Pillanatok Kazincbarcika sporttörténetéből – Labdarúgás: Amikor a barcikaiak „Eb-döntőbe szurkolták” az utánpótlás-válogatottat

Takács Zsolt írása

1974 nyarán is focilázban égett a világ: sorrendben a tizedik labdarúgó-világbajnokságot rendezték meg, ezúttal az NSZK-ban, ahol is a döntőben a házigazdák Beckenbauerrel és Gerd Müllerrel az élen 2-1-re legyőzték a Cruyffot is soraiban tudó hollandokat. Magyarország nem vett részt az eseményen, ettől függetlenül számunkra is komoly futballsikereket hozott az az év – az egyiket éppen Kazincbarcikán.

Újpesti és holland csodák

Áprilisban az Újpesti Dózsa egészen az elődöntőig (!) menetelt a BEK-ben, és bár egyáltalán nem volt esélytelen a Bayern München ellen, az itthoni 1-1-et követően 3-0-ra kikapott a kupát végül elhódító, az említett két világklasszissal is felálló német csapattól.

Az Újpest a nyolcaddöntőben a portugál Benficát verte ki összesítve (azaz az oda-vissza vágón) 3-1-re, ami már önmagában felért egy világraszóló diadallal, hiszen a Vörösök (Encamados) becenevű csapat akkor már hússzoros bajnok volt (az Újpest „csak” 15-szörös), és nem mellesleg kétszeres BEK-győztes a magyar Guttmann Béla edzőségével (1961, 1962). Ám a lila-fehéreket valószínűleg segítette a „Guttmann-átok” is. Történt ugyanis, hogy amikor 1962-ben a második BEK-trófeáját is megnyerte a Benficával, Guttmann extraprémiumot követelt a klubelnöktől, aki azzal intézte el a dolgot, hogy ez nem szerepel a szerződésben… Guttmann erre dühbe jött, s mielőtt rácsapta volna az ajtót a szerinte zsugori főnökre, megátkozta a klubot azzal, hogy soha többé (más források szerint 100 évig) nem nyer európai kupát. Hát… ez eddig be is jött.

 

Persze ne kisebbítsük a Szentmihályi, Kolár, Harsányi, Horváth, Nagy, Dunai, Tóth, Zámbó, Fazekas, Bene, Noskó, Kellner részvételével kiharcolt győzelmet, már csak azért se, mert az ellenfélnél futballozott minden idők egyik legragyogóbb játékosa, a Fekete Gyémánt (Fekete Párduc) becenevű Eusébio, aki nem mellesleg előző évben lett másodszor is aranycipős a nemzeti bajnokságban szerzett 40 góljával (Messi az idén 34 góllal érdemelte ki ugyanezt).

Eusébio 745 tétmeccsen 733 gólt lőtt. 1962-ben BEK-győztes volt a Benficával, 1965-ben megnyerte az Aranylabdát, 1968-ban és 1973-ban európai aranycipős lett

Igazi futballcsemegéket hozott a nyári világbajnokság is, s ha már mi, mint említettem, nem lehettünk ott, velem együtt valószínűleg még rengeteg magyar szurkolót ejtett ámulatba a holland válogatott „totális futballnak” nevezett játéka. Aminek megint csak vannak magyar vonatkozásai: az Ajaxszal 1972-ben és 1973-ban BEK-et nyerő Kovács István edző csapata is ezt a gyönyörű futballt játszotta. Szóval hiába a nagy sztárokat, Sepp Maiert, Vogtsot, Beckenbauert, Breitnert, Bonhofot, Hoenesst, Overathot vagy Gerd Müllert felvonultató, végül győztes NSZK-válogatott, a szimpátia sokkal inkább a Jongbloed – Suurbier, Rijsbergen (De Jong, 69.), Haan, Krol – Jansen, Neeskens, Van Hanegem – Rep, Cruyff, Rensenbrink (R. van de Kerkhof, 46.) összetételű holland csapatot övezte. Nálam például a későbbiekben minden gombfocimeccset ők nyertek meg… Egyébként tényleg nagyon jó (gombfoci)csapat volt. Ha emlékeznek még az akkori gombfocijátékosokra, körükben nagyon gyakori volt a sérülés – magyarul: könnyen törtek, a holland csapat viszont valami ellenállóbb, tömörebb műanyagból készült, akkor se és azóta sem láttam sehol hasonlót. Nem is tudom, honnan szerezhette a barcikai piacon egészen a nyolcvanas évek elejéig működő bazáros.

Ők az igaziak…

Na de térjünk vissza a valódi focira…

A válogatott 12. játékosa: a barcikai közönség

Magyar győzelemmel zárult viszont a két esemény között május 7-én a Magyarország‒Szovjetunió utánpótlás Eb-visszavágó mérkőzés a döntőbe jutásért, amit a 20. évfordulóját ünneplő Kazincbarcikán rendeztek meg.

Az ünnepség rendezésére alakult operatív bizottság még januárban ismertette a sajtóval az évfordulós rendezvényeket, többek között az állandó várostörténeti kiállítás megnyitását vagy a PVC III. alapkövének lerakását, valamint ekkor jelent meg a Szobrok városa című népszerű kiadvány is, de azt akkor még aligha sejtették, hogy futballtörténeti eseménynek is helyet ad majd a fiatal város. Ám áprilisban az utánpótlás-válogatott Hollandia (!) legyőzésével sikeresen túljutott az Európa-bajnoki negyeddöntőn, és az MLSZ akkori gyakorlatának megfelelően alkalmas vidéki helyszínt keresett az elődöntő lebonyolításához. Így esett a választás Kazincbarcikára – és se a város, se a válogatott nem okozott csalódást.

A keddi mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés, már szombatig elkelt kb. 10 ezer jegy, a hivatalos jegyzőkönyv szerint végül 15 ezren tekintették meg az összecsapást. A szovjetek már vasárnap a városba érkeztek, és hétfő délelőtt edzést tartottak, a magyarok csak aznap délután utaztak Kazincbarcikára. Mindkét csapatot a BVK vendégházában helyezték el. Az első mérkőzésen, Harkovban 2-0-ra a szovjetek győztek, és magabiztosságukat némileg szemlélteti, hogy a visszavágóra mindössze 13 játékossal érkeztek, köztük két kapussal… A magyar csapat irányítója, Sárosi László ennek ellenére bizakodó volt: „A két gól szép előny… …De a magyar csapat más összetételben, s más taktikával, egészen újat játszik majd Kazincbarcikán!” – nyilatkozta az aznapi Népsportnak az edző, és arra kérte a szurkolókat: „Kedves kazincbarcikaiak! Buzdítsák a magyar utánpótlás-válogatottat. Hangjuk, lelkesedésük a magyar válogatott 12. játékosát jelentheti!”

15 ezer néző a KVSE stadionjában (Fotó: Talpas Mihály – KDK)

A csapat összetétele valóban változott, és egy kicsit „csaltunk” is – bár teljesen szabályosan: a keretbe ugyanis behívták az akkor már az A válogatottat is erősítő ifjú újpesti legendákat, a későbbi ezüstcipős Fekete Lászlót, a következő évben disszidáló Harsányi Lászlót és Horváth Józsefet, a klasszis középpályást, Tóth Andrást és az olimpiai ezüstérmes Dunai Edét, azaz Dunai III-at. Na és persze a kapuban sem a későbbi nagy hálóőr, a honvédos (akkoriban szegedi) Gujdár Sándor állt, hanem a szintén a nagyválogatottban is szereplő népszerű Bubu, azaz Mészáros Ferenc. Rajtuk kívül Kazincbarcikán pályára lépett még az 1987-ben fiatalon elhunyt Török Péter Vasas-védő, a „szorgalmas, kitartó” Vépi Péter (FTC), az MTK-s Kiss Tibor, az újpesti Nagy László és Becsei Péter a Vasasból. Csereként állt be a pécsi Kocsis István és a Rába ETO-ban futballozó Pénzes Mihály.

Bravúros szovjet védés (Fotó: Káprai János – köszönet a képért Kismarton Zsoltnak)

Ezen a kedd délutánon rengeteg zászló lengedezett a pálya felé vezető úton, s kezdetben még a szél is a vendégeknek segített… az első félidő 0-0-lal ért véget a KVSE pályáján.

„Széllel hátban könnyebb lesz, csak teljes erővel tovább küzdeni” ‒ utasította a félidőben Sárosi a játékosokat. Aztán segített a szél is, a szurkolók is, de főképp a csapat lelkesedése. Szinte állandóan a szovjet együttes térfelén folyt a játék, s a 60. percben megtört a jég: Tóth beívelését Nagy fejjel megtoldotta, és a szemfüles Fekete estében fejjel a bal sarokba továbbította a labdát (1-0). Újabb két gólhelyzet után, amikor már csak 8 perc volt hátra, Pénzes óriási gólt lőtt a bal felső sarokba (2-0).

Az összesítésben döntetlen meccsen a hosszabbításban sem sikerült dűlőre vinni a mérkőzést. Következett az izgalom csúcspontja: a 11-esek!

„Burjak lőtte az elsőt, Becsei egyenlített (1-1). Aztán Alekszandrov lövését Mészáros kiütötte, Horváth előnyt szerzett (2-1), Fedorov a kapu fölé lőtt és Kocsis is elhibázta a célt. Andrejev, Harsányi, Csesznokov talált a hálóba (3-3), s az utolsót Tóth lőtte a bal sarokba, s a 4-3 egyenlő volt a döntőbe jutással.”

Alighogy ezt jelezte a bolgár játékvezető hármas sípja, már a közönség vállán voltak a játékosok, és „túláradó örömmel ünnepelték a nézők a szép teljesítményt”.

A döntőben aztán végső diadalt aratott az utánpótlás-válogatott: 3-2-es idegenbeli vereség után hazai pályán 4-0-ra győzött az NDK ellen, s megszerezte a korosztály Európa-bajnoki címét.

A döntő visszavágóján szerepelt magyar csapat a Himnuszt hallgatja. Balról: Fekete László, Várady Béla, Nagy László, Kántor Mihály, Dunai III. Ede, Török Péter, Tóth András, Harsányi László, Kiss Tibor, Mészáros Ferenc és a csapatkapitány Horváth József

A város pedig ünnepelte tovább az évfordulót, egészen október közepéig, amikor is a Sajónak „köszönhetően” drámai napok következtek Kazincbarcika életében – ám ez már egy másik história…

One comment

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .