Körtvélyes István a Fertő tóhoz közeli Fertőszentmiklóson született. A Veszprémi Vegyipari Egyetemet 1954-ben végezte el. Az iparosításnak abban az időszakában több volt az álláshely, mint a végzős hallgató, akiknek egy bizottság “népgazdasági” szempontok figyelembevételével ajánlott munkahelyet. Évfolyamtársainak többsége Budapesten akart állást vállalni. Ő a részére felajánlott Haditechnikai Kutatóintézet helyett Kazincbarcikára kérette magát, ahol akkor már épült a BVK és szomszédságában egy kokszolómű. A bizottság azonban a hasonló profilú és technológiájú Péti Nitrogénművekhez irányította, hogy ott a fiatal vegyészmérnök kellő gyakorlatot szerezve kerüljön a BVK-ba. Péten műszakvezető-mérnök, később pedig üzemvezető beosztásban dolgozott, majd újításai, termelési és fejlesztési eredményei alapján nevezték ki az akkori Nehézipari Minisztérium állományába főmérnöknek. “Egy csodálatos új feladattal, a petrolkémia alapjainak lerakásával bíztak meg, ami a BVK kohókoksz alapanyagról földgáz alapanyagra való átállításával kezdődött” – mondja Körtvélyes István. Ilyen technológia akkor még kevés helyen volt a világon. E téma tervezését, majd a beruházását koordinálta, és 1963-ban, amikor mindössze 32 éves volt, nevezték ki a BVK műszaki igazgatójává. Családjával ekkor lett városunk lakója.
Ebben az időben a BVK-ban jelentős fejlesztések voltak napirenden. Növelni kellett a műtrágya termelését és meg kellett építeni az évi 5000 t kapacitású kaprolaktámüzemet. De ekkor szervezték egységes rendszerbe a BVK-t és a Berentei Vegyiműveket. A két gyár közé pedig azt a PVC–III. elnevezésű létesítményt építették, amely akkor hazánkban az egy helyen, egy időben megvalósított legnagyobb beruházás volt. Értéke 1973-as áron 11,3 milliárd forintot tett ki! Az új üzem 1979-ben kezdte meg a termelést.
A Sajó-parti, országosan is jelentős vegyipari objektumban töltött kiemelkedően sikeres 18 év után Körtvélyes István vezérigazgatót 1981. január 1-jével miniszterhelyettesi rangban a magyar vegyipar irányításával bízták meg. Működése alatt a kohókokszról átálltak a földgáz alapanyagra, amely évi több mint 100 ezer t import kohókoksz megtakarítását eredményezte. A BVK, majd jogutódja, a BorsodChem Rt. Európa vegyiparának élvonalába került. Az első hazai, hőre lágyuló műanyagotgyártó nagyüzem a BorsodChem PVC-üzeme volt évi 6000 t kapacitással, amit később 24 000 t-ra fejlesztettek. A kémiai és technológiai bravúrokat nincs módunk láttatni. Az azonban biztos: soha nem volt robbanás! A legnagyobb feladatot a PVC–III. beruházás jelentette, amely határidőre, költségkereten belül és kitűnő minőségben valósult meg. Ez az óriási bonyolult rendszer szinte gombnyomásra indult, s vette kezdetét a termelés.
Körtvélyes István, a nagy tekintélyű tudós-műszaki igazgató – címzetes egyetemi docens – vezérigazgatói munkásságáért Állami, majd Eötvös Loránd-díjat és Wartha Vince-díjat kapott. De kitüntették a Munka Érdemrend valamennyi fokozatával is.
Kazincbarcika – jelesül: a vegyipar – számára nem csak a munkát, hanem annál sokkal többet: lehetőséget, az alkotás örömét jelentette. Elkerülve Kazincbarcikáról, ha megkérdezik tőle, mire a legbüszkébb, ezt válaszolja:
“…kitűnő, kiemelkedő képességű munkatársaimra, az állványozó ácsoktól, a darus kocsi kezelőjétől a szintézisüzem műszertábla-kezelőjéig, a művezetőktől, a mérnököktől a vállalat vezetőiig mindenkire, akikkel csapatmunkában dolgoztunk.”
Igaz! Hiszen többségük huszonéves szakmunkás, technikus és mérnök volt. Velük valósult meg Magyarország akkor legbonyolultabb vegyipari technikája-technológiája. Akik ott dolgoztak, építették és üzemeltették a szántóföldön létesített gyárat, tanítómesterüknek tekintették és tekintik ma is sokan Körtvélyes Istvánt. Erre joggal lehet büszke.
A város vezetőivel jó kapcsolata volt, hiszen építeni, együttműködni csak megfelelő légkörben lehet. A város célkitűzéseit, az iskolák, a posta, autóbusz-megállók, a korszerű sportpálya építését mindig támogatta. Tudatában volt ennek jelentőségével, hiszen a gyár dolgozóinak többsége mégiscsak Kazincbarcikán élt.
Kazincbarcika várossá nyilvánításának 40. évfordulójakor, 1994. február 1-jén az ÁFÉSZ-székházban rendezett ünnepségen nagy formátumú előadást tartott a város iparának történetéről. Most is rendszeresen jár Kazincbarcikára. Meglátogatja rokonait, ismerőseit, a kombinátot. Részt vesz a cég nyugdíjasainak találkozóján. Nagyszerű vezetői stílusa, az emberekkel való közvetlen kapcsolata nyomán ma is mindenki szeretettel és megbecsüléssel köszönti őt.
Kedvenc időtöltése a bélyeggyűjtés és a vadászat. Munka után felüdülést jelent számára a gépkocsivezetés.
Ma a Hollóházi Porcelángyár vezérigazgatója.
* * *
A „nagy” szervező
1963-ban együtt kezdtem dolgozni Körtvélyes Istvánnal, a BVK és a Berentei Vegyiművek egyesítésével létrejött nagy vegyipari vállalatnál. Ő műszaki igazgató volt, én nagyüzemi pb-titkár. Sokszor voltunk együtt értekezleteken, megbeszéléseken és más rendezvényeken. Ezeken mindig ámulatba ejtett rendkívül nagy tudásával, szakmai és politikai tájékozottságával, meggyőző, logikus érvelésével. De egy másik tulajdonságát is alkalmam volt tapasztalni: a kitűnő szervezőképességét.
A két gyár egyesítése utáni évek valamelyikében május elseje megünneplésére készültünk. A városi programban felvonulás is szerepelt, s a menetet, mint a város legnagyobb vállalatának, a BVK-nak kellet megnyitnia. Megvallom: az erről szóló városi párt-vb határozat meghozatala óta nem kísértem figyelemmel a készülődést. Gondoltam: mindenki teszi a dolgát. A felvonulás előtti munkanap végén azonban valamiféle sugallatra mintegy ellenőrzésképpen megnéztem, hogyan történt meg a felkészülés a felvonulásra. Lehangoló látvány fogadott. Jóformán semmiféle készülődés nem történt. Dekorációnak semmi nyoma. Gondoltam, ebből nagy baj lesz. Nem csak a városi első titkár nemtetszésére és kemény bírálatára kell számítanunk, de a szegényes menet az egész BVK „leégését” jelentette volna a többi vállalat és a város lakói előtt. Abban biztos voltam, hogy ennek nem tehetjük ki magunkat. De mit tegyünk? A munkaidőnek vége, s az illetékes vezetők legtöbbje már otthon pihen. Ekkor találkoztam Körtvélyes Istvánnal, beszámoltam neki a tapasztaltakról és tájékoztattam az esetleges következményekről. Ő meghallgatott, s csak annyit mondott, hogy fél óra múlva legyek az irodájában. A fél óra elteltével már vagy tízen az irodában voltak, köztük a főmechanikus, a főenergetikus, a termelési főnök, a központi javítóműhely és a telepfenntartási üzem vezetője. A megbeszélés vita nélkül néhány perc múlva véget ért, s mindenki ment a dolgára.
Másnap, május elsején a főutcán felállított tribünökről megkönnyebbülve és örömmel néztem a BVK elvonuló impozáns menetét, amelynek elején a „technika” vonult: a megtisztított, nemzeti és vörös zászlókkal, zöldellő levelű faágakkal, feliratokkal díszített gépek sokasága, amelyet az egyes üzemek dolgozóinak fegyelmezett menete követett.
A BVK – Körtvélyes Istvánnak köszönhetően – ezúttal is kitett magáért.
Körtvélyes István a Fertő tóhoz közeli Fertőszentmiklóson született. A Veszprémi Vegyipari Egyetemet 1954-ben végezte el. Az iparosításnak abban az időszakában több volt az álláshely, mint a végzős hallgató, akiknek egy bizottság “népgazdasági” szempontok figyelembevételével ajánlott munkahelyet. Évfolyamtársainak többsége Budapesten akart állást vállalni. Ő a részére felajánlott Haditechnikai Kutatóintézet helyett Kazincbarcikára kérette magát, ahol akkor már épült a BVK és szomszédságában egy kokszolómű. A bizottság azonban a hasonló profilú és technológiájú Péti Nitrogénművekhez irányította, hogy ott a fiatal vegyészmérnök kellő gyakorlatot szerezve kerüljön a BVK-ba. Péten műszakvezető-mérnök, később pedig üzemvezető beosztásban dolgozott, majd újításai, termelési és fejlesztési eredményei alapján nevezték ki az akkori Nehézipari Minisztérium állományába főmérnöknek. “Egy csodálatos új feladattal, a petrolkémia alapjainak lerakásával bíztak meg, ami a BVK kohókoksz alapanyagról földgáz alapanyagra való átállításával kezdődött” – mondja Körtvélyes István. Ilyen technológia akkor még kevés helyen volt a világon. E téma tervezését, majd a beruházását koordinálta, és 1963-ban, amikor mindössze 32 éves volt, nevezték ki a BVK műszaki igazgatójává. Családjával ekkor lett városunk lakója.
