Tardonai piacozók

Veresné Pál Lilla írása

Tardona lakossága az 1700-as években bizonyítottan Miskolcra (Diósgyőrbe, Perecesre, Hámorba) járt a megtermelt felesleget és fát árulni. A fa árusítása Miskolcon és a földesúri beszolgáltatás Miskolcra való elvitele azt bizonyítják, hogy egy gyakori használatban lévő szekér- és gyalogút volt Tardona‒Diósgyőr között már az 1700-as években. A tardonaiak egészen a II. világháború utáni évekig jártak árusítani Miskolca, majd ez teljesen megszűnt, és felváltotta a „barcikai piacozás”. Bizonyára nagyon sokan emlékeznek még az elmúlt évtizedekből a piacon zöldséget, gyümölcsöt, virágot, tojást, bort, szőtt pokrócot árusító tardonai asszonyokra.

Mária Terézia 1770. július 5-i kilenc kérdőpontos vizsgálatában, mely az 1767-es úrbérrendezéshez kapcsolódóan a községek lakóit vallatta meg gazdálkodásáról, életmódjáról, földesuraihoz fűződő viszonyáról, ezt olvashatjuk:

„Csekély szőlő hegyeinken termett borocskánknak vásári alkalmatosságokkor határunkban, az út mellett szabad árultatása. Tűzi s épületre való fánk elegendő, az ingyen, az kitül pediglen ki telhetik, mind tűzi, mind épületre való készpénzen való eladásra vólt, vagyon is engedelmünk. Miskolczi piarcznak közel, 2 mérföldnyire való léte, ott két kézi munkálkodásunk által az pénznek szerzésére könnyű alkalmatosságunk.” (Forrás: Takács László: Válogatott források Tardona történetéhez, 2003)

Ebben az időben földesuraiknak Miskolcra is, Diósgyőrbe tartoztak robottal, és ide szolgáltatták be a szénát, a fát stb. Ez a dokumentum a legkorábbi emléke a Tardona‒Diósgyőr közötti bükki szekér- és gyalogút meglétének és a piaci árusításnak. Az 1778. április 18-án kelt „A földesurak egyezsége a faizásról, az erdőhasználatról” dokumentum szerint a földesurak megelégelték és közösen tiltották meg a tardonaiaknak a fa, különösen a mogyorófa árusítását Miskolcon, lopásnak minősítve a tevékenységet.

„…a tardonai lakosok a mogyoró fát (mely is egyedül a földes uraságé) vakmerőképpen lopják és pusztíttyák, arra való nézve teszünk ilyentén rendeléset és parancsolatot, hogy egy szál mogyoró fát sem szabad lészen a parasztnak le vágni, ki pedig vakmerően ezen rendeltetésünk ellen cselekedni merészelne, első cselekedeteiért fog szenyvedni 25 kemény pálczákat. Hogy pedig az tolvajlások hamarabb kisülhessen és regulaztathasson, minthogy Miskólczon szokták leginkább eladni, hordani arra való nézve valaki a földes urak közül Miskolczón akármellyikünk tardonai emberét tapasztalni abroncsnak való mogyoró szálakkal, avagy nyers fával, és akármi mással nevezendő épületre való fával czédula nélkül bizvást confiscalhasson, és annak idejeben a köz jövedelemhez tétetődjön” (Forrás: Takács L. 2003)

Ez a régi kapcsolat a XX. században is aktívan működött. A megtermelt felesleget ott adták el a tardonaiak. Ez a kereskedelmi kapcsolat lehet az egyik oka annak, hogy nem ismerünk tipikus tardonai népviseletet, hiszen a piacon könnyen be tudtak szerezni színes anyagokat és sokféle öltözetet láttak, amit aztán a megvásárolt anyagokból Tardonán varrattak meg. Emellett ruhákat a dédesi vásáron is beszereztek.

A miskolci piacozásban részt vevők közül néhányan még élnek Tardonán, C. Istvánné így mesélt erről:

„Gyerek vótam, oszt mentem én is árolni Miskócra. Elindultunk nagy batukkal a hátónkon hajnalba 3 órakor, Baross-aknaig mentőnk gyalog. Ott ment egy kisvonat, de arra nem mindég vettek fel, kalauza válogatta, mer az csak a bányászoknak vót, akiket vitte munkába Perecesre. De néha felengedtek. Vittőnk vásznat, tyúkot, tojást, tejet, meg még gombát is sokat. Előző nap megszedtuk a tinórú gombát, másnap mire odaértőnk vele össze volt törve a kosárba, de megvették úgy is.”

P. Benjáminné (1923-ban született Tardonán) így emlékezett vissza:

„12 évesen gyalog jártam a Hámorba árulni. Hiába vót nővérem, engemet küldtek mer én tudtam árulni ő meg nem mert. Vittem mindent, amit bírtam. Onnan meg cukrot hoztam.”

H. Jánosné (1928-ban született Tardonán) a következőt mesélte:

„Mink nagyon szegények vótunk. De ha vót egy kis felesleg, gyalog mentőnk Baross-aknára, onnan ha akartak vittek vonattal, ha nem akkor gyalog kellett menni. Vittőnk is, meg hoztónk is onnat. Volt Miskolcon sok matyó, mezőkövesdi asszonyok cifra ruhába. Ők sok vásznat megvettek, meg pokrócot. Mahócára meg elementőnk szamócát szedni, Csokorba szedtük oszt úgy ároltuk a Vasgyárba. Gombát is szedtőnk, azt is vették.”

A kép bal oldalán látható a Baross-aknai állomás. (Kép forrása: kisvasut.hu)

1944-ben több bombatámadás érte Miskolcot, nyáron a Tiszai pályaudvartól a Piaccsarnokig bombázták, ősszel pedig Diósgyőrben is hullottak a bombák. Egy tardonai adatközlő elmondása szerint az egyik bombázásnál tardonai is volt a piacon, de sikerült megmenekülnie. A bombázás során a piacon sok volt a halott. Az adatközlőtől azt nem sikerült kideríteni, hogy a szemtanú a belváros bombázásakor volt Miskolcon, vagy a diósgyőri bombázáskor, de egy biztos, ez szinte véget vetett a miskolci piacozásnak, meg addigra már nem is volt mit árulniuk, hiszen a háború miatt nekik is alig volt. A háború utáni hónapokban viszont a miskolciak jártak be Tardonára csereberélni. A pénz elértéktelenedése miatt még nagyobb volt a nyomor. A miskolciak olajat, szappant, gépolajat hoztak Tardonára, amiért cserébe tejet, tejfölt, tojást adtak. Az elbeszélők szerint főleg perecesi lakosok voltak. B. Józsefné, aki 1925-ben született Tardonán, arra emlékezett vissza, hogy a vasgyári kenyérgyárból jöttek Tardonára, élesztőt hoztak, azt cserélték a tardonaiakkal, ki mit tudott cserébe adni, azt fogadták el.

A II. világháború után a beszolgáltatások fokozottabb ellenőrzése és a megemelt adóterhek miatt az embereknek alig volt pénze, kenyeret is csak ritkán tudtak sütni, mivel a búzát be kellett szolgáltatni, annyi terményük volt, amit el tudtak lopni a maguk termelte földekről. Barcikára jártak be a háborút követő években kenyérért, zsírért az asszonyok, de nem mindig kaptak, ugyanis az nem nekik volt, hanem a városiaknak.

C. Istvánné, aki 1931-ben született Tardonán így emlékezett ezekre az időkre:

„Lementőnk kenyéré Barcikára több idős asszonnyal én és a húgom, Piroska. Adtak is kenyeret szerencsére. Azt mondja a húgom, menjőnk el Zsuzsi nénémhez, az ott lakott Barcikán. Egy kis hídon kellett átmenni hozzá. Mink elmentőnk arra, a többi asszony meg ment másfele. Oszt hozzáfogtak cseredurálni (hangosan, harsányan beszélgetni), oszt megállította őköt a rendőr. Kiderült, hogy tardonaiak oszt elvették tőlök a kenyeret mindet. Azt mondták nekik az a barcikai munkásoknak van, oszt ők meg azoktól akarták elvenni. Ezt mink má csak a vonaton tudtuk meg. A Herbolyaig mentőnk a vonattal. Tőlőnk akartak kérni kenyeret, mer az övéket elvették. Adtunk is vóna nekik, ha nem követelődznek mirajtónk, hogy adjuk oda mer tőlök elvették…Máskor meg a bótba küldött anyám Barcikára zsíré. Oszt gyöttek több tardonai asszony. Nekem adott a bótos zsírt. Azoknak meg nem. Azt mondta nekik a falusi népnek nem adhatik mer ez a barcikaiaknak kell. Oszt Irma néném meg elkezdtett kiabálni, hogy „Bözsinek mé’ adott akkor?” A bótos meg mondta, hogy mer rajtam nem látta, hogy falusi vagyok. Én kis szürke kabátba vótam, őrajtok meg melegkendő volt, azé gondolta, hogy én nem falusi vagyok.”

A K épület melletti piac és az épület mögötti szabadtéri színpad 1955-ben

A kisvasút Tardonáig történő kiépítésével és az 1954-ben megnyitott piaccal végleg megpecsételődött a „miskolci piacozás” sorsa, hiszen Kazincbarcika könnyen és gyorsan elérhetővé vált, ellenben Miskolcra továbbra is csak többórás gyaloglással juthattak volna el. Emellett a város fejlődése és növekvő népessége is jó vásárlóerőt jelentett, a fellendülés időszakában a tardonai asszonyok nagyon aktív árusítói voltak a barcikai piacnak. Itt adták el a felesleges vásznakat, tojást, tyúkot, gyümölcsöket, zöldségeket, bort, virágot hordtak a piacra.

A ’90-es években már csak kevesen jártak be a piacra Tardonáról (Fotó: Józsa Zoltán – KDK)

A piacozás a rendszerváltást követően kezdett hanyatlani, a ’90-es években már csak kevesen jártak be a piacra, de akadt egy-két asszony, akik egészen az új piaccsarnok építésének kezdetéig bejártak árulni. Emlékszem rá, hogy néhány idős asszony a ’90-es évek végén tojást, tyúkot, szőlőt, csigát (csigatésztát) és rongyszőnyeget járt árulni a piacra. Egy idős asszony, aki bort járt árulni a piacra, nagyon emlékezetes számomra. Tardona híres a környéken borzasztó savanyú borairól. Kevesen tudtak itt régen jó bort csinálni, mert inkább a mennyiség számított, mint a minőség, ahogy az egyik öregember mondta, mikor megkérdezték tőle: „Pista, oszt mennyi borod lesz? Mennyi vóna, ahány hordó van!” ‒ hangzott a válasz. A piacon gyakran áruló idős asszonynak is alig volt szőlője, amit idős létére maga művelt meg. De nagyon sok bort tudott csinálni. Gyerekként sokat játszottunk a pincedombon, így volt alkalmam megcsodálni a néni borkészítési technikáját, ami rögtön feltűnt, hogy az én dédnagyapám nem úgy csinálja a bort, mint ő. Az asszony a szőlőt a pincedombon vadon termő gyalogbodzával pótolta. A gyalogbodza (nem a cserjés fekete bodza) enyhén mérgező, de sok vidéken készítenek belőle főzetet, meg lekvárfélét is, hőkezelve ehető, enyhén hasmenést okoz. Jól befogta a „bort”, szép piros lett tőle. Az így készült borból sokat eladott, hetente többször is bement árulni. Ezeknek az árusításoknak aztán a piac felújítása vetett véget.