Akármennyire is fáradságos is a tánc, rengeteg örömmel és élménnyel jár – beszélgetés Tóth Zsolttal, a Borsod Néptáncegyüttes volt művészeti vezetőjével, koreográfusával

Néptánc, hagyományőrzés. Beszélgetés a néptánc közvetítőjével, Tóth Zsolttal táncos múltjáról, aki igaz, már külföldön él, de közel 50 év elteltével, a mai napig sem szakadt el a néptánctól.

Akármennyire is fáradságos is a tánc, rengeteg örömmel és élménnyel jár, még akkor is, ha néha csalódás éri az embert – mondja Tóth Zsolt néptáncos, koreográfus, néptáncoktató, rendező, zenész,  akinek személye, a Hanuder lányokéhoz hasonlóan, összefonódott a Borsod Néptáncegyüttes történetével.

Tóth Zsolt az 1970-es évek végén még gyermekként kapcsolódott be a kazincbarcikai Borsod Néptáncegyüttes munkájába, majd a 2000-es években művészeti vezetője, koreográfusa lett az együttesnek. Jelenleg is koreográfiát készít a Velezd Néptáncegyüttes számára, de komoly hagyományőrző kutatások is vannak a háta mögött.

Zsolt kezdjük el a beszélgetést az elejétől. Mikor kezdődött a kapcsolatod a tánccal, hogyan került az életedbe a néptánc? 

Azt, hogy mikor kezdődött, azt már csak megközelítőleg tudnám meghatározni ennyi idő távlatából. Talán 10 éves lehettem. Azt hogy hogyan, arról már sokkal élénkebb kép él bennem. Általános iskola. Bejön az osztályterembe a tanárnő, de nem egyedül. Bemutatja a vele érkezett személyt, aki szeretne néhány „szót mondani”! Persze ez a pár szó az nem csak pár szó, és nem is egy-két mondat volt. Nyilván ennyi idő távlatából már ember legyen a talpán, aki mindenre pontosan emlékszik, ami ott elhangzott. Ez tulajdonképpen egy toborzás volt. Fiatalokat bevonzani a Borsod Néptáncegyüttesbe. Az biztos, hogy nem arról beszélt, hogy a magyar nemzet kultúrtörténetének értékrendjében milyen szerepet tölt be a népművészet és azon belül is a néptánc. Arra sem emlékszem, hogy említette volna, hogy: „Drága gyerekeim! Aki ide eljön, az minden egyes alkalommal a tüdejét fogja kiköpni és még ott is izzadni fog, ahol egyébként azt sem tudta, hogy lehet”. Persze ezt mondom egy kis túlzással, de utalva arra, hogy itt azért nagyon sok munka van ebben. Pista bácsi (Barha István) nagyon jól felépített, előre megírt mondanivalóval érkezett. Ma úgy mondanánk, hogy jó marketing dumával. Előtérbe helyezve a pozitívumokat, mint jó közösség,  táborok,  utazás.

Hát, becsületére legyen mondva, nem hazudott! Amit mondott, amikkel felkeltette bennünk az érdeklődést, az mind igaz volt és jöttek  is jelentkezők. Nem csak a mi osztályunkból, és még csak nem is kizárólag a mi iskolánkból, hanem más iskolákból is. Itt az 1970-80-as évekről beszélünk. Nem volt internet, még a televíziózás is gyerekcipőben járt ahhoz képest, ami most van. Nem nagyon voltak lehetőségek a fiatalok megszólítására. Nem voltak művészeti iskolák, vagy hasonló képzési formák, ahol tanulni lehetett volna nem csak a néptáncot, de nagyon sok mást sem, ahogyan most.  Szóval ez a toborzás egy teljesen átlagos dolognak volt mondható, már ha fentről is rábólintottak az elvtársak. Akkoriban még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy ez a jelentéktelennek tűnő toborzás mennyire fontos momentum lesz majd a későbbiekben.

Ez hol volt, melyik iskola?

Az általános iskola a Pollack Mihály úti iskola volt.

Mondhatjuk, hogy gyermekkorodtól életed része lett a tánc. Az együttesben  ki volt az oktatód, és gyermekeknek hol voltak a próbák?

Mi még a Panninál kezdtünk, őt már Pirkó, Hanuder Piroska is említette, aztán Kulcsár Laci vette át a stafétát. Ennek az időszaknak a nagy részét már az ő irányítása alatt töltöttük el, majd ez is volt a befejezés, mert utána megszakadt az együttes folytonossága. 1984-ben gyakorlatilag megszűnt működni a csoport, legalábbis egy időre. Akkor gondoltam én, hogy ezt folytatni kellene valahogyan és próbáltunk is a magunk erejéből még valamit tovább vinni, de nagyon hamar kiderült, hogy ez lehetetlen vállalkozás, ha nincs megfelelő utánpótlásbázis. Azt hiszem erre monda Pirkó, hogy én utána tovább vittem a csapatot, de ez így nem igaz. Csak egy kétségbeesett próbálkozás volt arra, hogy mentsük, ami menthető. Valójában teljesen esélytelen volt. Mi még nagyjából egy évig tudtunk utána valamit csinálgatni, de szakmailag is és a megfelelő háttér tekintetében is majdnem a nullán voltunk. 1984-ről beszélünk. Szemtelenül fiatal, 17 éves voltam. Semmilyen más tapasztalatom nem volt, csak amit itt szereztem. Hát teljesen világos, hogy akkor én erre még alkalmatlan voltam. Utána Kassai Imre kezdte felépíteni újra az együttest. Hogy mikortól, azt nem tudom, erre ő tudna válaszolni, de azt tudom, hogy egészen 1999-ig volt ennek az együttesnek a vezetője, mert akkor mondott le és akkor kért meg engem Sajó Attila, hogy vállaljam el az együttes vezetését.

Amióta én, elkezdtem táncolni, azóta mindig is az Egressy Béni Művelődési Központban voltak a próbák. Tulajdonképpen ott volt a második otthonunk!

Hogy az olvasók is értsék, ki volt a Panni?

Panni, Kállai Erzsébet, a Borsod Néptáncegyüttes táncosa.

Ennyire fiatalon, az említett sikertelen próbálkozást kudarcként élted meg, nem vette el a kedved? 

Egyáltalán nem, sőt! Tudtam, hogy nem sok esélye van, de én szeretem a kihívásokat és ezekből erőt merítek, hogy haladjak még tudatosabban előre. Mindenből tanulni lehet. Ez nálam is a természetes tanulási folyamat része volt.

Talán a Dirty Dancing filmből való az idézet: “A tánc nem szenvedély az elején, csak egy életérzés, belekezdesz, és nem tudod abba hagyni! Ekkor válik szenvedéllyé!” Nálad mikor következett be ez az időszak, mikor vált szenvedéllyé?

Hát ez egy nagyon nehéz kérdés! Ugyanis nálam ez egy hosszabb folyamat volt. Biztos mindenki másképpen tudja ezt a pillanatot, vagy időszakot beazonosítani a maga életében. Nálam fokozatok voltak. A kezdeti időszak azt gondolom, mindenkinek ugyanúgy jelenik meg az emlékezetében. Jó társaság, nagyon jó hangulat, szóval buli. Senki sem kezdi úgy, hogy én a szerelemmel születtem és csak ezt kerestem. Később, amikor már tanítottam én is azt láttam a fiatalokon, hogy az igazi vonzódás az eleinte nem magához a műfajhoz köthető, hanem a közösséghez. Ugyanígy voltam én is. A következő fokozat, amikor jön a felismerés, hogy ez a dolog, amit mi itt csinálunk, az a bulin kívül is egy rohadtul szép dolog, valami csoda. Rájössz, hogy már nem csak a buli, meg a közösség miatt jársz oda, hanem mert megszeretted. Ez már egy erős kötődés, ami nem csak a csapatszellemnek köszönhető. Amit te úgy említesz, hogy szenvedély, az már egészen más, legalábbis nálam. Az már egy olyan állapot, amikor az embernek minden napjában és majd minden órájában a gondolatait is áthatja ez a dolog. Amikor a hobbiból, majd szerelemből életforma válik. Azért ezt látjuk, tudjuk mindannyian, hogy ez az esetek csak nagyon kis százalékában valósul meg. Nyilvánvaló, hogy nem lesz mindenkiből megszállott örök néptáncos. Nagyrészt azok vannak többségben, akik táncolnak fiatal korukban, de aztán az élet beleszól és egészen más irányba mennek tovább. Ilyen értelemben a megszállottságig csak kevesen jutnak el szerintem. Ebben az időszakban, tehát a 1977-1984 közötti kezdetekben, az én esetemben sem beszélhetünk semmiképpen sem megszállottságról. Ez nálam a felismerés, illetve a megszerettem időszaka volt. Ebben nagyon fontos szerepe volt az én esetemben egy tiszalöki, és egy salgóbányai tábornak, de a legszebb és legélménydúsabb időszak, amikor már valóban megszállottként imádtam, az már a következő fejezet a borsodos éveimben, az 1999-2006. És ez semmit nem von le annak az értékéből, hogy milyen fontos és szép időszaka volt az életemnek maga a kezdés. Ráadásul, talán én vagyok az egyedüli piszok mázlista, aki még részese lehettem az akkori nagyon sikeres generációnak is és az utána következőkkel is dolgozhattam együtt!

A legendás táborokról, utazásokról,  május elsejékről már hallottam a többi táncosoktól is. Akkor egy kicsit fejtsük ki bővebben a tiszalöki és salgóbányai tábort,  mi volt, ami  rádöbbentett arra, hogy igen is jó úton jársz, jó helyen vagy!

A tiszalöki tábor az a Borsod Néptáncegyüttes edzőtábora volt. Számomra azért volt fontos, mert új táncokat tanultunk. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal  véleményemmel, hogy a régebbi koreográfiák már nagyon lerágott csontok voltak. A salgóbányai táborban több vidékről, több táncegyüttesből érkeztek táncosok táncot tanulni. Ez egy rendkívül jó alkalom volt arra, hogy találkozzunk más együttesek táncosaival és ezáltal képet is kaptunk arról hol tartanak mások. Mindkét esetben azt tapasztaltam, hogy Kulcsár Laci részéről valószínűleg volt valami tudatosság, ahogy a fiatalokat próbálta minél hamarabb magasabb szintre hozni, hogy minél hamarabb beépíthesse őket csapatba. Ez egyfajta bizalom, ami rám pozitívan hatott és visszajelzése annak, hogy nem vagyunk elveszett gyerekek. Bármennyire is ellentmondásos személyiség volt, azt el kell ismerni, hogy új színt hozott akkor az együttes életébe. Én ebben az időszakban lettem szerelmese a táncnak.

Voltak számodra meghatározók a tánctanulás terén, volt-e egyáltalán példaképed?

Én sok embertől tanultam, de olyan hogy kifejezetten példaképem, olyan nem volt.

A Kassai Imre által újjászervezett  csoportban folytattad tovább?

Hogy maradtam-e 1984-85 után továbbra is az együttes tagja? Nem. Én 1986-89 között a kurityáni Szuha Néptáncegyüttessel dolgoztam. Velük minősítést is szereztünk. Azután volt alkalmam betekintést nyerni más együttesek munkájába Budapesten és Debrecenben. Ezek nagyon jó tapasztalatok voltak. Amellett, hogy sokat tanultam tulajdonképpen megerősítették bennem azt a felismerést, hogy anno mennyire a múltból próbált táplálkozni az együttes és mennyire  megállt az idő akkoriban velünk. Amikor a Szuha Néptáncegyüttessel a minősítőre mentünk az a Stoller Antal ült a zsűriben, akinek a koreográfiáját mi  táncoltuk ott. Az a vélemény, amit akkor megfogalmazott, egy nagyon önkritikus és főleg nagyon szimpatikus megnyilvánulás volt. Lehet, hogy nem tudom pontosan szóról-szóra visszaidézni, de lényeg az nagyon világosan lejött. „Én mérnök ember lévén tudom, hogy nem az a jó szakember, aki csak a ceruzát tudja használni, hanem az, aki a radírt is.” Azok a táncok, amiket mi táncoltunk, lehet, hogy a maga idejében jók voltak, de az óta sok minden változott. A salgóbányai tábornak az volt a neve, hogy mezőségi tábor. Ma már nagyon megmosolyognák, ha így indítana valaki tánctanítást. Mezőség egy nagy tájegység, benne sok-sok településsel, hol kisebb, hol pedig egészen eltérő stílusú táncokkal.

Ez az időszak volt, amikor megtanultam azt is, hogy igenis elő kell venni a régi archív felvételeket. Le kell lassítani, minden egyes részletét megfigyelve megtanulni, mert ezek közül az adatközlők közül már nem sokan élnek és már nem tudod ezt a tudást máshonnan felidézni.

Egyszer Sebő Ferenc beszélt az egyik előadásán arról, hogy az Állami Népi Együttes töviről-hegyire flottul megtanulta a méhkeréki táncokat a régi archív felvételről. Majd lementek Méhkerékre és megmutatták az ottani öregeknek. Az öregek elismerően bólogattak, de megjegyezték, hogy szép-szép, de mi ezt a másik irányba táncoljuk. Kiderült, hogy a 8 mm-es filmet a technikus fordítva fűzte be a gépbe! Mára már majdnem minden filmet digitalizáltak, szóval ilyen probléma már nem fenyeget senkit.

Említetted a „mezőségit”,  neked mely tájegység tánca a legkedvesebb?

Ami a kedvenc táncaimat illeti, természetesen a velezdi áll az első helyen, de nagyon szeretem még Magyarpalatka (mezőség) de igazából sok tájegységen vannak még számomra kedves táncok.

Később visszatértél, említetted, hogy Kassai Imre távozását követően Sajó Attila, az Egressy Béni Művelődési Központ  akkori vezetője felkért a Borsod Néptáncegyüttes vezetésére.

1996-ban tértem vissza Barcika táncéletbe. Ekkor volt, hogy azok a fiatalok, akik ismertek, tudták, hogy én itt táncoltam korábban is és akkor is foglalkoztam a tánccal. Megkértek, hogy tanítsam őket, ha tudok rá időt szánni. Erre nehéz lett volna nemet mondani. Ha tudok, természetesen segítek, csak szerezzünk hozzá helyet. Ezt pedig a  Művelődési Központ készséggel biztosította.

Végül elvállaltad a táncegyüttes irányítását?

1999-ben, amikor Sajó Attila felkért, hogy vállaljam el az együttes vezetését, az már egy teljesen más helyzet volt, mint 1984-ben, amikor tapasztalatlanul, tudás nélkül próbáltam menteni, amit lehet.

A tánccsoport tagjaként nyertél olyan tudást, ami segített az oktatóvá váláshoz, ez elegendő volt?

Hogy elegendő volt-e az a tudás, amit a kezdetekben én itt megszereztem? Határozottan nem! Ez tényleg arra volt jó, hogy én megszeretettem a táncot és enélkül nem mentem volna tovább ezen az úton. Vagyis ez az időszak nagyon fontos része az életemnek.

Miután felkértek az együttes irányítására, nem voltak kétségeid, mennyire tartottad kihívásnak?

Hogy voltak-e kétségeim? Igen, voltak kétségeim, de nem szakmai munkát illetően. Ugyanazzal a helyzettel találtam szembe magam, mint akkoriban, amikor én is el kezdtem táncolni. Hogy konkrétan nincs megoldva az együttes utánpótlásbázisa. Ez pedig azt jelenti, hogy megint csak addig tudunk dolgozni, amíg az a korosztály ki nem fut. Sajnos a kétségeim később beigazolódtak, pedig már úgy tűnt, hogy sikerült megoldani ezt a kérdést. Sajnos ezt a dolgot csak én akartam, mások másként látták és ez okozta a szakadást is később, amikor azt mondtam, hogy tovább ezt én már nem tudom így csinálni.

Szóval, emlékezve az örök problémára, ami az utánpótlás hiánya, elkezdtem szép lassan felépíteni ezt. Barcika környező településein toboroztam gyerekeket az általános iskolákban. Itt több mint száz gyerekről beszélünk, akiket én bevittem a Kodályba, ugyanis akkor ott tanítottam a néptáncot. Én akkor nagyon komolyan hittem abban, hogy ez az egyetlen járható út. De még most is azt mondom, hogy az én részemről ez egy korrekt hozzáállás volt. Barcika nem nagy város. Ebben a városban elég egy művészeti iskola. Ha mással vettem volna fel a kapcsolatot, akkor annak komoly következményei lehettek volna. Gondold el, ha megjelenik egy konkurencia, aki elcsábítja a gyerekeket. Itt nem egy egészséges versengés alakult volna ki, hanem komoly konfliktushelyzetet teremtettünk volna, ami akár a Kodály költségvetésében is zavarokat okozhatott volna. Ennek ellenére, amikor azt kértem az igazgatótól, hogy próbáljunk meg közösen gondolkodni. Hogy tegyünk közösen annak érdekében, hogy a Borsod Néptáncegyüttesnek ilyen formán próbáljuk megteremteni az utánpótlásbázisát, határozottan elutasította. Most egy kicsit előre szaladtam ezzel, ez volt az oka, hogy felálltam a székből. Úgy éreztem, hogy innentől már nincs miről beszélnünk. Én azt gondolom, hogy részemről meg tettem, amit lehetett, hogy ez a nagy múltú együttes ne tűnjön el, de ezt csak én láttam így. Nem egyeztek a nézeteink. Tudod, ez azért is nagyon szomorú, mert pont ebben az időszakban én részese voltam egy ózdi kezdeményezésnek. Amikor Magyarországon bárki kiejti a száján, hogy Ózd, akkor ahhoz az esetek többségében valami negatív képzettársítás kapcsolódik. Márpedig én akkor egy olyan munkába csöppentem, ahol az ottani művészeti iskola zenészekkel, kórussal stb. összefogva egy nagy színpadi produkciót alkottak meg. Igaz, hogy én kicsit hiányoltam az okos, megfontolt koncepciót, aminek akkor hangot is adtam, de maga az összefogás, a tenni akarás, akkor engem lenyűgözött. Közben meg mi itt barcikaiak egy szög egyszerű dologban sem tudtunk egyezségre jutni.

Elárulod, mi volt ez a munka?

Az ózdi projekt az István a Király rockopera volt, aminek én koreográfusa voltam.

Tudomásom szerint kutatómunkát is végzel. 

Ami a kutatásaimat illeti, eleinte volt ebben valami kis kényszerűség, és egy kis düh. A kényszerűség abból adódott, hogy Sajó Attila részéről volt egy elvárás a szakmai munkát illetően, vagyis hogy az együttes szerezzen mihamarabb minősítést. Tulajdonképpen ez egy abszolút ésszerű és kivitelezhetőnek tűnő elvárás volt. Akiknek nincs rálátása, azoknak azt kell tudni erről, hogy egészen más pályázati lehetőségei vannak egy olyan együttesnek, aki rendelkezik minősítéssel, mint aki nem. A bennem mocorgó bosszankodás pedig abból adódott, hogy a szakembereink már-már versenyt űztek abból, hogy ki tud többet, még többet erdélyi gyűjtésekből felmutatni, miközben az olyan magyar területek, mint a mi kis szűkebb környezetünk a teljes feledés homályába merül. Közben pedig az óra ketyeg és azok az emberek, akik még tudnak valami információval ellátni minket, szép lassan eltávoznak közülünk és az összes tudást viszik magukkal a sírba. Itt azért vannak nagyon erős kivételek, akik a maguk környezetében nem feledkeztek erről.  Én meg úgy éreztem, hogy nekünk itt a saját környezetünkben, akik ezzel foglalkoznak, ugyanúgy van felelősségünk. Lehet, hogy nem vagyunk a legprofibbak, de amit lehet, tegyünk meg és a jövő majd eldönti, hogy érdemes volt-e.

Az elvárásnak sikerült eleget tenni, a Borsod Néptáncegyüttes megszerezte a minősítést?

Ami a minősítést illeti, eleinte nagyon bosszantott, hogy ezzel a csapattal nem tudtuk ezt megvalósítani. Annál is inkább, mert az a Szuha Néptáncegyüttessel, akikkel ez sikerült, gondolom, nem haragszanak, meg amit most  mondok,  azok messze nem képviseltek olyan színvonalat, mint a Borsod. Hogy akkor mégis miért nem sikerült? Hát ez egy teljesen balszerencsés rendezés miatt hiúsult meg. Ugyanis a minősítő időpontja pont egybeesett az érettségivel. Emiatt pedig sokan nem tudtak eljönni. Aztán ezzel megbékéltem, mert úgy gondolom, hogy ezzel nincs is semmi baj. Ha ugyanis egy együttes nem rendelkezik olyan háttérrel, hogy akármikor ki tudjon állni egy minőségi produkcióval, akkor nincs is miről beszélni.

Viszont abban az időszakban volt életem legnagyobb élménye, ami a Borsodhoz köthető. A bánki fellépés az Amatőr Gála keretein belül. Előtte válogatók voltak és a zsűriben akkor is Stoller Antal volt, meg Demarcsek György. Csak dicséretet kaptunk. Ez a válogató Miskolcon volt. Utána odajött hozzám Maródi Attila, aki a Szinvavölgyiek vezetője és azt mondta: Zsolti, ilyen jónak még soha nem láttam a Borsodot! Tele vagytok egyéniségekkel! És való igaz, az a csapat amellett hogy tényleg tele volt egyéniségekkel hihetetlenül együtt volt. Utána, ott Bánkon átéltem azt, amit még soha. Mindenhol libabőrös voltam, még a fejem tetején is. Úgy láttam a csapatot, mintha nem is én lettem volna a vezetője. Teljes katarzis! De hát a minősítő az elúszott. Sajnos.

Abban az időben is voltak kiemelkedő tehetségek, akik úgy  tudom még a mai napig is aktív  táncosok.

Igen, a 2000-es éveknek a meghatározó szereplői voltak az együttes életében  Boda Gábor Áron, Kótai Melitta, Bartók Ágnes, Zöld Ferenc, Szkárosi Zoltán. Ők voltak úgy érzem a  legmeghatározóbb egyéniségek, és  ebből a csapatból még sokan folytatták a táncot. Boda Gábor Áron Sajóvelezden, Kövér Gergely, Szkárosi Zoltán, Szamkó Szabina Szuhakállóban a Csillagfürt Táncegyüttesben. Zöld Ferenc a Matyóban, Bartók Ágnes a londoni magyarok Táncegyüttesében. Lehet,  hogy még kihagytam pár embert, nem tudom már pontosan. Szóval azért ez a néptánc szerelem ragályos!

Visszatérve a kutatásaidhoz. Olvastam a kutatómunkáddal kapcsolatos összeállítást.  Bemutatkozódban azt mondod, hogy a gyűjtéseidet Tardona, Dédestapolcsány, Bánhorváti, Nagybarca, Uppony, Borsodbóta, Sajómercse és Sajóvelezd településeken kezdted el, de miután  sajóvelezdi lakos lettél, a további kutatásaid már erre a településre szűkültek. Nagyon jó a különböző tájegységek dalait és táncait megtanulni és bemutatni, de úgy gondoltad, addig tudásod nem lehet teljes, amíg a saját régiódra jellemzőket nem ismered. Miért fontos ez számodra?

Az hogy egy idő után már csak  a velezdi gyűjtésre fektettem a hangsúlyt, annak egyszerű oka volt, hogy túl sok volt. Egész egyszerűen nem lett volna rá időm, hogy a többi településsel is mélyrehatóbban tudtam volna foglalkozni. Ennek ellenére azért számomra világosan kirajzolódtak a viszonyok, az összefüggések illetve a különbözőségek.

Hogy érzékeltessem mennyi időt vett igénybe csak a velezdi kutatás. Nagyjából 10 év, ami persze nem azt jelenti, hogy csak ezzel foglalkoztam, de például csak a zenék lekottázása három hónap volt úgy éjszakánként,  amikor tudtam néhány percet szánni rá.

Az összegyűjtött néprajzi anyagok vannak-e valahol publikálva, elérhetőek  az érdeklődők, olvasók számára?

A sajóvelezdi gyűjtésről készült összegzés az interneten bárki számára elérhető az alábbi címen: www.sajovelezditancok.hu

A hagyományőrzéssel kapcsolatos kutatásaidon túl Sajóvelezddel más kapcsolatod is van. Több rendezvényen  láttalak a Velezd Néptáncegyüttesben táncolni is.

Nagyjából a 2000-es években kezdődött a kutatás és ezzel egy időben léptem kapcsolatba a velezdi fiatalokkal is. Történt ugyanis hogy felkértek,  tanítsak már be nekik valami táncot a szüreti felvonulásra. Ez a felkérés azután megismétlődött a következő évben is. Én akkor feltettem a kérdést, hogy ha tényleg ennyire lelkesek vagytok,  miért nem alakítotok egy néptáncegyüttest?  Így történt, hogy elkezdtünk együtt dolgozni, majd hivatalosan is megalapítottuk a Velezd Néptáncegyüttest. Ahogy haladt a gyűjtés úgy kezdtük a  velezdi táncokat is megtanulni. Van az együttesnek vezetője Molnár Gábor személyében,  én a koreográfiákat készítettem és a táncokat tanítottam. Utoljára 2019-ben tanítottam nekik egy új koreográfiát. A velezdi csoport nagyon jó példája annak, hogy ami ott működik kicsibe, valahogy úgy kellett volna működnie Barcikán is kicsivel nagyobb keret között. Ott ugyanis Velezden, folyamatosan működik az utánpótlásképzés. Saját gyerekcsoportjuk van, ezáltal mindig tudják pótolni a távozókat.

Manapság kevésbé népszerű hobbiként a néptáncot választani. Téged még mindig mi motivál arra, hogy ezt a hagyományőrző hobbit űzd? Mi a véleményed, van jövője ennek a műfajnak? 

Mindazok után, amikben részem volt a néptáncnak köszönhetően, oly mértékig vált az életem részévé, ami kitörölhetetlen. Tehát ez nálam már nem hobbi, hanem életforma.

Hogy van-e jövője? Remélem, hogy van, bár a pandémia most rávilágított, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak az ilyen közösségek. Márpedig ennek a műfajnak is még mindig a közösségben rejlik a legnagyobb ereje.

Részt vettél a táncmozgalomban is. Meglátásod szerint a táncházmozgalom beindulásakor, vagy most könnyebb a fiatalokat a néptánc számára megnyerni?

Hát én megtapasztaltam mindkét időszakot és azt kell,  hogy mondjam mindkét korszaknak megvoltak a maga sajátosságai. Mégis én azt gondolom a mostani helyzet sok szempontból sokkal kedvezőbb. Ilyenek az intézményi alapokra helyezett oktatás, hogy maga a tánc is hihetetlenül sokat fejlődött, sokkal letisztultabb lett és gondoljunk bele, hogy az a generáció, akik akkor nőttek fel és táncoltak, ők már a saját gyerekeiket is ebben a szellemben nevelték. Különben hogyan is érhettük volna el másképpen olyat, hogy a televízióban egy a néptáncra, népdalokra épülő műsor ilyen sikeres legyen. Az én gyerekkoromban engem csúfoltak a kortársaim. Ma már ez nem ciki és ezt a fajta nyitottságot ezeknek a szülőknek is köszönhetjük.

A többi táncstílussal milyen kapcsolatban vagy?

Engem minden stílus, minden műfaj érdekel, ami a tánccal kapcsolatos. De így vagyok a zenével is. Szóval voltak felkérések, legtöbbször szalagavatókra. Így volt alkalmam keringőt, vagy éppen country táncokat tanítani.

Ehhez a megszállottsághoz mit szól a családod, hogyan tolerálja. 

Amíg a gyerekek meg nem születtek, párom Kapitány Mária sokat segített, de még utána is. Ő népdalénekes volt, tehát az érdeklődési körünk azonos volt.

Mivel töltöd az idődet, amikor nem a tánccal foglalkozol?

Én már hat éve nem élek Magyarországon. A tánccal mind a mai napig foglalkozom, próbálom nem csak frissen tartani mindazt, amit eddig megtanultam, de mindig újakat is tanulni, bár erre nem mindig adódik lehetőség. Van most is készülőben két koreográfia, de mostanság ismét a zene felé fordultam, az jelenti most a kikapcsolódás. Gitározom.

A koreográfiákat kinek készíted?

A Velezd Néptáncegyüttessel még korábban készítettünk zenekari felvételeket különböző koreográfiákhoz. Ezeket a koreográfiákat készítem most nekik.

A koreográfiák betanításában nem is veszel részt?

A koreográfiákat természetesen én tanítom be. Ez legutóbb is úgy zajlott, hogy nyáron mikor hazautaztam, egy tábor keretein belül rohammunkával  nekiugrunk és közben készül videofelvétel is, hogy utána lehessen pontosítani, amikor kidolgozásra kerül a sor.

A közelmúltban Kazincbarcikán volt egy nagyon sikeres jubileumi táncos találkozó. Azon részt vettél, találkoztál hajdani táncos társaiddal?

2019-ben volt az együttes alapításának 60. évfordulója, ha erre a rendezvényre gondolsz.

Igen, erre gondoltam.

Ezt Sajó Attilával ketten szerveztük, illetve hát azért a szervezés oroszlánrészét Attila végezte. A sors iróniája, vagy mondjuk úgy fura fintora, hogy én sajnos nem tudtam hazautazni erre a rendezvényre, de a nagy többség ott volt, ők jól érezték magukat és ez a lényeg!

A néptánccal kapcsolatban részesültél-e valamilyen elismerésben?

Ami az elismeréseket illeti. Ami a Borsod Néptáncegyütteshez köthető az a Polgármesteri elisméres, amiben kétszer volt részem. Kazincbarcika város kulturális életében kifejtett tevékenységemnek az elismeréseként.

Beszélgetésünk a húsvéti ünnepi előkészületek idején zajlik, és nem hagyhatom ki, hogy megkérdezzem, ahol most élsz, hogyan készülnek az ünnepekre, hogyan telik a Húsvét?

Jelenleg Leutkirch im Älgau-ben élek. Ez Baden-Würtemberg, Németország. Hát itt a húsvét közel sem olyan színes, mint otthon!

Korábbi tapasztalataid alapján, volnának-e tanácsaid, esetleg ötleteid a következő generációnak?

Hogy mit üzennék, vagy inkább mit javasolnék a mai fiataloknak? Hogy tökéletes ember nincs, de csináljanak bármit is az életben, mindíg törekedjenek rá és legyenek nyitottak az újra!

Végezetül mit üzensz Barcikának?

Mi üzennék? Igaz ugyan, hogy én már nem Barcikán lakom, de a szívem mélyén én megmaradtam barcikainak. Azt a sok szeretetet, amit kaptam a közönségtől azt nem lehet elfelejteni! Hálásan gondolok rájuk és köszönök nekik mindent!

Zsolt köszönöm szépen a tartalmas beszélgetést! További munkádhoz, sikereidhez erőt, egészséget és alkotókedvet kívánok!

➡

Videofelvételek: https://youtube.com/user/zsoliapu