Tardonai lakodalom ‒ 1. rész: Ismerkedés, párválasztás – karikázó, fonóház

Veresné Pál Lilla írása

A lakodalom, mint minden falusi ember életében, Tardonán is szinte a legfontosabb esemény volt, amire már gyerekkoruktól kezdve készültek a fiúk és lányok, de a szülők is. Ez abból ered, hogy az egyének megélhetését, fennmaradását a földművelő társadalmakban csak az tudta biztosítani, ha párt talált, és az egyedülállókat a társadalom a peremére szorította, gyakran gúny tárgyává tette. A stafírungot (kelengye, a menyasszony hozománya) már a lányok néhány éves korában elkezdték gyűjtögetni. A lakodalom az 1960-as évek végéig főleg ősszel és télen volt megtartva, mert a főként földműveléssel foglalkozó paraszt emberek az év többi szakában nemigen értek rá mulatozni. Miután a mezei munkát felváltotta az iparban való elhelyezkedés, a téli és őszi lakodalmakat felváltotta a nyári lakodalom. A 80-as évekre már csak nagyon ritkán tartottak télen lakodalmat, ekkorra a lakodalmak fő ideje május-augusztus közé esett.

A lakodalmat persze megelőzte a „párkeresés”-párválasztás, ami Tardonán az 1940-es évekig főleg falun belüli házassági kapcsolatokat jelentett, esetleg a szomszédos falvakból választottak párt, ritkábban pedig az alföldi napszámos, részes aratómunkáknak köszönhetően „messzi vidékekről” való párt találtak a fiatalok. Sokáig tartotta magát az az íratlan szokás, mely szerint „hasonló a hasonlóval” házasodjék, vagyis gazdag-gazdaggal, szegény-szegénnyel. A gazdagságot, amíg a falubeliek fő megélhetését a föld jelentette, a földtulajdon méretében és az állatok számában mérték. A II. világháborút követő rendszer megfosztotta az embereket a földjeik nagy részétől, és az iparban való elhelyezkedés következtében a gazdagság mibenléte is megváltozott az 1970-es évekre, átrendeződtek a „hierarchikus” viszonyok, de azért az idősek a mai napig fel tudják sorolni, mely családok voltak „jógazdák” (sok földdel, állattal rendelkezők). Az 1950-es években még akadtak olyan házasságok, amikor „összecsinálták” a párt, vagyis a háttérből a fiatalok szülei irányították a fiatalokat egymás felé, szép vagy erőteljes szóval. A nem hozzá illő, vagyis más gazdasági helyzetű családból való párválasztásra is akadt példa, amit a szülők vagy elfogadtak szép szóval, vagy a fiatalok erős nyomására. Ilyen praktikák voltak pl. a lányszöktetés (ami mivel a lány elhálását is magával vonta, a szégyen elkerülésére a házassággal kellett végződjön), vagy egyszerűen „csak” megesett a lány, ami miatt gyorsan meg kellett tartani a lakodalmat, hogy a még nagyobb szégyen elkerülhető legyen.

A párválasztásra és a párok összetartozásának kinyilatkoztatására a helyi közösségi összejöveteleken lehetett sort keríteni, pl. a fonóházban vagy a vasárnap délutáni „Anga-sori” tánc alkalmával, ahol a híres tardonai karikázót járták a lányok. A II. világháború után persze lassan ez is megváltozott, és az 1960-as évekre megszűnt a fonóház, a tánc az „Anga-soron” pedig már az 1950-es években abbamaradt. A lakodalmi szokások is átalakulóban voltak, de sok régi elem megmaradt a ’80-as évekig. A tardonai karikázó méltán híres, és nincs olyan magyar néptáncegyüttes, amelyik ne táncolná. Az 1950-es években sok néprajzkutatót vonzott a faluba, így a karikázó leírása, lépései, az elhangzott dalok bőven dokumentáltak. A faluban történt kutatásom alkalmával a megkérdezett 80 év feletti asszonyok arról nem tudnak, hogy mikor lett szokás ez a karikázó, de azt biztosan tudták, hogy már az édesanyjuk és a nagyanyjuk is járt vasárnap délután táncolni az „Anga-sorra”. A karikázó végighaladt a falun. A nagylányok mentek elöl, mögöttük a kicsik, több helyen megálltak, egy nagy kört alkottak a nagylányok, benne egy kicsit a kisebbek, úgy táncoltak. Itt volt alkalmuk a páros táncra is, hiszen a fiúk természetesen nézték az éneklő-táncoló lányokat, és fel is kérték a választottjukat. A „pados hídnál” is eljárták mindig a karikázót. A „pados híd” elnevezés a mai napig szóhasználatban van Tardonán, a Kossuth utca‒Arany János utca‒Rákóczi utca találkozásánál lévő hidat nevezik így. Elnevezése pedig abból ered, hogy régen ez volt a legnagyobb híd, amin át lehetett kelni a patakon, és természetesen fapadozatú volt. A II. világháború előtt a pados híd mellett még egy olyan híd volt a patakon, a faluban, amin szekérrel is át lehetett menni, de ez volt a nagyobbik és forgalmasabb híd.

C. Istvánné (született Tardonán, 1931-ben) így emlékezett vissza a táncra:

„Mentőnk a falun végig, két sorba, úgy, hogy nagy láncot alkottunk, egy sorba nem fértünk el, annyian voltunk. Énekeltünk végig a falun. Egyszer milyen történt az Anga-soron! Megálltunk a pados hídnál táncolni. Magyar katonák voltak itt akkor elszállásolva a faluba, innen jártak gyakorlatozni. Ez még a háború előtt volt. Két lyány meg felöltözött magyar ruhába, nemzeti szín szalag vót a hajukba, fehér blúz, fehér szoknya, meg zöld kötény meg piros mellény vót rajtok. Egy katona meg beállott a körbe oszt táncoltatta mind kettőjöket. A katona ezér nem ért be idejébe a szálláshelyére, oszt büntetésből felszerelésbe kellett neki futni a faluba. De azt mondta nem bánja mer úgy kitáncolta magát, mint még sose.”

Fiatal lányok vasárnapi, ünneplőöltözetben az 1930-as években. Valószínűleg ilyen vagy ehhez hasonló ruhában jártak táncolni az Anga-sorra ebben az időben

Fiatal lányok táncolni indulnak ünnepi öltözetben az 1940-es években. (A két kép közötti viselet tükrözi azt, hogy a ’40-es évekre a fiatal lányok egybevarrt ruhát hordtak leginkább, míg korábban a szoknya, ing, ráncoska, kötő volt a divatban)

A fonóház amellett, hogy a kenderfeldolgozás egyik fontos munkafolyamatát volt hivatott elvégezni, a téli esték szórakozási lehetőségét is biztosította a fiatal lányoknak. A fonóházba a lányok és egy ideig a fiatal asszonyok is eljártak. A faluban egy időben több fonóház is működött, előfordult, hogy egyszerre 4-5 helyen is fontak. Ennek több oka is volt, egyrészt, mert sokan voltak, a guzsalyoknak is hely kellett, így nem fértek el egy helyen, másrészt pedig ki kihez járt szívesen, kit melyik fonóházban láttak szívesebben, oda tudott járni.

Fonóház az 1950-es évek végén

A fonóházban a házigazdának „fizetni” kellett a helyért, adtak fonalat, terményt, pl. babot, kukoricát, meg fát is kellett vinni magukkal. A legények a fonóházak között jártak, egy este többet is felkerestek. Bizony sokszor nem volt elég tűzifa, ilyenkor a legények segítettek, vittek fát, sok esetben a temető régi kopjafáit hordták be tüzelőnek.

A fonóházban énekeltek, táncoltak, ismerkedtek a fiatalok, persze a házigazdák és a már férjnél lévő fiatal asszonyok felügyelete mellett. A szülők rögtön megtudták, hogy ki udvarol a lányuknak, kivel táncol szívesen a fiuk.

Egyik adatközlő így emlékezett egy fonóházbéli udvarlásra, amiből aztán a szülői közbenjárásra házasság is lett:

„Oda jár a mi fonóházunkba egy szép fiatal lyány. Aki udvarolt neki meg már idősebb legény vót, megjárta a frontot. Ez má a háború után vót. Megölelte, az meg azt mondta neki, ’Én meg má nem is tudom, hogy tegezzem-e vagy magázzam, Gyulabátyámnak híjjam-e?’ No de a szülők csak összecsinálták őket, ő lett oszt az ura, nemsokára össze is házasodtak.”

Egy másik adatközlő arról is mesélt, hogy egy olyan fonóházba jártak egy ideig, ahol a házigazda nagy kommunista volt, szerette az alkoholt is, így aztán többször összezörrent a fiatalokkal.

„Az öreg Árvai a falvédő helyére a két ablak közé Rákosi képét tette ki. Egy legény meg egyik este kiszúrta a szemét a képnek. El is zavart mindenkit.”

A fonóháznak közvetve más szerepe is volt a lakodalomban. Hiszen a stafírungnak meg kellett lenni, mire a lány férjhez ment. A stafírungba pedig több vég vászonnak is kellett lenni, vászonkendőknek, lepedőknek, törlőknek. A lakodalom előtt külön rituálét jelentett a stafírungvitel ahhoz a házhoz, ahol a lakodalom után a lány kötözött a férjével. A lány családjának nőtagjai és közeli rokonai vitték a kezükben a stafírung könnyen hordozható darabjait úgy, hogy mindenki lássa, mit visznek. (Ez az 1980-as évek első felében még szokásban volt Tardonán.) A fiataloknak illett mielőbb kinyilatkoztatniuk, hogy komolyak-e a szándékaik és megtartani az eljegyzést, a hosszú udvarlás és jegyben járást a ’60-as évektől „tűrték” el a szülők. Korábban a fiataloknak illett 18 éves koruk előtt megházasodni, 17-18 évesen már „vénlyánynak” és „vénlegénynek” számítottak. Az iskolázottság, az iparban való elhelyezkedés, a szakmaválasztás következtében kitolódott a házasságkötés „optimális” ideje. Korábban általános volt, hogy csak 4-6 elemi osztályt végeztek a gyerekek, és munkába álltak a földeken, hiszen csak a gazdagok tehették meg, hogy tanulnak. A fiatal párokról az eljegyzést követően készítettek közös fényképet.

Az 1930-40-es években készültek ezek a típusú képek:

Az 1950-es évektől pedig már a tehetősebbek „igazi jegyes fotót” is készítettek magukról, erről, az eljegyzésről és a stafírungról bővebben a Tardonai lakodalom 2. részében olvashatnak majd.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .