Volt egyszer egy (?) híd a Sajón…

1969 végén elbontották a Sajó – szaknyelven – 95+200-as szelvényében, az egykori barcikaiak és sajókazinciak által jól ismert és sokáig hasz­nált vasszerkezetű hidat, amely a barcikai vasút­állomástól a Sajó irányában mintegy 3-400 mé­ternyire volt. A hídhoz a kiserőműtől az egykori vasúti töltésen Lukácsné, a két Vattay és a Mostyenán család portája előtt vezetett el az út.

A híd sokféle célt szolgált. Összekötötte a folyó jobb parti településeit, Barcikát és Sajókazincot a bal parton fekvő Szuhakállóval, a barcikai gazdák rajta keresztül jutottak el a Sajó túloldalán lévő földjeikhez, és onnan e hídon át fuvarozták haza a terményeiket, s a barcikai asszonyok a Sajó túlsó partján lévő Dudránszki-tóhoz jártak kendert áztatni. Volt idő, amikor Rudabányáról és a környező bá­nyákból e hídon keresztül szállították a vasércet és a szenet a barcikai állomáson lévő átrakodó­hoz.

A híd eredete a múlt századba, a kiegye­zés utáni gazdasági fellendülés idejére nyúlik vissza, s összefügg az érc- és a szénbányászat térségünkbeni fejlődésével. Husonyicza Gábor, a MÁV kazincbarcikai vasútállomásának fő­nöke a Kazincbarcika–Ormosbánya között 80 éves a vasút című munkájában (a barcikai vasút történetéről készülő könyvének kéziratában) írja, hogy az 1870-es évek elején gróf Andrássy Manó Rudabánya területén kutatásokat végez­tetett, s évi 10 000 tonna ércet szekerekkel szál­lítottak Diósgyőrbe. Később, 1880-ban báró Rotschild Lajos, lovag Guttmann Vilmos és gróf Andrássy Manó megalakította a Borsodi Bá­nyásztársulatot és „…Miskolc–Bánréve–Fülek vasútvonal alkalmas pontjától az e térségbe ve­zető iparvasút építését kérelmezte”. Miután a Közmunka és Közlekedési Minisztériumtól megkapták az engedélyt, 1880. október 1-jén Kozák János prágai származású pályamester irányításával elkezdődött a vasút építése, amelyhez a barcikai vasútállomáson 670 m hosszú átrakóállomás, kitérő, valamint fahíd épült a Sajón és a folyó árterében. E létesítmé­nyek 1881 augusztusára készültek el, s a forga­lom beindítására és az átrakóállomás üzembe helyezésére augusztus 25-én került sor. Ekkortól számíthatjuk tehát a híd születését.

Az idézett munkából azt is megtudhat­juk, hogy a barcikai vasútállomást 1899-ben nyitották meg a közforgalom számára. Ugyan­csak ekkor kezdődött meg a fahíd átépítése vasszerkezetűre, amit a rajta lebonyolódó for­galom növekedése tett szükségessé. Azt már a B.-A.-Z. Megyei Levéltárban található Borsodmegyei Lapok 1902. január 19-ei száma közli, hogy „…e hó 8-án déli 12 órakor volt a barcika–rudabányai keskeny vágányú ipari vasút próbaterhelése és műtanrendőri bejárása”, ami „…kitűnően sikerült és a híd műszaki kivi­tele és hordképessége minden tekintetben kifo­gástalannak találtatott. Ezek alapján a bizott­ság… a hidat… átadta a közforgalomnak.”. A cikk megjegyzi még, hogy a „…hidat a witkoviczi vasgyár mintegy 160 000 korona ér­tékben készítette és technikailag igen szép, úgy­nevezett egynyílású és 60 méter hosszú mű. A régi fahidat Hahn Károly, a bányatelep vezér­igazgatója a vármegyének ajánlotta fel esetleges felhasználásul”.

A híd további sorsa

Tanulmányában Husonyicza Gábor 1912. évi dátummal ismét szót ejt a Sajó-hídról: „…1912. november 1-jén Barcika és Ormospuszta között üzembehelyezték a 10,1 km hosszú mellékvonalat. Az első szénszállítmány az egész telep ünneplése közben 1912. október 15-én indult Ormosról… A vonal legnagyobb műtárgya Barcika határában a Sajó árterülete felett átvezető hat szabad nyílású 60 m-es vas­szerkezetű híd volt.”

Az 1920-as évek eseményei közül a híd­dal kapcsolatban kettőt említhetünk meg. Az egyik az ún. kiserőműhöz kötődik. Ennek víz­ellátására a híd közelében szivattyúházat építet­tek, amelyben a szivattyú kezelője, Pintér István lakott a családjával. A másik esemény, hogy 1925-ben megszüntették az átrakodót a barcikai vasútállomáson, s ezt követően sor került a hí­don a vasúti sínek felszedésére. A ma élő barcikaiak és sajókazinciak közül már alig emlé­keznek arra, hogy a hídon valamikor vasúti sí­nek voltak, s azon vasércet és szenet szállító vonatok közlekedtek.

A híd további történetének szomorú dá­tuma volt 1944, amikor a megszállás után német katonai alakulatok telepednek le a vidéken, s a barcikai vasútállomás közelében repülőteret építenek, a műhelyeket pedig harckocsik javítá­sára veszik igénybe. A front az év vége felé Barcikához közeledik. Ennek hírére december 13-án esztelen pusztítást végeznek: felrobbant­ják a barcikai állomást, a mozdonyszínt, kúthá­zat, a Sajó hídját, tönkreteszik a jelzőberendezé­seket és a vasúti pályát Barcika és Rudabánya között.

A harcok után jó egy évig szünetelt a forgalom a hídon. Újjáépítésére 1946-ban került sor, s utána mintegy két évtizeden át ismét használhatták azt a barcikaiak. De a hatvanas évek közepén egyre több gond volt a híddal, ami feladta a leckét az akkori gazdának, a városi tanácsnak. Szóba került a híd felújítása, de az Uvaterv szakvéleménye alapján, amely sze­rint „…a híd kb. 80 éves, mázolva már legalább 30 éve nem volt… A szerkezetek felületei nagymértékben rozsdásodásnak indultak, egyes helyeken a felület kráteres kb. 1 mm-es bevágá­sokkal…” – a tanács vb az 1968. május 16-ai ülésén a 2953/Tk-31/1968. sz. határozatával a híd elbontásáról rendelkezett 1969. december 31-ei határidővel, s addig már csak gyalogos közlekedést engedélyezett rajta. Az elbontás pontos idejéről nem áll rendelkezésre doku­mentum. A fellelhető levéltári iratokból az el­bontás ideje 1969 október-november hónapjára tehető.

A Sajó partján ma már csak a híd pillére árulkodik a valamikori létesítményről. A köze­lében volt szivattyúház helyét is csak a négy évig ott élt, most 69 éves Pintér Gyula bácsi tudja megtalálni, ha unokájával a Sajó-partra kirándul és felidézi a szivattyúházban töltött gyermekéveit.

Azután, hogy a hídon megszűnt a gép­jármű-közlekedés, a valamikori vasúti töltésen alakult ki a Sajó-parti cigánytelep. Amikor a Sajó megáradt és kilépett medréből, az ott lakók élelmezéséről a városi tanács gondoskodott, csónakon szállítva oda a szükséges élelmiszert. Az 1974-es nagy árvízkor csónakkal sem lehe­tett megközelíteni a telepet. Kétéltű katonai jármű és helikopter mentette ki a veszélyeztetett családokat a házukat is elöntő árból.

Az árvíz sok lakást – putrit – megron­gált. Újjáépítésükre már nem került sor, hanem az ott élő családok közül néhányan az Újváros­ban kaptak lakást, mások az Óvárosban vagy más településen vásároltak maguknak és odaköltöztek. Így szűnt meg a Sajó-parti cigányte­lep, amelyre ma már csak a nagy gazban meg­búvó vályogfal-maradványok emlékeztetnek.

Volt egy másik Sajó-híd is?

Írásunk a Sajó-hidat a barcikai vasút törté­netével hozza kapcsolatba. Kiadványunk szerkesztőjének birtokában van Bene János Sajókazinc, Berente és Barcika története 1849–1918 között című munkája, amelyben szintén szó van egy hídról, amely – az írás szerint – a barcikai vízimalomnál volt, és már előbb léte­zett, mint a szóban forgó híd. Ugyanakkor a malom utolsó tulajdonosa, a Felsőbarcikán élő Molnár Dezső, de más barcikai és sajókazinci lakók sem tudnak arról, hogy a malomnál híd lett volna. Az itt bemutatott, 1921-ben készült térkép, amely a malmot és a cikkünkben említett hidat is jelöli, nem teljesen világosan, de mintha jelölne hidat a barcikai vízimalomnál, amelyen keresztül Alsóbarcikáról út vezet át a Sajó túlsó felére, ahol az út folytatódik. Lehetséges, hogy mégiscsak volt egy híd a barcikai vízimalomnál is?

Akár volt híd a malomnál, akár nem, mint barcikai helytörténeti érdekességet, közre­adjuk Bene János erről szóló írását.

Részlet Bene János: Sajókazinc, Berente és Barcika története
1849–1918 között című munkájából

Fényes Elek a községekről írva megemlíti a barcikai vízimalmot, melyet ekkor (1851-ben) a Barcikai-család, Zotrogh Dániel és Czékus Imre bírtak. Berenténél szintén említi a Sajóra fel­épített hidat.

A barcikai malmot Lenkey Györgytől és Czékus Mihálytól Farkasovszky János és fele­sége, hejőcsabai lakosok vásárolták meg, s ad­ták ki haszonbérbe Munka János helybeli mol­nárnak. Munka János neve 1879-ben tűnik fel először Barcikán a választójoggal rendelkezők között. Nem sokkal később a molnár pörbe ke­veredett a barcikai lakosokkal. Mi volt az el­lentét tárgya? Ez kiderül Lichtschein Jakab és társainak beadványából, melyet az alispáni hi­vatalhoz küldtek a malomnál lévő hídvámmen­tesség biztosítása érdekében. Levelükben a kö­vetkezőket írták: „Az 1869-ik évben a felső és alsó barcikai határ tagosításának hitelesítésekor a közbirtokosság, hogy a közös tulajdonát képe­zett erdő fájából az alsó barcikai akkor még közbirtokossági malom, az ahhoz tartozó gátak és hidak kijavíttattak.

Egyszersmind kiköttetett, hogy az alsó és felső barcikai közbirtokosok a malomnál lévő hídon, melyen a régi nemesi vámszedési jognál fogva idegenektől vámot szedtek, vámot soha ne fizessenek.

A közbirtokosság ezen malma később, miután a közbirtokosok ahhoz való jogukat el­idegenítették, magán személy, jelesül a Farkasovszky Jánosné tulajdonába ment ált, aki azt, egy Munka János nevű molnárnak haszon­bérbe adta.

Az utóbbi nevezett Munka János, mint azt hírből halljuk a tekintetes megye közönségé­hez folyamodott vámszedési jog elnyerhetésére, aki ezen hídra a megyei bizottságtól vámszedési jogot is nyert, anélkül azonban, hogy ezen jog a nagyméltóságú Ministerium által megerősíttet­t volna.

Most Munka János megkísérlé nemcsak az idegenektől, hanem az alsó és felső barcikaiaktól is vámot szedni.

Nekünk az alsó és felső barcikai közbir­tokosoknak túl a Sajón több száz holdat tevő föld és két területünk van, aminek megmunká­lása, s amiről terményeink behordása tetemes nehézséggel járna, ha azért mi vámmal rovat­nánk meg.

Azért tekintettel arra, hogy a malomtulaj­donosnak a tekintetes megye által engedélyezett vámszedési joga a nagyméltóságú ministerium által megerősítve nincs, tekintettel arra, hogy a magas ministerium által engedélye­zett vámoknál is p-u. a miskolci kövezet, a szentpéteri hídvám, mindenütt ki vannak véve a vám alól a községbeli birtokosok, különösen ki van véve a termény szállítás, tekintettel arra, hogy a felső és alsó barcikai közbirtokosság e jogot magának határozottan kikötötte, tekintettel arra, hogy a közbirtokosoktól vámszedési jog soha nem volt: tisztelettel kérjük a tekintetes Alispán urat méltóztassék ezen visszaélést meg­szüntetni, és megengedni, hogy az alsó és felső barcikai közbirtokosok a sajó-hídon a barcikai malomnál való átkelést és terményeik ki és be­szállítását vámmentesen gyakorolhassák.

Ezen kérelmünk sürgős elintézésre azért esedezünk, mivel a szénakaszálás ideje itt van, s terményeink átszállításának megakadályozása tetemes kellemetlenséget okozna.” (B.-A.-Z. Megyei Levéltár IV. 823. 9. dob. 2600. sz. irat). A kérvényt Lichtschein Jakab mellett Doktor Gyula ref. lelkész, Réthy Sámuel bíró, Barczikay Antal községi hites és tizenegy barcikai gazda írta alá.

A sajószentpéteri járás főszolgabírója a beadványnak helyt adott, mire Munka János fordult fellebbezéssel az alispáni hivatalhoz. Levelében (ügyét Czellárth Bálint miskolci köz- és váltóügyvéd vitte) azzal indokolja a vámsze­dés jogosságát, hogy „a barcikai malomhíd s az ahhoz vezető magánút a malomtulajdonos tulaj­donát képezi s ennél fogva a malomtulajdonos a saját czéljaira épített hidat a közforgalomnak átengedni nem köteles.” A továbbiakban azzal érvelt a molnár, hogy ő a malmot vámszedési joggal bérelte ki, s a többszöri árvíz után az el­pusztított malomhidat saját költségén építette újjá, s ezért méltányosságból is joga van a vám­szedésre, legalább addig, amíg a bérleti szerző­dés le nem jár, tehát 1887. január 1-jéig. (B.-A .-Z. Megyei Levéltár, IV. 823. 9. dob. 2783. sz. irat). Munka János kérését valószínűleg nem teljesítették, mert 1887-től Farkasovszki Sámuel a barcikai molnár, 1888-tól pedig rendelet tör­vényesítette az addigi gyakorlatot, a barcikaiak vámmentességét.

Éppen ezért 1890 nyarán Farkasovszki Jánosné az alispánhoz írott levelében a hídvámról le­mondott, amit az alábbiakkal indokolt: „Ezen hídon leginkább csak olyanok közlekednek, a kik a barcikai határban birtokosok, ezektől pe­dig az 1888. január 17-én kelt híd és révvám szabályzat szerint vámdíjat szedni nem lévén jogosítva, a csekély idegen forgalom után éven­ként 2-3f/orin/tot kapunk s ekkor nem áll érde­kemben, hogy nagy költséggel az összes köz­birtokosság gazdasági czéljaira egyedül én tart­sak fel hidat, annak használhatóságáért felelős is legyek.

Ez okból tisztelettel bejelentem a nagyságos Alispán úrnak, miszerint a barczikai hídvám szedési jogáról ezennel lemondok, a hidat egye­dül magam fentartani nem fogom, méltóztassék tehát ez irányban a kellő törvényes intézkedést megtenni. (B.-A.-Z. Megyei Levéltár, IV. 823. 9. dob. 3989. sz. irat szerint).

A kérdéses híd valamikori meglétét bizonyítja a B.-A.-Z. Megyei Levéltárban U. 19. számon nyilvántartott Alsó- és Felsőbarcika helységek egyesült határának tagosítás utáni térképe, amelyet Szathmári Pál mérnök 1871-ben készített. A térképen a malomhoz Barcika és Kazinc határában a Mátyás árkától halad át az út a Sajó túlsó partjára, ahol a Gátközi füzes Barcika község felé eső végétől folytatódik Szuhakálló felé. Az itt bemutatott 19-es, dr. Guóth Béla budapesti magánmérnöki irodájának térképe a szóban forgó utat és a malmot ugyancsak ábrázolja, a híd azonban nem látható jól. Viszont jól látható rajta az a híd, amelyről írásunk első része szól, vagyis az, amelyen keresztül az érc- és szénszállítás történt a barcikai vasútállomás átrakodójára. Bence János malomhíddal kapcsolatos írása és az 1871-es térkép egyértelműen tanúsítja, hogy a malomnál valamikor volt egy híd. Sajnos, annak nem sikerült nyomára bukkanni, hogy ez a híd mikor épült, milyen szerkezetű volt, és meddig létezett.

A vitás kérdést eldöntendő 1890. decem­ber 10-én a szentpéteri járás főszolgabírája be­hívatta a malomtulajdonost, Barcikáról Szűcs István bírót, Réthy Sámuel törvénybírót, Berzi András és Szuhay Benedek esküdteket, Kazincról Kuttor József törvénybírót és Balogh István hitest, valamint Lichtschein Miksa és Jakab és Schweitzer Márk barcikai és kazinci birtokosokat. A megjelentek „mindnyájan ál­lítják, hogy emlékezetökre a barczikai malom­nál levő hídon az idegen községi lakosoktól a malom tulajdonosa által vám szedetett.” Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ki és mikor engedélyezte azt, mert az okmányok sem voltak meg, egy biztos, az 1887-es vármegyei szabályzatban „3. tétel szám alatt a barczikai hídvám is fel van sorolva.”

„Azon út, melyen azon híd épült, mely után özv. Farkasovszkyné és jogelődjei a vámot szedték a térképek átvizsgálása s a jelenlévők egyhangú állítása szerint községi út, mely Barczika és Kazincz községek határvonalán húzódik az a két község határából van kihasítva s összekötő vonalat képez a miskolcz-putnoki úttól a barczikai állomás és Szuha-Kálló felé vivő Szuha-Kállói megyei úthoz, ezen út azon­ban, mint kisebb mértékben használt út eddig Barczika község által csak kis részben javítta­tott, Szuha-Kálló felől azonban a Szuha-Kállóiak által már építésbe vétetett… Az út, melyen a kérdéses vám-tárgy fekszik Barczika és Kazincz község közös fentartása és kezelése alatt állván a vámróli lemondás Barczika és Kazincz község elöljáróságához adandó be.” (B.-A.-Z. Megyei Levéltár, IV. 823. 9. dob.).

A híd és a hozzá vezető út ügye végül is 1891 tavaszán rendeződött el véglegesen, ami­kor az utat a községi utak hálózatába vették föl, a hidat pedig a három érdekelt község – Barcika, Kazinc és Szuhakálló – vették át, s községi közgyűléseken határoztak a hozzájáru­lási, fenntartási arány nagyságáról és összegéről.

A kérdéses híd valamikori meglétét bizonyítja a B.-A.-Z. Megyei Levéltárban U. 19. számon nyilvántartott Alsó- és Felsőbarcika helységek egyesült határának tagosítás utáni térképe, amelyet Szathmári Pál mérnök 1871-ben készített. A térképen a malomhoz Barcika és Kazinc határában a Mátyás árkától halad át az út a Sajó túlsó partjára, ahol a Gátközi füzes Barcika község felé eső végétől folytatódik Szuhakálló felé. Az itt bemutatott 19-es, dr. Guóth Béla budapesti magánmérnöki irodájának térképe a szóban forgó utat és a malmot ugyancsak ábrázolja, a híd azonban nem látható jól. Viszont jól látható rajta az a híd, amelyről írásunk első része szól, vagyis az, amelyen keresztül az érc- és szénszállítás történt a barcikai vasútállomás átrakodójára. Bence János malomhíddal kapcsolatos írása és az 1871-es térkép egyértelműen tanúsítja, hogy a malomnál valamikor volt egy híd. Sajnos, annak nem sikerült nyomára bukkanni, hogy ez a híd mikor épült, milyen szerkezetű volt, és meddig létezett.