a leszerelésem után, hogyan tudom majd ezt összeegyeztetni azzal, hogy nekem családom van. Szerintem jó döntést hoztam, amikor a családot választottam. Debrecenben voltam három hónapot katona, utána visszakerültem Miskolcra. Én szerettem a katonaságot. Lillafüreden a sziklába jártunk szolgálatba, a repülési útvonalakat rajzoltuk táblára vagy monitorra, ellenőriztük, hogy a polgári és katonai repülők azon az útvonalon mennek-e, ami nekik elő van írva. Akkor még nem volt ennyiféle repülési útvonal, mint manapság. 1973 nyarán szereltem le, abban az évben kaptunk egy kétszobás lakást a Fő téren. Szerettünk ott lakni. 75-ben egy fiú-, majd 80-ban egy lánygyermekünk született. 1986-ban eladtuk a Fő téri lakást, és vettünk egy félkész kertes házat a Munkás úton. 1971-től nyugdíjba vonulásomig nem nagyon vettem elő a gitárt.

Nem hiányzott?

Imádom a zenét, így azért követtem az aktuális trendeket, hogy milyen zenekarok vannak. Ha ma valami kedvemre való zenét akarok hallgatni, az biztos, hogy 65‒75 közötti. Imádom Hendrixet, a Zeppelint, a Deep Purple muzsikáját, meg még sorolhatnám. Én ezeket a mai zenéket, zenekarokat nem igazán szeretem, de elismerem, hogy köztük is vannak baromira tehetségesek.

De akkor neked már az Edda se jött be nagyon…

De, hát azért valahogy csak kötődtem hozzájuk… Ott voltam a bölcsőnél is… Épp mondtam a múltkor valakinek, hogy rettenetes dolog, de a Patakyval személyesen alig találkoztam. Az öcsémék mindig jártak próbálni a Béla útra, ahol a basszusgitárosnak volt a lakása. Egy kis szobában próbáltak, tojásos dobozok voltak a hangszigetelők, és ott volt az orgonista, a dobos, a basszusgitáros és az öcsém. Attilát ott én soha nem láttam. Ő intézte az ügyeket… semmi baj nincs ezzel, ezt is kell valakinek csinálni, és ezt jól csinálta. A zene viszont ott született a kis szobában. A zenészek mindent kipróbáltak, egymás rezdülését is tudták, és csak az éneket várták, hogy ami már meg volt írva, majd jön Attila és énekel. Jó pár bulijukon voltam, volt egy-két nagyon régi felvételem is tőlük, de elajándékoztam az egyik nagy Edda-fannak. De nagyon szerettem a nótáikat, azért csak a testvérem írta…

Képzeld, egyszer mentem be anyámhoz, kérdezi, hallottam, hogy István mit írt? Mondom, mi van, Mama? Azt mondja, hogy írt egy dalt, „Kölyköd voltam” a címe. Hát hogy lehet ilyet írni? ‒ kérdezi tőlem. Hát ő nekem nem kölyköm, hanem a gyermekem… És panaszkodott nekem szegénykém… Mondom, Mama, ez nem rosszindulatból van, más oldalról nézzed, olvasd el a szöveg többi részét is. És akkor meg tudott nyugodni valamennyire.

Pedig hát mekkora szám!… És ti próbáltatok magyar szöveget írni annak idején?

Egy-két dal rémlik, egy-két sor belőle, lehet, hogy ha nagyon erőltetném magam, eszembe jutna. De hogy az öcsém írta, vagy én csináltam, már nem tudom… Valami hópihével kapcsolatos szép összebújós dal rémlik, tudom, hogy sokan szerették. „Hogy hull, na nézz csak ide kedves, / nem tudom, mit rejteget / ezer apró hópihe felettünk” …. valami ilyesmi!

Ez egy tökéletes szám lehetett egy ötórai bulihoz…

Igen, a lassú számok nagyon hozzátartoztak az ilyen bulikhoz, akkor lehetett igazán ismerkedni. Akkor még nem úgy táncoltak, mint most, és egy lassúra valakit akár fel is lehetett kérni… Úgyhogy pár próbálkozásunk volt, született is egy-két ilyen dal. A miskolci Styxben a Bihary fivérek közül Béla volt az, aki nagyszerű dalokat írt. Az egyik legnépszerűbb számukat az Öt Órai Tea gitárzenekar, Ökrös Sanyiék is játsszák, ez a „Miskolci villamos”.

Inkább az aktuális slágereket játszottuk, például a Monkeestől a „Hiszek a szerelemben” című nótát. Ez annyira népszerű volt, hogy muszáj volt játszanunk, pedig van benne egy orgonabetét, nekünk meg ugye orgonistánk nem volt… ezt a részt gitárral játszottuk be.

Volt bennetek olyan elhatározás, hogy egyszer mi nagy zenekar leszünk, lemezt csinálunk? Bár ez akkoriban legkevésbé a zenekaron múlt…

Annak idején még nem, a cél csak az volt, hogy szórakoztassunk, nekem legalábbis. De azért komolyan vettük a próbákat. Meg az is fontos volt, hogy a zenekar hogyan jelenik meg. Színes ingekbe bújtunk, megvettük a fehér ingeket, anyám befestette, vettünk jó szűk csőnadrágot, cúgos cipőt, kicsit magas sarokkal, még ma is divat. Pestre jártunk cipőt vásárolni, a Rákóczi útra, vagy kimentünk Miskolcon a piacra. Néha cipésszel csináltattam a cipőt, a nadrágot szabóval varrattam, akkor még ezt meg lehetett tenni, nem volt olyan drága, mint most. És úgy ajánlgattuk egymásnak: te, ez olcsón varr, menj ehhez és ehhez a szabóhoz. Szóval próbáltunk nagyjából egyformán kinézni, de hogy mi lesz később, arra nem gondoltunk.

Amikor 71-ben bevonultam katonának, az öcsém előlépett szólógitárossá. Maradtak még Péteren, maradt a Luw név, egy-két új miskolci zenésszel bővült a csapat, volt már orgonista is…. szóval nagyon jó banda volt. István öcsém ezután még sok más zenekarban játszott, kereste a helyét, még Máté Péter kísérő zenekarában is megfordult. Felköltözött Pestre, próbálgatott itt-ott, de az igazi az Edda lett. A régi cikkeket gyűjtögettem róluk, a Rockmúzeumnak majd át szeretném ezt adni, de sokak örömére a Facebookon is megosztottam már ezeket.

Mikor vetted vissza a kezedbe a gitárt?

Sok régi nyugdíjas munkatársam panaszkodott, hogy nem lelik a helyüket, nincs kedvük semmihez, nincs rendszeres elfoglaltságuk, nagyon nehezen megy az idő, csak tengenek-lengenek. Így hát én „komolyan” készültem a nyugdíjas életre. Volt egy hobbim még nagyon régről, a modellvasutazás. Még a szocialista időkben elkezdtem gyűjtögetni a dolgokat, és egy nagy készletem összegyűlt. Sosem állítottam egy körnél többet össze a gyerekeimnek sem, mert azt gondolom, hogy a vonatozás terepasztalra való, a házgyári lakásban meg csak a szőnyegpadlóra tettük. Működött, de az nem az igazi.

Az egyik barátom apukája a hatodik emeleti panellakásuk előszobáján „végigfutó” beépített szekrényeket használta e célra. Ott, ahol normális esetben ballonkabátok, VOR-zakók lógnak, jött a pesti gyors…

Ne is mondd, nekem is millió tervem volt! A témában fellelhető újságokat, irodalmat mind beszereztem, az NDK-ba is direkt azért mentem ki, hogy vásároljak a terepasztalhoz ezt-azt. Rendszeres látogatója voltam a miskolci játékboltnak, és ami volt az én méretemben, azt mind megvettem. Az én méretem azt jelenti, hogy a modellvasutak is több méretben vannak, én a középsőben, a TT méretben gyűjtöttem a dolgokat. Szóval a lényeg: azt terveztem, hogy majd nyugdíjas koromban megépítem a terepasztalt, azt mindig lehet továbbfejleszteni, el leszek majd vele… A barcikai lakásban már elkezdtem az építését, amikor jött a gondolat, hogy mivel a gyerekeink már régóta Pesten élnek, fel kellene jönni utánuk, mert az idő csak telik, és az élet rendje az, ha már megöregszünk, legyenek a közelben a gyerekek, ha valami gond van az öregekkel, tudjanak segíteni. No meg persze mi is be tudunk segíteni nekik az unokák felnevelésébe.

A fiam révén három unokám van, két fiú, egy lány, 19-17-16 évesek. A lányoméknál egy kislány van, 5 éves, ők már több mint három éve Angliában élnek, látom, hogy ott jobban tudnak boldogulni. Na, a lényeg, hogy fel kell jönni Pestre, két évbe telt, mire el tudtuk adni a barcikai lakást. Nagyon sok ‒ több mint 30 ‒ budapesti lakást megnéztünk, végül itt kötöttünk ki Budán, Őrmezőn. Ez egy házgyári lakás, ezt tudtuk megvenni, de rendben van vele minden. Nagy terek, épp alkalmas a modellvasutazáshoz…

Kicsit tolassunk vissza az előző állomásra… Szóval mikor is kezdtél el újra gitározni?

Még Barcikán laktunk, amikor jött nekem a Kajdacsy Tibi meg a Bacskay Zoli barátom, hogy miért nem gitározom, miért nem teszek fel dalokat a Youtube-ra? Hallgattam én Youtube-ot rendszeresen, de nem tudtam, hogyan működik. Kajdacsy közben elküldött négy lemezt, amin zenei kíséretek voltak, Shadows-dalok, és nekem csak a szólót kellett feljátszani. Akkor úgy döntöttem, hogy a zenélés lesz majd az igazi nyugdíjas elfoglaltságom, és eladom a modellvasúti dolgaimat! Mindent pénzzé tettem, és így ruháztam be az első gitáromba. 71-től csak dobozgitáron játszottam néha, amit az öcsémtől kaptam. A gyerekeimnek, amikor még kicsik voltak, néha pengettem egyet-kettőt. Nemrég odaadtam ezt a gitárt a Rockmúzeumnak, ott van kitéve mint az Edda gyakorlógitárja. 2010-ben kezdtem tehát a zenélgetést, a Youtube-on, de nem bántam meg, nagyon szeretem.

A gyerekeid, unokáid mennyire „gitárosak”?

A maguk módján szeretik a zenét… Mondom a 16 éves fiú unokámnak, na, eljössz meghallgatni a zenekart? Ő nem, ez a zene nem igazán a kedvence… De érdekes módon egy-két régi dal azért tetszik neki, mint például a Stones „Fesd feketére” című száma. A kicsi lány, aki kint él Angliában, az biztos eljönne meghallgatni, neki mintha lenne valami zenei vénája, mert bárhol megszólal a zene, már rögtön táncol, de ő még csak ötéves.

Hogyan kerültél megint színpadra?

Nagyon sokan fűtöttek már két-három évvel ezelőtt is, hogy figyelj már, miért csak otthon játszol, miért csak „szobagitározol”? Gyere, állj be egy zenekarba! De a youtube-ozás teljesen kielégítette az igényeimet… Ha nem tetszett egy felvétel, akkor újravettem, ha elrontottam valamit, kitöröltem, a CTRL+C, CTRL+V ugyanúgy működik itt is. A végén a felvételre ráteszek még egy kis díszítést hangilag és képileg, majd feltöltöm a csőre. Több mint száz dalom van már fent, a meghallgatások száma közelít a 2 millióhoz. A gitárzenén kívül játszok más népszerű dalokat is, például az Eaglestől a Hotel Californiát, de vannak fent ZZ Top-, Pink Floyd-, Heart- stb. dalok is. Aztán közben jött ez a lehetőség, az élő zenélés, de erre nagyon nehezen szántam rá magam…

Julianna Czapárné, Kocsis Gyuláné, Slamovits Tibor, Kocsis Gyula, Kissné Kocsis Erzsébet. “Az első bulinkra Barcikáról is jöttek”

…és akkor újra lámpalázas lettél…

Így van, ez még most is tart… A zenekar neve, ahol most már egy éve játszom, a Shadows Magic Band. A doboknál Pfeiler Ferenc, basszusgitáron Farkas Zoltán, a billentyűs Kipke Tamás, kísérőgitáros Náfrádi László. És egy pár Cliff Richard-nótát énekel Horváth Gyuri barátunk, aki a legendás Atlas együttesben játszott. Ezek profi zenészek, én csak amatőr vagyok! Minden hónap utolsó szombatján játszunk Újpesten, a Polgári Centrumban. Nagyon szeretem az élő zenélést! A közönség rendkívül hálás, és én imádom nézni, ahogy önfeledten táncolnak, szórakoznak! Szóval jól érzik magukat, és én ezt respektálom. Nem lehetek eléggé hálás nekik! Sose felejtem el, hogy a legelső újpesti bulinkra még Barcikáról is eljöttek bennünket meghallgatni …

Az élőzenélés miatt most a „szobagitározás”, youtube-ozás kicsit háttérbe szorult, kevesebb idő jut rá, de próbálok majd egyenesbe jönni vele…

Shadows Magic Band: Kipke Tamás, Náfrádi László, Pfeiler Ferenc, Slamovits Tibor, Horváth György, Farkas Zoltán

A következő lépés, hogy te viszed le a zenekart Barcikára…?

Egyszer biztosan, nagy örömmel tenném ezt! Most egy olyan lehetőség adódott, hogy meghívtak az Idősek Világnapja zárórendezvényére egy előadói estre. Pontosabban délutánra… Mindenkit szeretettel várok, akik kedvelik a hatvanas évek gitárzenéjét, akik szeretnének egy kicsit nosztalgiázni. Várom a fiatalokat is, akik szeretnék megismerni azt az ötórai hangulatot, amely egykor a szüleiket, nagyszüleiket elvarázsolta.

2017. október 26-án 17 órakor: A 60-as évek gitárzenéje Slamovits Tibor előadásában az Egressyben! A belépés díjtalan!

Fotók: Kajdacsy Tibor, Slamovits Tibor, passzio.hu

 

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..