„A házassági esküvést nem oly könnyen lehet felbontani, mint a rossz varrást” – válás a XIX. században Tardonán

„Én … esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy …-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt (megyek hozzá), Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem ebben megsegítsen. Ámen” – így szól a református házasságkötés alkalmával elmondott eskü, amely évszázadokon keresztül, ha változott is, tartalmilag ugyanaz maradt. De mi történt akkor, ha valamelyik fél nem akart tovább együtt tűrni? Manapság a válás általános, azonban a II. világháború előtt csak kevesen vállalkoztak erre. A tardonai egyházi anyakönyvek vizsgálatakor azonban két válást is találtam.

Magyarországon a „családjog” a XIX. század végéig az egyházhoz tartozott, az egyház kötötte a törvényes házasságokat, az egyház anyakönyvezte a gyermekszületéseket és a halálozást is. Válásra csak igen ritka esetben, és főleg a magasabb társadalmi rangú osztályokban került sor. 1894-ben vezették be a polgári házasságot, ez magával hozta, hogy a válás jogát is mindenkire kiterjesztették, persze ehhez a bíróság előtt kellett bizonyítani a házasságtörést, a házastárs szándékos elhagyását. Az „államosított” családjog, a polgári házasság bevezetése a válást minden felekezethez tartozó személynek egyszeriben megengedte. Korábban csak a protestáns felekezetek engedték meg a válást, ugyanis a katolikussal ellentétben a házasság itt nem szentség. A válás jogának kiterjesztése továbbra sem engedte meg, hogy egykönnyen elváljanak a házastársak a bíróság által. A bíróság előtt kellett megállapítást nyernie, hogy az egyik fél erkölcsileg vétkezett. A bíróság előtt válóokként felhozható vétkek a következők voltak: a házasságtörés, a házastárs „szándékos és jogos ok nélküli elhagyása” és a súlyos fizikai fenyegetés és bántalmazás.

„A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy a kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott”

– hangzott az 1895. évi XXXI. törvénycikk 78. §-a. A válás során vétkesnek nyilvánított félnek anyagi kára is keletkezett, például a férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének.

A jogi procedúra mellett a válásnak a társadalmi megítélése is sokakat elrettentett, és inkább választották a „vele tűrök, vele szenvedek” opciót. A paraszti társadalomban egyébként is elfogadott volt a patriarchális társadalmakra jellemző, asszonyi alárendelt szerep, az „asszony verve jó”, meg persze „amit szakítasz, azt szagolsz”. A válást a közvélemény a XIX. század végén általánosan elítélte és szégyen volt. Főként a nagyvárosi középosztályhoz tartozók vállalták nagyobb számban a válással járó anyagi és társadalmi procedúrát. A hagyományos falusi környezetben és földművelő nép körében a tradíciók akadályozták meg a válás véghezvitelét, sokszor még a gondolatát is, főképp a nőkben, akiket arra tanítottak, tűrni kell, tűrni kell mindent. Az 1920-as években Budapesten már minden ötödik (!) házasság válással végződött. A válások száma azóta is emelkedő tendenciát mutat, a 2000-es években 1000 házasságkötésre 562 válás jutott Magyarországon.

Tehát a protestáns felekezeteknél válni lehetett, csak nem volt ajánlott. A tardonai anyakönyvek vizsgálatakor, az 1842-1895 közötti időszakban két válást is találtam. Mindkét eset egy nemesi családhoz köthető. Szentimrey Kornélia és Szentimrey Piroska első házasságának felbontása került bejegyzésre.

A Krasznikvajdai Szent Imrey/vagy Szentimrey család neve az 1809-es nemesi összeírásban szerepelt először Tardonán. Krasznikvajdai Szentimrey Pálnak és Bugari Bezovai Horváth Borbálának két leánya született Tardonán, 1845-ben Kornélia Borbála, akit anyja vallása után katolikus hitben kereszteltek Dédesben, és 1846-ban Piroska Róza, akit apja vallása után református hitben kereszteltek Tardonán. A család Tardonán a 4-es számú házban élt, Szent Imrey Pál halálát követő években költözött el özvegye Dédesbe. Szent Imrey Pál 1873. július 16-án az utolsó kolerajárvány egyik áldozata volt Tardonán.

Szent Imrey Kornélia 17 évesen, 1862-ben ment férjhez, házassága 1873-ban válással végződött, Szent Irmey Piroska 1864-ben, 18 évesen ment férjhez, házassága 1871-ben került felbontásra. Talán mindkét Szent Imrey lány válására igaz volt a közmondás: „Ha korán házasodol, korán bánod meg.”

Szent Imrey Kornélia 17 évesen, 1862. március 9-én kötött házasságot Horváth László putnoki lakos, 29 éves földbirtokossal. Horváth László a Gradéczi Horváth nemes családból származott. Az anyakönyvi bejegyzésben olvasható, hogy a házasság 1873. december 16-án az „engedhetetlen gyűlölség alapján felbontatott, s mindkét félnek más házasságra léphetést meg engedtetett”, a Miskolci Királyi Törvényszék ítéletét 1874-ben a Királyi Ítélőtábla megerősítette, majd a Magyar Királyi Curia is. A Magyar Királyi Törvényszék az ítéletét rendelvény formájában a házasságkötés helyére, Tardonára megküldte 1874. március 12. napján.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései II. kötetének 1834-es kiadásában a református hitben köttetett házasság felbontásának lehetőségeiről a következőt olvashatjuk:

„Az evangélikusoknál pedig a sikeres házasság is felbontatik, a megsértett hitves kívánságára ha először egyik hitves a másiknak halálára törekedik; vagy másodszor ellene paráznaság bizonyíttatik be, vagy harmadszor hitvesét hűtlenül elhagyván, országszerte a Magyar. Kir. Helytartó Tanács útján kihirdetett háromszori előhívásra vissza nem tér, vagy negyedszer ha a hitvesek között megengesztelhetetlenül gyülölség forogván fenn, a házasság felbontását mind a két fél kívánja, és a próbaképen ideig való elválás a megengesztelhetetlen gyűlölséget meg nem szünteti. Mindazáltal az ilyentén elválasztó perhez sem lehet addig fogni, míg a harmadik esetben a hitetlenűl elhagyónak a kihirdetett harmadik határnapra sem lett visszatéréséről az illető Törvényhatóságtól a hiteles tanúlevél elő nem mutattatik, az első, második és negyedik esetekben pedig az illető lelkipásztortól tanúlevél az eránt ki nem vétetik, hogy a megbékéltetést sikertelenül próbálta.”

Tehát törvényileg négy esetben volt megengedett a válás, ha az egyik fél meg akarta ölni a másikat, ha paráználkodott, ha az egyik fél elhagyta házastársát (és a számára előírt határidőre nem tért vissza hitveséhez), valamint az „engesztelhetetlen gyűlölség” fennállása és meg nem szűnése okán. A vizsgált két válás esetében a válóok az „engesztelhetetlen gyűlölség” volt. Ez esetben a leírtak szerint mindkét félnek kérnie kellett a házasság felbontását, ezt, ha mai szóhasználattal szeretném leírni, akkor a „kibékíthetetlen ellentétek” megfelelője és a válás „közös megegyezéssel” való formája.

Szent Imrey Kornéliának és Horváth Lászlónak Tardonán keresztelt Mária Ilona nevű lánya 1862-ben született, 11 hónapos korában elhunyt. Több közös gyermeket az anyakönyvek vizsgálata során nem találtam. Azonban Szent Imrey Kornéliának a válása közben 1873. március 7-én törvénytelen gyermeke született Tardonán, aki a Szent Imrey Lajos József nevet kapta. A gyermeket, aki 12 napos korában elhunyt, Szent Imrey Piroska asszony és Jánoska János magyar királyi honvédtiszt keresztelték. Szent Imrey Kornélia 1874-ben feleségül ment Némedi József tapolcsányi református lelkészhez. 6 közös gyermekük született, 1875-ben Emma Erzsébet, 1877-ben Róza, 1879-ben József, 1881-ben Sándor, 1886-ban Károly és 1888-ban Margit (Margit születésekor Szent Imrey Kornélia már 43 éves volt). Szent Imrey Kornélia 1898-ban, 53 évesen tüdőgyulladásban hunyt el. Megözvegyült férje, Némedi József 1902-ben, 67 évesen újra nősült, felesége közel 30 évvel volt fiatalabb nála, közös gyermekük 1904-ben született.

Szent Imrei Piroska 1864-ben, 18 évesen ment férjhez a 28 éves Szentpétery Imre nemes úrhoz. A házasság az „engedhetetlen gyűlölség” alapján lett felbontva 1870-ben, a Curia 1871-ben erősítette meg a bontó ítéletet.

Szent Imrey Piroskának és Szentpétery Jánosnak egy közös gyermeke született, 1866-ban, aki a János Pál nevet kapta (felnőttként Kupán élt családjával, 31 éves korában, 1897. december 24-én öngyilkosságot követett el, agyonlőtte magát).

Szent Imrey Piroska 1873-ban újraházasodott, Greskovics Ágoston csépányi földbirtokos és városi írnok vette feleségül. Két közös gyermekük született, Géza nevű fiuk 1874-ben Tardonán, és Gizella Mária pedig 1880-ban Miskolcon. Greskovics Géza Lakon élt, és a foglalkozása kereskedő volt. Greskovics Mária pedig 1903-ban a vasgyári zenész Berényi János felesége lett, bár ez a házasság is válással végződött.

A nem földbirtokos családból származó falusi emberek körében Tardonán 1901-ig nem volt jellemző a válás. A válás társadalmi elítélése és a földművelő életforma miatt csak a II. világháborút követő években vették a bátorságot erre, amikor az iparban és a téeszekben, erdőgazdálkodásokban való elhelyezkedés lehetővé tette, hogy egy egyedülálló felnőtt ember is biztosítani tudja a megélhetését. A válás társadalmi „elfogadottsága” is a háborút követő rendszer hatására vált általánossá, a Rákosi- és Kádár-korszak vallásellenes propagandája, a falvak és városok műveltsége, infrastruktúrája, életmódja közötti csökkenő szakadék következtében az elvált emberek már nem kerültek annyira a társadalom peremére, mint a hagyományos paraszti rendszerben.