„Erőm már nem volt, csak akaratom” – interjú Zabari János ultrafutóval

Szerény körülmények között, Janiék újpalotai albérletében találkoztunk, hogy elkészülhessen a következő interjú. Janit a nyolcvanas évek közepén ismertem meg, amikor szorgalmasan elkezdte róni a köröket a KVSE futópályáján, hogy aztán egyre hosszabb távoknak induljon neki. Az akkori csapatból ő tartott ki a legtovább, sőt ma is versenyez, nem is akármilyen eredményekkel. Bár nem kevés hátráltató körülménnyel kellett megküzdenie a rendszerváltozással megkezdődött „átalakulás során”, panaszt nemigen hallottam tőle az interjú alatt, még ha a körülmények sokszor messze sem voltak ideálisnak nevezhetőek, melyek a pályafutása idején kísérték.

A kezdetektől a „nagy változásig”

Úgy emlékszem, hogy később jöttél a KVSE atlétika szakosztályához edzeni, mint én, bár idősebb vagy nálam pár évvel (1968-as születésű Jani, én 1972-ben születtem – L. R.), de a futóblogon (www.futo.blog.hu) azt nyilatkoztad, hogy tízévesen kezdted a futást?

Ez így igaz, tízévesen. A KVSE-hez viszont középiskolában kezdtem járni, és nem is rögtön az első évben.

Ki biztatott, hogy járjál ki futni?

Hatvani Bélának hívták a testnevelő tanáromat, és ő „agitált” leginkább.

Ő atlétikával foglalkozott elsősorban?

Igen. Hosszútávfutókkal foglalkozott elsősorban, ő trenírozta a Szénégető–Orosz kettőst úgymond, de többen is voltak körülöttük, úgy kerültem oda „ifjú titánként”, hogy bennem is láttak fantáziát. (Szénégető István és Orosz József országos hírű hosszútávfutói voltak Kazincbarcikának. Szénégető 1981-ben 3000 m akadályon, Orosz 1986-ban kis mezei futáson volt országos bajnok, valamint a Szénégető–Orosz–Fekete Sándor vegyészes csapat szintén a dobogó legfelső fokára állhatott 1981-ben kis mezei futásban, de itt említeném meg a tragikus sorsú Siető Dánielt is, aki 5000 m-es síkfutásban szerzett elsőséget 1975-ben a magyar atlétikai bajnokságon – L. R.)

Egy idő volt, míg jöttek az eredmények… Te futottál Szénégetőékkel is?

Az elején föl kellett venni azt a ritmust, hogy meg tudjam csinálni az edzéseket, és ez elég fárasztó volt számomra. Egy elég erős mezőnybe kerültem bele, akik már évek óta futottak: a DVTK atlétáival, nyíregyháziakkal kellett összecsapni, és innen kerültem följebb, országos szintre. Nagyon erős volt ez a korosztály, így nehezebben jöttek az eredmények. Nagyon kitartónak kellett lennem, sokára jött országos szintű jó eredmény, tizennyolc éves koromban volt egy 1500 m-es hetedik helyem meg a tizennyolcadik születésnapomon volt egy bronzérmem 3000 m-en, ez volt az első, amikor megismerhettek országos szinten. A Szénégetőékkel való edzés úgy nézett ki, hogy elindultam velük és megpróbáltam minél tovább tartani a tempót, lemaradtam hosszabb-rövidebb időszak után, aztán később egyre tovább sikerült elfutnom velük.

Szénégetőék inkább középtávfutók voltak?

Igen, egyértelműen. Szénégető talán 10 000 métert sem futott, Orosz Józsi egyszer – emlékeim szerint – megpróbálkozott a maratonnal, de nem túl nagy sikerrel, inkább azért, hogy elmondhassa, lefutotta a távot.

Te is kisebb távokkal kezdtél?

Annak idején mezei futások voltak, ilyen egy kilométeres versenyek. Serdülő és ifi koromban voltak, hogy már 1500 és 3000 métereket futottam pályán.

Hogy alakult, hogy te egyre nagyobb távokat kezdtél bevállalni?

Különböző minősítési szintek voltak serdülőknél, majd ifiben. Junior korosztályban a 30 km-t úgy hívták, hogy „kismaratoni”, illetve a 20 km volt az ifiknél ugyanezzel az elnevezéssel, és itt is lehetett minősítési szinteket futni, és úgy tűnt, ezeken könnyebben mennek nekem, mint rövid távokon. Elkezdtem a hosszabb távokra készülni, ott voltam utána aranyjelvényes minősítésű atléta. Nem volt könnyű megcsinálni, de talán kicsit könnyebb, mint 3000-ren vagy 1500 méteren.

És ezzel már járt díjazás is, vagy te már nem kaptál?

Még én kaptam, volt némi jutalom: közösen vásároltunk anorákalsót és -felsőt, utána volt, hogy kaptam egy nagyon szép sárga Adidas szöges cipőt, még a mai napig megvan, ezek nagyon nagy értékek voltak nekem, és még volt „kalóriapénz”: minden hónapban kaptunk kb. négyszáz forintot.

Most hirtelen meg nem mondom, hogy Zoli bácsi (Tamás Zoltán) vagy Guru (Kerékgyártó György) volt az edződ?

Zoli bácsi.

Motivált, hogy ilyen dolgokkal járt az aranyjelvény?

Természetesen. Az volt nekem akkoriban egy megfogható, közeli cél: egy bizonyos időt el kell érnem, és akkor kapok bizonyos juttatásokat. Nekem az akkor furcsa és új dolog volt, és abszolút motivált.

„Menjünk tovább”: tizennyolc éves lettél, és akkor maradtál Barcikán még? Emelkedett egyre a táv, amiket futottál?

A harminc kilométer vált a fő távommá, az első osztályú szintet akartam elérni. Ez az időszak egybeesett a bevonulásommal, másfél éves katonai szolgálat következett…

A Honvédnál sportoltál eközben?

Miskolcra vonultam, és így nem a Budapesti Honvédnál, hanem a Miskolci Honvédnál voltam katonai szolgálatban, de hát ott végig versenyeztem, katonai versenyeken futottunk, és itt is értem el sikereket, sífutásban hadseregbajnokok voltunk.

Bevettek a sífutásba?

Aki tudott futni, az megtanult már síelni is.

A sífutás az egy kemény dolog.

Én azt mondom neked, hogy körülbelül húsz kilométer sífutás olyan, mint egy maratonit lefutni, de biztos ez a rossz technikámnak is köszönhető. (Nevet.) Nagyon jó edzettségi alapot adott viszont: amikor leszereltem, egy másfél–két hónapon belül már aranyjelvényes szintet sikerült futnom.

„Megcombosítja” az embert?

Igen, akkor én el is határoztam, hogy beiktatom a téli alapozásomba, de aztán nem volt annyi hó, hogy ezt végre tudtuk volna hajtani, szárazak voltak a telek, úgyhogy azóta sem sikerült így készülni.

Mikor voltál katona?

1987 augusztusában vonultam, ’89 februárjában szereltem le.

A harminc kilométert nevezik kismaratonnak?

Igen, ebben sikerült első osztályú szintet futni, utána viszont átkerültem a felnőtt korosztályba, ahol már a maraton volt a fő célkitűzés. A későbbiekben ezen a távon sikerült 2 óra 25 percet futni, és ezzel teljesítettem az első osztályú szintet. (Az egyéni rekordja: 2:20:14 — L.R.)

Itt már nem különböző jelvények voltak?

Itt ezt már felnőtt első osztálynak hívták, de a maratonon még a junior korosztályban futhattam, csak nem 30 km-t, hanem 42-t.

Ha jól emlékszem, a 17-18-as korosztály volt az ifi, és utána a junior korosztály jött?

21 vagy 22 éves korig volt a junior korosztály. Itt volt egy változás, eleinte 19 és 21 között, majd 20 és 22 éves kor között volt a junior kategória határa. Megemelték a junior korhatárt, viszont akkor meg 42 km lett a táv is.

Még egy kicsit térjünk vissza Szénégetőékre, általában mindenkinek szoktak lenni példaképei, akikre felnéz az ember vagy motiválják: lehet mondani, hogy ők példaképek voltak?

Nem. Ezen magam is elgondolkoztam. Igazából felnéztem rájuk, hogy milyen jó eredményeket értek el, de mivelhogy én más távokon mozogtam vagy éreztem jól magam, és nem ugyanazok a körülmények voltak, mint korábban, nem tudtam annyira példaképként tekinteni rájuk – nyilván egy jó példával szolgáltak –, de én saját célokat és eredményeket tűztem ki magam elé, és igazából azokat akartam megvalósítani. Ha végiggondolom, sosem volt se nemzetközi szintű, se Magyarországról olyan jellegű példaképem, hogy én azt akartam lemásolni vagy követni.

Ez érthető, de mindenképpen motiváltak azért.

Így van. Azt láttam, hogy mennyit tettek azért, hogy odáig eljussanak, és láttam, hogy azért nekem is tennem kell, hogy haladjak előre.

Mi volt a katonaság után? A rendszerváltozásnál járunk, ugye…

Utána volt egy „üresjáratom” vagy leállásom, két évig lényegében „futkározgattam”, de nem jártam se versenyekre, se szisztematikus edzést nem végeztem. Akkoriban a Borsodi Vegyi Kombinátban váltóműszakban napi nyolc órákat dolgoztam, és úgy éreztem, hogy ez már így nem elég, hogy tovább fejlődjek, nem tudok jobb eredményeket elérni, és le is álltam igazából. Országos szinten is kihatott az egész atlétikára vagy a hosszútávfutásra (mármint a rendszerváltozás – L. R.), nagyon sok „sikeres arc” eltűnt a palettáról, aki korábban érvényesült, és ezek közé soroltam ekkoriban magam. Eltelt körülbelül kettő év, amikor feltűnt, hogy vannak olyan emberek, akiket a leállásom előtt kényelmesen magam mögé tudtam utasítani, nem előztek meg, és ők most ott vannak a topon, és sikeresek, és tudtam, hogy ők – lényegében – ugyanúgy dolgoznak, mint ahogy én. Akkor el kezdtem gondolkozni, hogy ha ők meg tudják tenni, el tudnak jutni még egy ilyen szintig, ha nem is tudok időben javulni, még mindig tudok sikeres lenni: akkor újra edzésbe álltam.

A 90-es évek elején a KVSE versenyzője voltál, az edződ ekkor még Zoli bácsi volt?

Igen. Viszont a katonaság után volt egy év, amikor nem dolgoztam, hanem „sportállásban” voltam. Akkor bejártam a DVTK-pályára edzeni, és Babinyecz József irányított, lényegében ott csináltam a magas szintű gyorsítóedzéseket, de ettől függetlenül a barcikai sportegyesülethez tartoztam és Zoli bácsi volt az edzőm. Heti két edzésről volt szó, amiket egy erősebb jól futó társaságban tudtam végrehajtani, igazából ez eredményezte, hogy felnőtt első osztályt futottam maratonon.

Meddig volt Barcikán Zoli bácsi?

’92-ig, utána ők elmentek Nyíregyházára, és aztán mindenki ment, amerre látott.

Guru (Kerékgyártó György) is a 90-es években már a Kertvárosi Általános Iskolában tanított.

Vele is találkoztam egyszer a városban, de mondta, hogy már máshol él, nem Barcikán, azóta se láttam.

Szétesett a KVSE?

Lényegében igen. Labdarúgás maradt, súlyemelés, röplabda, ritmikus sportgimnasztika (mai nevén ritmikus gimnasztika –L. R.), a futás „abszolúte nem”, akkoriban derékig érő gaz nőtte be a négyszázas futópályát. Nem tudom, akkoriban jártál-e arra, de rettenetes volt.

Szerintem akkoriban nem jártam… Az elmentek helyére nem is jött edző?

Sajószentpéterről jött egy edző, dobóatléta, Berci bácsi, de nem emlékszem a teljes nevére. Ő próbált még „valamit alkotni”, a Mészáros Gyuri bácsi volt akkor az elnök, de már inkább a diáksportra korlátozódott a versenyeztetés. Felnőtt atlétika, komolyabb edzés nem volt.

Barcika–Kiskunfélegyháza–Barcika–Budapest: A „nagy változás” utáni időszakokról

Ott voltál a nagy változásnál: mi változott meg?

Az egyesület fenntartása nagyon „leredukálódott”, majdhogynem csak a város önkormányzata támogatta az egyesületet, lényegében „mindeni önállóvá vált”, egy-két versenyeztetést lehetett megoldani. Támogatásra vagy komoly vásárlásokra nem nagyon jutott pénz.

Meddig maradtál a KVSE-nél?

Nagyon sokáig, máshol sem volt komoly alternatíva… ’98-’99 környékén igazoltam Kiskunfélegyházára, merthogy egy maratonifutó-csapatot alakított ki egy lelkes srác, próbált egy magyar bajnoki éremesélyes csapatot összekovácsolni.

Szponzorálta is ezt a csapatot?

Lényegében minimálisan. Igazából nekem az volt a lényeg, hogy újra tudunk indulni egy bajnokságban, hogy magyar bajnoki éremre vagyunk esélyesek. Kaptunk futócipőt meg egy-két utazási költségtérítést, így el tudtunk menni versenyekre. Ott is minimális volt a támogatás, de attól több, mint Kazincbarcikán, mert ott lényegében semmi nem volt.

Hogy alakult Kiskunfélegyházáig a pályád: volt fejlődés, vagy inkább stagnálás jellemezte ezt az időszakot?

Azt mondom, hogy a kialakult helyzetben (munka mellett futottam, a rendszerváltozás negatívumai) gyengülő teljesítményt mutattam, de a magyar mezőny is így „mozgott”, a szinten tartáshoz elegendő volt. Igazából ugyanúgy főszerepet tudtam játszani a maratoni országos bajnokságokon.

Gyengült is tehát a bajnokság?

Abszolút.

Volt olyan terved, hogy futásból akarj megélni?

Volt, de rá kellet jönnöm, hogy a befektetett munkát, az ehhez való támogatást – étkezés, vitaminok, fölszerelés, utazás – nem lehet „visszanyerni”, hogy a családot is fönntartsam. Volt egy fix jövedelmem, s ha sikerült – ilyen felkészülés mellett – kis pénzdíjhoz hozzájutni, az mindig pluszba volt, de arra nem volt elég, hogy megéljünk belőle.

Nem sok magyar atlétikai sikerre emlékszem a ’90-es évekből, talán a kalapácsvetőket lehetne említeni…

Nem túl sok volt, és azt mondom, atlétikából azóta se élnek meg túl sokan, akik ezt a sportot űzik Magyarországon.

Most mintha hangsúlyosabban támogatnák a sportokat, nem biztos, hogy pont az atlétikát persze… Erre még térjünk vissza, de: Kiskunfélegyházán „meddig voltál”, vagy meddig voltál a város versenyzője?

Olyan 5-6 évig, aztán ott is „elhalt a dolog”, szétszéledt a társaság, mindenki elment dolgozni, akikkel az országos bajnoki címig jutottunk, maximum amatőr szinten sportoltak később. Utána nagyon sokáig „csak lógtam a levegőben”, jártam versenyekre, senki nem támogatott, vagy a családi költségvetésből szorítottunk ki pénzeket, de már volt olyan nevem, eredményeim, hogy voltak olyan versenyszervezők, akik meghívtak, és térítették a költségeimet. Nagyon sokáig sportoltam így, lényegében öt-hat évvel ezelőttig, amíg felkerültem Pestre.  Itt már a TFSE atlétája lettem, így most újból az egyesületi támogatást élvezem.

Akik támogattak, látták, hogy nemzetközi eredményekre is képes vagy?

2007-ben volt, amikor a maratonról átálltam ezekre a hosszabb, ultrafutásokra. A 100 km volt a következő táv, amin nemzetközi szinten lehet versenyezni, tehát olyan, hogy 60 vagy 70 km, „nincsen”, a maraton után „címes verseny” csak a 100 km van. Rögtön az első versenyemen, Belgiumban 2006-ban, az Eb-n kilencedik lettem egy nemzetközi A kategóriás szintű idővel. Ott már megjegyeztek egy kicsit, és az ezt követő évben felül is tudtam múlni, Hollandiában, ahol már világbajnokság volt, tizedik lettem abszolút sorrendben, és hatodik voltam az Európa-bajnoki ranglistán, illetve bronzérmet szereztem a korosztályos világbajnoki sorrendben. Ezek olyan elismerést, hírnevet adtak, hogy a versenyszervezők már szívesen láttak bárhol is.

Merre versenyeztél ezeknek versenyszervezőknek köszönhetően?

Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában, Horvátországban, Szlovákiában, Dél-Afrikában jártam a segítségükkel.

A szponzor és versenyszervező nyilván azt szereti támogatni, aki valamilyen hasznot is tud hajtani a maguk számára? Ők mit kaptak „vissza”?

Most két dologról beszélünk. A versenyszervezőknek van egy szabad kezük, egy költségvetésük, ők mint – úgymond – neves versenyzőt meghívnak, és én „emelem a verseny színvonalát”. Ez nagyon fontos egyébként, merthogy a versenyeket is kategorizálják. Nemzetközi szintű kategóriák vannak: bronz, ezüst és arany minősítésűek. Attól függően, hogy milyen minősítésű versenyzőt és hányat hívnak meg, az alapján kategorizálják a versenyt. Amilyen kategóriájú a verseny, annak megfelelően jut hozzá a támogatáshoz: adott is, de kapott is. A szponzorok meg inkább egyedi jelleggel léptek be a pályafutásomba. Mikor X támogatóval éppen kapcsolatba kerültem, akkor ő azt mondta, hogy ezen meg ezen a versenyen szívesen támogatna. Sokszor elég volt, hogy megjelent a pólómon az ő reklámlogója, de volt olyan is, aki nem is kért semmit, csak baráti szívességként támogatott. A szponzorok mindig magyarok voltak, a versenyszervezők meg mindig külföldiek.

Tudtál a külföldiekkel beszélni?

Nem, nekem a mai napig van egy ún. menedzserem (úgy tíz éve), aki szervezi a versenyeimet, ő tartja velük a kapcsolatot. Ő levelez velük, ő szervezi le az utazást, a szállást, a nevezést, a verseny helyszínére való kijutást.

Nyilván ő is kap ebből vissza.

Persze, ez üzleti alapon működik egyrészt, de ennyi idő után már baráti szálak is vannak.

Lehet mondani, hogy 2006-tól felfelé ívelő szakasz következett a pályafutásodban?

Így van. Azt mondom, hogy ez egy újabb „fellángolás”, sikersorozat, de ha nagyon szigorú akarok lenni magamhoz, akkor a régebben elért maratoni időkhöz képest ez már gyengülő teljesítmény volt, viszont ez a „lassabb tempó” még 100 km-en „brutálisan” jó időt eredményezett. Azért volt jó a váltás, mert itt még fel tudtam venni a nemzetközi szintet, a világ élvonalával tudtam versenyezni, és mindezt eredményesen.

Egy picit még térjünk vissza Kiskunfélegyházához: ez is felívelő szakasz volt az ezt megelőző évekhez képest?

Lényegében igen. „Nagy versenyekre” nem jutottam el, de a magyar bajnoki cím csapatban és egy egyéni bronzérem újabb lökést adott a pályámnak. Ez a „pici löket” kellett, hogy kimozduljak abból az állóvízből, amiben benne voltam.

A „kiskunfélegyházi korszak” után viszont megint egy „állóvizes” korszak következett…

Igen. Dolgoztam a BorsodChemnél, és ahogy telt az idő, már az eredményeimet nem tudtam javítani, egy kicsit motiválatlan is lettem. Láttam, hogy akármilyen jól megcsinálom is az edzéseimet, már nem tudok olyan szintű teljesítményt nyújtani, mint tíz-tizenöt évvel korábban. Egyre rosszabb teljesítményekkel előjönni: már nem volt motiváló.

Attól még, hogy te a Kiskunfélegyházánál voltál igazolt versenyző, itt készültél Barcikán?

Igen. Papíron voltam tulajdonképpen a versenyzőjük.

Hova jártál akkor futni, mondtad, hogy a pálya milyen állapotban volt…

A 105-ös iskola (Surányi Endre SzKI) pályáját használtam gyorsítóedzésre, illetve az ultrafutásra már nem kellett annyi ilyen jellegű edzés, tehát a város környéki utakat használtam leginkább. A Bükkbe jártam még terepre, és azt még nem érintettük, hogy ekkoriban nem a 100 km-es futás volt a fő célkitűzés, hanem a Bécs–Budapest Maraton (teljes nevén Bécs–Budapest Szupermaraton, majd Bécs–Pozsony–Budapest Szupermaraton, forrás: Wikipédia L. R.)

Nem volt, hogy elkedvtelenedtél a körülmények miatt?

Nem kedvtelenített el soha semmi, de rosszulesett, hogy láttam, hogy befulladnak ezek a dolgok, nem működnek tovább, de valamikor, amikor elkezdtem ezt az egész sportolást csinálni – most visszakanyarodok oda, hogy nem volt példaképem –, pont abból fakadt, hogy alapjában véve magamnak csináltam ezt az egészet. Magamnak tűztem ki a célokat, magamnak akartam bizonyítani, bármi történt körülöttem, én mindig „ott voltam magamnak”, mindig megtaláltam azt a kis célt, amiért képes voltam megújulni. Amikor állóvizes, lagymatag időszakok voltak, akkor is azt mondtam, hogy legalább az egészségem miatt meg mozogjak valamit, akkor is elmentem futni.

No de, ha ezt mondod, hogy csak az egészségedért, akkor nem lett volna szükség a versenysportolásra, csinálhattad volna hobbiból… Végül is akkor versenyszemléletben gondolkodtál.

Azt láttam, hogy az eredményeim nem lesznek jobbak, nem tudok olyan minőségi munkát elvégezni, de az, hogy elmenjek egy versenyre, és leszek valahanyadik, az akkor is motivált, maga a versenyzés mindig érdekelt, mindig mozgatta a fantáziám. S nyilván, ha elmegyek egy versenyre, akkor próbálok a legjobb tudásom szerint minél jobb eredményt elérni: azért mindig tenni kell. Azt mondom, hogy néha egy kicsit alacsonyra tettem a mércét, de ha úgy alakult a lehetőségem, akkor rögtön feljebb került a léc.

A győzelem motivált elsősorban?

Igen, általában, de azért realista vagyok. Látom azt a lehetőséget, amit én „beletettem” egy edzésmunkába, látom, hogy milyen erősségű egy verseny, milyen felkészültek az ellenfelek, be tudom úgy kalibrálni az eredményemet, hogy nem feltétlenül mindig a győzelemért küzdök, nyilván, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, akkor harcolok érte. Van egy esély, mondjuk, egy világbajnoki címért, nem valószínű, hogy én vagyok a legesélyesebb, megpróbál az ember győzni, de a realitás nem ez, akkor viszont nem kell a legmagasabbra tenni a mércét, de egy tisztes helytállás, egy legjobb teljesítmény, egy önmagamhoz képest legjobb idő mindig elegendő ennek a célnak a teljesítésére.

A kiszámíthatatlan időszakokban sosem gondolkoztál azon, hogy most már feladod, nem fogsz futni versenyszerűen?

Voltak ilyen gondolataim akkor, amikor már elértem azt a célt, amit korábban kitűztem, s láttam, hogy most már nem tudok továbblépni, nincs más elérhető cél a közelemben. Voltak olyan időszakok, hogy most már talán meg lehetne állni, de akkor is még visszatértem ahhoz, hogy valamennyit sportolni, mozogni, kimenni futni, merthogy én ezt szeretem csinálni, és azért is, hogy egy szintfenntartás meglegyen. Volt egy komoly sérülésem, amivel igazából két évet „elkínlódtam”, akkor éreztem azt, hogy talán most egy ilyen sérülés kettétörheti a további pályafutásomat, és akkor nagyon komolyan kellett gondolkoznom, hogy mihez is kezdek, ha nem tudok futni. Nem nagyon találtam megoldást egyébként. Bármilyen kiegészítő sportággal, kerékpározással, túrázással, görkorizással (nevetés) foglalkoztam, azok abszolút nem elégítették ki azt az igényemet, hogy el akarok fáradni, és akkor most ez jólesett. Szerencsére találtam egy nagyon jó sportorvost, aki helyretette a vádlimat, az Achillesemet, amivel másoknak fel kellett adni a karrierjüket, azt nekem sikerült teljesen meggyógyítani. Ez már ilyen tízéves történet, és azóta sikerült sokat megint elérnem.

Híres pályatársak Borsodból

Beszéljünk egy kicsit a pályatársakról: Mindig úgy gondoltam, hogy neked a nagy riválisod Bogár János…

Nehéz összehasonlítani a két pályafutást, mert egy kicsit „el voltunk csúszva”, amikor ő volt „jó szériában”, akkor én még egy kicsit fiatalabb voltam, akkor ismerkedtem igazából az ultrafutással, amikor én elkezdtem jobban futni, akkor az ő pályája már lefelé lejtett, kezdett – úgymond – kiöregedni. Igazából megváltozott a helyzet, amíg ő volt fenn, addig én voltam lenn, aztán megfordult ez a helyzet, lényegében egy év alatt.

Ő még fut?

Biztos, hogy fut, olyan örökmozgó típus, mint én, szerintem ő sem fog megállni sosem. Kisebb versenyeken még részt vesz, de már nem olyan hangzatosak az eredményei… de biztos, hogy fut még.

Aki híres volt még a 90-es években (és szintén megyebeli), az Kropkó Péter volt, az Ironman, bár talán vele a fő sportága jellegéből (elsősorban triatlonista volt – L. R.) nemigen találkoztatok…

De, találkoztunk. Ez még a junior korszakomban volt, amikor 30 km-en futottam az első osztályú szintért, akkor egyszer-kétszer megyei bajnokságon összefutottunk. Ő felkészülésnek használta a triatlonhoz, bár eredményes is volt futásban, de azért mögöttem végzett. Látszott, hogy én csak az atlétikával foglalkozom, nála meg „megoszlik a figyelem”.

A legnagyobb futósikerekről

Visszatérve a sikereidre: A legsikeresebb versenyed a Bécs–Pozsony–Budapest Szupermaraton volt? Ez a csúcs?

Faramuci a helyzet. Hiába az egyik legsikeresebb versenyzője vagyok a sorozatnak – merthogy egyedül én mondhatom el a verseny húszéves története alatt, hogy csapatban és egyéniben is nyertem Bécs–Budapest Szupermaratont –, mégsem tartom a pályafutásom csúcsának. Mivel a média nagyon a központba helyezte a versenyt és nagy ismeretségre tettem szert ezáltal, ezt a sikeremet találja meg leginkább mindenki, viszont azért én a 100 km-en elért 10. világbajnoki helyezésemet sokkal nagyobbra értékelem.

Ez melyik verseny volt?

Ez 2007-ben volt Hollandiában. Tizedik lettem abszolút sorrendben, hatodik lettem az Európa-bajnoki sorrendben és világbajnoki bronzérmet szereztem korosztályos címként.

 A hosszútávfutás távjai, fajtái, az ultramaraton neves versenyei

Kicsit beszéljünk a távokról is: a legnépszerűbb távok közé mik tartoznak?

A legnépszerűbb a maraton, utána a 100 km. Nagy népszerűségnek örvend a Mont Blanc-kör (közel 170 km hosszúságú) terepfutóverseny vagy a dél-afrikai Comrades Maraton (körülbelül 90 km hosszúságú). Ez utóbbin például 2010-ben huszonháromezer ember indult.

Lehet azt mondani, hogy Dél-Afrikában van a legnagyobb ultramaraton verseny?

Abszolút. Legnevesebb, legnívósabb, legismertebb.

Hogy „szakmailag” is megközelítsük a témát: vannak meghatározott távú versenyek, illetve meghatározott időtartamú versenyek. Te melyiket csináltad inkább?

A 100 km-t hamarabb sajátítottam el. Igazából az egy fixebb, megfoghatóbb dolog volt, hogy kell futni egy bizonyos távot. A hatórás futás, ami nagyon közel van a 100 km-es futáshoz, egy kicsit később jött, és még mindig nem annyira népszerű. Az a baj, hogy az ultrafutás is egy nagyon kis szelet Magyarország hosszútávfutó életében, nagyon sokan kipróbálják ezeket a hosszabb távokat, de alapjában véve egy kisebb közösségről beszélhetünk. A meghatározott időtartamú távok még eloszlanak versenyenként is, nem nagy tömegeket mozgatnak meg, még a 100 km-en is több emberrel számolhatunk.

Talaj szerint is fel lehet osztani a versenyeket, mint országúti, terepfutás, sőt nekem újdonság volt, hogy most már futópadon is rendeznek versenyt.

Ez utóbbi nagyon gyerekcipőben jár még, szerintem nincs is nagyon múltja…

Te indultál már ilyenen?

Nem.

Nem is futottál ezen?

Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni hányszor futottam futópadon. Rettenetesen rossz. Nagyon nagy koncentrációt igényel, mindig a megfelelő távolságot tartania kell az embernek, hogy ne essen le, sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani arra, hogy megfelelő legyen az a tempó, amit szalagon „tudni kell”. Mindig ugyanazokat az izmokat használja az ember, nincs kiugrás, felugrás, egy pillanatra se tud megpihenni az izomzat, és nincs levegőáramlás szemből.

Nem olyan szép ez akkor. Van még az országúti és a terepfutás, te mind a kettőt csináltad, de gondolom, az országútit elsősorban?

Mivel gyerekkoromtól kezdve inkább betonon meg pályán futottam, van jócskán különbség az izomzat kialakulása szempontjából a futások között. Azért is nem mentem el a terepfutás irányába, mert érzem, hogy vannak korlátaim, érzem 50 km feletti terepfutásnál, hogy izomzati problémáim vannak. Az kellene, hogy sokkal többet fussak terepviszonyok között. Oldalirányú kilengésekkel tarkított mozgásról van szó, nekem nem is bírja sokáig az izomzatom. Rövidebb távokat szoktam vállalni belőle, 30, 40 km-t, 50 volt a leghosszabb, illetve félmaratonin van országos bajnokság, ahol indultam is. Terepen nem mozgok rosszul, de nem vállalok sokat.

Talaj szempontjából a betonon futás – mondtad, hogy ezen futsz a legtöbbet – viszont nem olyan jó a lábnak.

Nem tudom, hogy ez irányba vannak-e adottságaim, de valahogy „összeállhatott”: megerősödhettek az ízületeim vagy az izmaim, nagyon jól kompenzálom ezt a terhelést. Komoly sérülésem egyszer volt, de az sem az aszfaltos futás, hanem a sorozatterhelés miatt. Nagyon jó cipőket lehet már a mai világban kapni, sokat számít a csillapítás, de ettől függetlenül van még bennem valami, merthogy a körülöttem lévő embereknek nagyon sokszor van sérülése, nekem pedig kevesebbszer, tehát biztos, hogy genetika is ez.

A terepfutás az mindig egy domborzaton való felfelé futást jelent, vagy csak síkon való futásnál is beszélhetünk terepfutásról, van-e átmenet betonon való futás és terepen való futás között?

Attól függ, hogy jelölik ki a pályát. Sokszor vegyesen van az aszfalt és a „szekérút” vagy „dózerút”. Van, ahol sziklás területen kell futni, ezek a „technikás hegyifutásos-pályák”, amikor semmi beton nincs benne, köves talajon megy végig a verseny, illetve van, amikor aszfalttal keveredik a terep. Függ, hogy hol rendezik a versenyt, a Bükkben, a Balaton-felvidéken stb.

A mezei futás csak síkon történik nyilván?

Ez egy mesterséges akadályokkal tarkított pálya, de lényegében igen.

Volt az általános iskolában is mezei futóverseny, de ott nem volt akadály.

Most már nemzetközi szinten vizesárkokat, farönköket, más akadályokat betesznek, hogy nehezítsék a pályát.

A hosszútávfutás és a „lelki háttér”, a kegyetlen dohai futás

Egyszer, egy balatoni futás után azt nyilatkoztad, hogy „volt erőm megcsodálni Tihany és a Balaton szépségeit”. Futás közben tehát élvezed a tájat?

Ez azért annak is a függvénye, hogy mennyire erős egy verseny. Ha kiemelkedsz a versenyből, és nincs komoly üldözés, mintha egyedül futnál egy edzésen, egy visszafogottabb tempó is elég, hogy az élen haladj, komoly előny birtokában, akkor van ilyenre is lehetőség, akkor „el szoktam nézelődni”: ritkán adódik azért ilyen (nevetés). Egy-két pillantást azért vet az ember, egy-két másodpercet elmereng a tájon, az is egy nagy élmény, sokszor azt is megjegyzi az ember.

Néha hosszú távokon – jó, én négy-öt kilométereket futottam (Jani nevet) – „adja magát”, hogy az ember magába mélyedjen, még az említett távokon is, 100 km-en meg még jobban. Nincs olyan, amikor már azt érzed, hogy túl sok a monotonitásból?

Ez megint olyan dolog, biztos adottság, amit én nagyon jól kezelek. Nem érzem azt, hogy nagyon egyedül maradnék, vagy hogy nagyon unnám ezt az egészet. Bennem ez nagyon fel sem merül. Ritkán van egyébként ilyen érzésem, szerintem akkor, amikor nagyon fáradt vagyok, nincs kedvem futni, nagyon rossz az idő vagy motiválatlan vagyok, de ez szerintem az én pályafutásomnak egy-két százaléka. Általában mindig foglalkoztat valami gondolat menet közben, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor egyedül sétál az ember a városban, s elgondolkodik: nézed, ahogy magad elé lépsz, nézed a kirakatot, eszedbe jut valami, s azon elmerengsz. Én ugyanezt csinálom, csak közben futok. Mivel ilyen hosszú távon haladunk, foglalkozni kell a frissítéssel, a folyadék- és ételbevitellel, közben nézem az órámat, nézem a társaim, foglalkozom az érzéseimmel, mennyi az az idő, amíg odaérek egy viszonyítási ponthoz, látom, hogy szurkolnak: valamit reagál az ember, tehát rengeteg dologgal foglalkozik az ember.

Mondhatom, hogy te egy befelé forduló ember vagy?

Milyen értelemben?

Van ugye az extrovertált típus, aki szereti kifelé megélni az érzéseit, szeret szerepelni, meg van, aki inkább magába mélyed…

Aha… ebben az értelemben inkább. Kifelé szolidabb vagyok, megtartom az érzéseimet, viszont egyébként meg nagyon kommunikatív vagyok, nem zárkózom el, vagy nincs az, hogy én nem beszélek senkivel. „Menet közben” kicsit pókerarccal futok, hogy ne lássák az ellenfelek, hogy most én hogy érzem magam.

Beszélgetni szoktál futás közben edzésen?

Természetesen, még versenyen is néha (nevet).

Azt is meg kell tanulni…

Ez általában úgy van, hogy ha nincs igénybevétel, akkor tud beszélni az ember, ha „versenyszituáció van”, akkor nem beszél senkivel (újból nevet).

A futás vége mindig katarzis?

Nem. Amikor én lefutok 100 km-t, és A pontból B pontba eljutok, és azt helyhez kötöm – mondjuk Kazincbarcikáról elfutok Gyöngyösig –, én magam is meglepődöm, hogy ez milyen távolság: menet közben ez nem ilyen vészes. Nagyon sokáig tudok úgy elfutni, hogy nem esik nehezemre, az állóképesség pont arról szól, hogy sokáig tudsz csinálni valamit ugyanolyan szinten, és igazából lassabban fárad el az ember egy meghatározott ütemnél. Amikor az ember végigfut egy távot, és jó időt akar futni, akkor teljesen ki kell futnia magát: nem marad erő, hogy egy nagy örömet átérezzen az ember. Nem érzem azt, hogy ilyenkor nagyon örülnék, sokkal inkább érzem a fáradtságot.

Milyen, amikor később visszagondolsz egy sikeres futásra?

Jólesik, de nem olyan pillanatnyi érzés van az emberben, mint mondjuk egy magasugrásnál, amikor megugrok egy szintet, és ezt rögtön kitörő erővel tudom konstatálni, itt egy lassú folyamatról beszélhetünk, lényegében már menet közben megfogalmazódik, hogy „ez sikerül”, és ezt tudomásul veszi az ember. Órák alatt derül ez ki, s ennek folyamatosan a tudatában vagyok, „nincs az a nagy felkiáltójel”.

Van olyan, hogy fejjel mész a falnak?

Azt mondom, hogy igen.  Lagymatag versenyzésért nem indulok el, viszont, ha elindulok valahol, és valami baj van, akkor is megpróbálom teljesíteni az utat. Ha valami baj van, akkor lényegében nekimegyek a falnak, merthogy nem sikerül végigvinnem azt, amit szerettem volna, és ez nagyon tud büntetni… Egy 100 km-nél rengeteg apró dologra kell odafigyelni, ha egy-két dolog nem „stimmel”, abból nagyon nagy „büntetés” van. Egy 100 km-en szinte mindennek „tökéletesnek” kell lenni, hogy jó teljesítményt tudjon az ember felmutatni.

Megmondom, hogy mire gondolok: a dohai versenyre. Úgy gondolom, hogy ha valaki realista, akkor lemegy egy hasonló terepre először (persze, ha le tud menni – erről is érdemes majd szót ejteni). Hány fokban is volt az a verseny?

Huszonnyolc és harminckettő között…

A verseny egy sivatagos részen zajlott: az nem egy felelőtlen lépés volt, hogy elindultál rajta anélkül, hogy hasonló viszonyok között nem futottál, amelyek erre a versenyre készítettek volna fel? „Nem néztél ki jól” a versenyen…

Így van. Erről írtam is, hogy mi történt valójában (a bővebb beszámoló erről a futásról itt található). Én most is az idei évben úgy nyertem meg a „hatórás országos bajnokságot”, hogy harminc fok volt. A melegtől általában nem tartok, igazából én bírom a meleget, annyira nem féltem, de valahogy ott más volt az érzés, amit tapasztaltam, mint amiket előzőleg megéltem. Maga a látvány is érdekes volt: mintha a távolban valami szürkés felhő lett volna. Amikor odamentünk, párás, dohos meleget éreztünk, amikor viszont ott vagy, megszokod.

Hasonlítható az itteni párás levegőhöz?

Lényegében igen, de mégse… Nem tudom, oda kell menni és érezni kell. Nem tudom elmagyarázni se. Van olyan, hogy itthon még nulla fokban edzünk, kimegyünk Olaszországba, ahol már huszonöt fok van ekkor, és ott minden további nélkül le tudok futni 50 km-t. Itt ebben a szituációban mintha nem is én lettem volna. Valami olyasmi van a levegőben, vagy olyan a klíma, hogy nekem az a halálom. Három héttel később egy óvatos futással szereztem ott egy világbajnoki ezüstérmet, de messze nem olyan teljesítménnyel, amit én valójában tudok, de az 50 km-ből akkor már tanultam. Olyan kaliberű srácok feküdtek az út szélén, akik világbajnoki csúcstartók voltak korábban. Talán ahhoz tudnám mégis hasonlítani, mint amikor bemegy egy ember egy szaunába, és ott kell lefutnia 100 km-t: irreális.

Ez volt a legkegyetlenebb versenyed?

Ez. Nem kérdés (nevet közben).

Le kellett volna menni egy hasonló helyszínre nyilván, de ez leginkább a szponzoron, pénzen múlik?

Persze, meg sok mindenen. Két verzió van. Vagy az van, hogy lemész egy hónappal előtte és megpróbálsz akklimatizálódni, vagy – ahogy mi csináltuk – futsz egyet és jössz haza, és akkor még nem hatalmasodik el a fáradtság az emberen: de ez így nem működött.

A menedzsered nem akart erről a futásról lebeszélni?

Senki sem. Ez egy „kijutásos verseny” volt: futottam egy olyan szintet előzőleg, amivel meghívtak. Volt egy versenysorozat, amelynek a legjobb időfutói kerültek be, benne voltam a világ legjobb húsz futójában ezen a távon. Mindig ez van: oda kell menni és meg kell próbálni.

Minden évben van olyan versenye az ultramaratonistáknak, ami a világelsőségről szól, vagy ez a cím több versenyből tevődik össze?

Különböző dolgokról van szó. Az 50 km az Trophy Final: van a világon húsz verseny az évben, és akkor ezeknek a győzteseit hívják meg, illetve ha ugyanaz az ember nyeri meg a versenyeket, akkor a legjobb időt futó versenyzők kapnak lehetőséget a következőkben. Lényegében én így kerültem be, mert második lettem a futóversenyen. A világbajnokságra pedig neveznek, itt egy kétéves időintervallumban teljesített idővel rangsorolnak, ide viszont „a saját ország” nevez be, ha arra érdemesnek talál. Ez utóbbi kétévente van. Feltétel, hogy igazolt versenyző legyél. A Nemzetközi Ultrafutó Szövetségnek talán ha hetven ország a tagja, nem tartozik bele például minden afrikai ország. A kenyaiak tagjai már a szövetségnek, de eddig még nem jelentek meg versenyen. Évekig nem szerepeltek afrikaiak ezeken a világversenyeken.

Más kérdés: sakkozol-e még?

Oh, nagyon régen nem sakkoztam. Szerintem a BorsodChemben sakkoztam utoljára, amikor még ott dolgoztam, ennek már lassan nyolc éve, azóta vagy kétszer sakkoztam.

Össze lehet kötni a sakkot meg a hosszútávfutást?

Szerintem össze, lényegében mind a kettőben magára van utalva az ember. Mivel egyedül vagy, és egyedül kell megoldanod a problémákat: nagyon is összeköthető.

Mennyire fontos a lelki háttér a futásnál?

Nagyon fontos, csak úgy tudok jól teljesíteni, ha minden rendben van körülöttem. A feleségem is tudja, hogy ha kimegyek mindennap futni, akkor minden rendben van.

Egy gondolatot hadd emeljek ki a dohai futásodból, mégpedig azt a részletet, amikor a legkritikusabb pontját élted meg a futásnak: kétséges volt, hogy egyáltalán be tudod-e fejezni a versenyt a körülmények miatt, ezeket a pillanatokról azt mondtad a már említett futóblogban, hogy erőd már nem volt, csak akaratod. Kifejtenéd ezt részletesebben?

Úgy éreztem magam, mint egy negyvenfokos lázas beteg, aki össze akar esni, de a tudatomban az volt, hogy én nem azért jöttem ide, hogy most ezt feladjam. Ez volt az az akarat, ami végigvitt minden nehézség ellenére.

A magyar ultrafutás helyzetéről, elismertségről, családról, emberi kapcsolatokról és tervekről

Beszéljünk még a magyar ultrafutás helyzetéről! Van a Magyar Atlétikai Szövetségen belül egy ultrafutó-bizottság, milyen a szakágatok helyzete?

Mindig egy mostohagyerek volt, a legnagyobb baját úgy lehetne megfogalmazni, hogy az atlétika legtöbb szakága olimpiai sport, addig az ultrafutó és terepfutó szakág nem olimpiai sport, és rányomja az egész sportágra a bélyegét, nem ugyanabba a finanszírozásba, támogatottságba esik, mint az olimpiai sportok. Szinte amatőr körülmények között készülünk, illetve versenyzünk, teljesen más elbírálás alá esünk, mivel futómozgás, ezért az atlétikába van besorolva, de teljesen különálló szakág.

Te vagy az az ember, aki legtovább vitted a barcikai atlétikai életet. Sok mindent elértél, nem vagy-e elégedetlen, ha visszatekintesz a pályafutásodra megbecsültség, honoráció szempontjából?

Látok külföldi példákat, akiket jobban támogattak, magyarországiakat nem. Meg lehet közelíteni így is, s azt mondom, jó lett volna úgy profitálni, hogy egy magasabb életszínvonalat sikerül elérni. Elégedetlennek viszont nem mondanám magamat ezért, mivelhogy nagyon sok más mindent kaptam, amivel gazdagabbnak érzem magam lelki, fizikai téren, a család és a megbecsültség szempontjából. Összességében nagyon sok pozitívumot kaptam ettől a sportágtól, ami pénzben nem mérhető, és ezért nem gondolom, hogy csalódottnak kellene lenni. Ha végignézek a pályafutásomon, akkor azt mondom, hogy a lehetőségeim nem voltak meg, hogy ettől sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, viszont úgy is érzem, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy ettől még sikeresebb legyek, minden áldozatot nem hoztam meg, minden követ nem mozgattam meg, hogy még többet ki tudjak hozni magamból. Nekem fontos volt a családi és magánélet: a családomnak ne hiányzó tagja legyek, hanem vele együtt élő személyisége. Ezt szerintem sikerült is megvalósítanom. Ha összességében nézem, akkor elégedett vagyok.

Barcikán mennyire ismernek el, hogy érzed?

Én úgy érzem, hogy nagyon. A mai napig visszahívnak, kapok díjakat, emlékeznek rám. Úgy érzem, hogy amit ők megtehetnek, azt ők meg is teszik.

Voltak olyanok, akik kifejezetten melléd álltak, ki lehet emelni embereket?

 Abszolúte. (Egy rövid gondolkodás után.) Voltak jó páran, a Hatvani Bélától kezdve…

De ez akkor még a 80-as évek…

A legelsők, akik fogták a kezemet…

Akkor azért még sok embernek segítettek… Mondjuk, rendszerváltozás után voltak-e ilyenek?

(Valamivel hosszabb gondolkodás után.) Zsuga Imrét mondanám, akkor ő a súlyemelő-szövetség elnöke volt, illetve volt a kazincbarcikai sportegyesület elnöke is. Az ő invitálására kezdtem el versenyezni (újra). Még Darai Imre volt szimpátiával például az irányomban, de látom, hogy nagyon nehéz volt a helyzet ott akkoriban, mindenki örült, hogy van egyáltalán munkája, valami „pénzecske”, amiből lehet gazdálkodni. Nem jutott itt már sok mindenre pénz, örültek, hogy az intézmény fenntartása diáksport szinten működhetett. Többet nem tudtak értem tenni szerintem.

Volt olyan év, amikor az év emberének választottak a városban…

Igen, egy aranymedált kaptam egy dísztokban, otthon van Barcikán.

Jelképes cím volt ez, támogatással nem járt?

Lényegében igen, de azért aranymedál volt az érem. Aztán kaptam nemrégen valami olyan címen is, hogy „Kazincbarcika hírnevéért legtöbbet tett atléta”, de úgy, hogy több ember is megkapta ezt, és a Bécs–Budapest Szupermaraton után is kaptam oklevelet. Azért elismeri a város a sportteljesítményemet.

A családodról is hadd kérdezzelek, jól tudom, hogy már nagyapa is vagy?

Igen.

A gyerekekről, unokákról mondanál pár szót?

Három gyermekem van, két idősebb lányom, a legkisebb a fiam, ő huszonegy éves.

A legidősebb hány éves?

Harminc, a középső huszonöt. Az idősebb lányomnak van két gyereke, a kisebbnek egy. A fiamnak még nincs, de már igyekszik (nevet). A családomról elmondhatom, hogy mindig támogattak, mögöttem álltak, amikor én futottam, megteremtették a helyzetet, hogy sikereket érhessek el.

Szoktál még hazajárni?

Nagyon ritkán jutok már haza. Az elején, amikor felkerültem Pestre, szinte minden hónapban hazamentem, aztán csak kéthavonta, most már egy évben csak kétszer vagy háromszor.

Akkor nagyon ritkán.

Most már itt van az a közösség, amivel napi szintű kapcsolatot tartok, ráadásul nagyon sok mindenki elutazott, elköltözött Kazincbarcikáról, és itt találkozom velük Budapesten.

A pestiekre nem a nagy összetartás jellemző…

Nem, de meg lehet itt is találni azt a kört… nekem vannak tősgyökeres, pesti nagyon jó barátaim. Azt mondanám viszont, hogy amikor visszamegyek, már nem ugyanazt tapasztalom, nem ugyanazt látom, mint amikor eljöttem. Megváltozott a város, megváltozott az összetétele, már valahogy nem a magaménak érzem azt a fajta közeget.

A barátok miatt?

Igen. Végigmegyek az utcán, és már alig találkozom ismerős arccal, szétszéledtek az emberek. Furcsa.

Nekem még mindig inkább ott vannak a jobb barátok, meg máshogy érdeklődnek az emberek…

Nekem az nagyon jó érzés, hogy a munkahelyemen (egy túraboltban dolgozik Jani – L. R.), ahol nagyon sok ember megfordul, a munkatársaim nagyra tartanak, példaképnek tekintenek, kikérik a tanácsomat, hasznosnak és elismertnek érzem itt magam. Számomra furcsa, hogy egy ilyen nagyvárosban is lehet ennyire ismertnek és elismertnek lenni, megkapom napi szinten, amit elismerésnek hívnak.

Mik a közelebbi, távolabbi célok a futással kapcsolatban?

Tavasszal lesz a 100 km-es országos bajnokság, ahol a bajnoki címet megcéloztam.

Hol kerül megrendezésre a verseny?

Ez Velencén, a Velencei-tó mellett. Aztán nemzetközi versenyek vannak kilátásban, Horvátországban, Olaszországban. Aztán van olyan, hogy Békéscsaba–Arad–Békéscsaba, Békéscsabáról Aradra, aztán másnap Aradról Békéscsabára. Ez utóbbin még csak csapatban indultam, és ezt nyertük is.  Szeptemberben majd meglátjuk, van egy verseny Horvátországban, előreláthatólag 2018-ban, ott lesz a világbajnokság, ez egy előversenye lenne. Nagyjából ezek a vázlati tervek, és amikor elérem az ötvenéves kort, akkor világbajnoki címet szeretnék szerezni a korosztályban, úgyhogy még van terv (közben mosolyog).

Most milyen korosztályban vagy?

M45-nek hívják, negyvennégy éves kortól negyvenkilencig tart ez a korosztály… mivel van már egy bronz- és ezüstérmem, „nem marad más”, csak egy aranyérem (közben nevet).

Sok szerencsét hozzá!

Köszönöm.