Vizes történetek

Egy s más a Sajóról

Kazincbarcika két folyóvize, a Sajó és a Tardona-patak közül az előbbi a nagyobb és jelentősebb. Mindenkor fontos szerepet játszott településeink: Barcika, Sajókazinc és Berente lakóinak életében. Szerepe legtöbbször pozitív volt: a belőle kifogott halak kiegészítő táplálékul szolgáltak, a települések lakói – a feldolgozás egyik műveleteként – kendert áztattak benne, az asszonyok mosáskor itt sulykolták a ruhát. Nyaranként a Sajó hűs vizében frissültek fel az aratásban, kapálásban elfáradt emberek. A Sajó vize hajtotta a barcikai és berentei malmot, s a közelében telepített ipari üzemek ma is sokféle célra használják a vizét. De a Sajó nemegyszer súlyos gondokat is okozott településeink lakóinak.

Bár nem nagy vízhozamú folyó, a nagyobb esőzések, vagy a tavaszi hóolvadások idején gyakran megárad, kilép a medréből, és nem csak a közelében lévő szántóföldeket, hanem a kerteket és lakásokat is elönti. Különféle okok miatt emberéleteket is követelt, és nem csak olyankor, amikor “megvadulva, szilajjá fajzottan” hömpölygött, hanem akkor is, ha csak békésen folydogált a medrében.

A következőkben a Sajóhoz kapcsolódó néhány epizódot, emlékezetes eseményt mutatunk be.

A Sajó

A Révai nagy lexikona (Budapest, 1924. XVI. köt.) ezt írja róla: “A Sajó a Tisza jobb oldali mellékfolyója; ered Gömör és Kishont vármegyében a Fabova hegy aljában három ágból, 1294 m magasságban … A folyó neve régi oklevelekben, kivált a XIII. sz.-ban igen gyakran előfordul, emlegeti Béla király névtelen jegyzője, Rogerius, Kézai mester. A tatárok a Sajó törmelékkúpja kiszélesedő teraszán, a Muhi pusztán verték meg 1241-ben a magyarokat. A Sajó völgye elég sűrűn lakott, bányászata és ipara is elég jelentékeny.” És némi kiegészítés a városi könyvtár által készített Kazincbarcika város törzskönyvéből: “A Sajó, a szlovákiai Király-hegy északkeleti oldalán eredő folyó 239 km teljes hosszából a felényinél nagyobb – 130 km – a magyar szakasz. Bővizűnek nem mondható, mert pl. a miskolci határban a nyári száraz hónapokban imitt-amott úszni nem tudó fürdőző gyerekek is vígan átlábalnak rajta. Hanem nagyobb esőzések idején valósággal megvadulva árad, s a szilajjá fajzott folyó vízmennyisége meghatványozódik. Ilyenkor kilép medréből és elárasztja a környező vidéket, a Sajó menti ipartelepeket.”

A településeink néprajzát tanulmányozó Viga Gyula Néprajzi jegyzetek Kazincbarcikáról című munkájában szintén érinti a Sajót, Berente 1770-es urbáriumából említve, hogy “… az Sajónak gyakorta való áradásával Réttyeinkben kiváltképpen, és az Zapor esők által meredekebb szöllő Hegyeinkben sok károkat szenvedünk.” Barcikát illetően Fényes Elektől idézi: “… a Sajó árjaitól sokat szenved, úgy annyira, hogy áradások alkalmával, csolnakon kell az utczákon járni.” Egy másik szerző, Papp Lajos 1936-ban így fogalmaz: “Itt 8-10 évvel ezelőtt még a lapályokon csak május-június hónapban lehetett szántani, addig pedig békák sokasága fülsiketítő lármát csapott estétől reggelig… Mikor még a vasút nem épült fel, addig a víz sokszor elöntötte Barcikát annyira, hogy lóháton, vagy csónakon… közlekedtek a lakosok…”. Székely Tamás, ma is felsőbarcikai lakos mindezeket a következőkkel egészíti ki: A 26-os út és a vasút között még a mai napig látható a Sajó vízjárásának nyoma, a “lápa”. Nagyapám, Barczikay Ferenc sokszor emlegette, hogy Sajókazánál a vasúti töltésnél volt egy zsilip, melyet a felsőbarcikaiak folyamatosan őriztek, mivel a kazaiak azt gyakran megnyitották, hogy a víz a barcikai oldalra, a Csukás-tó felé terüljön el. Székely Tamás azt is elmondja, hogy a felsőbarcikaiak Sajókazára a “mosórév”-en keresztül mentek gyalog, és mezítláb, ha nem volt éppen jégzajlás, vagy áradás. Ha ezt a rövidebb utat nem lehetett használni, akkor a jelenlegi kazai hídtól közelebbi vasúti hídon, a talpfák közé fektetett egyetlen szál deszkán jutottak el a Sajó túlsó oldalára.

Erzsike néni három története

Kovács Lászlóné, szül.: Susorányi Erzsébet, Erzsike néni, felsőbarcikai lakos három történetet mond el a Sajóval kapcsolatban. Kettő az első világháború éveiből való. Mint korábban, úgy a háború éveiben is vágták a rendet az aratók a Sajó-parti Nagy-szögben (szemben a vasútállomással), s fürge leány- és asszonykezek szedték utánuk a markot. Délidőben a Sajó hűs vizében mártóztak meg, hogy utána felüdülve folytassák a nehéz munkát. Két Mézes leány is részt vett az aratási munkában. A fiatalabb fürödni ment a Sajóba. De alig tett néhány lépést a vízben, máris elmerült benne. Ezt látta a nővére, aki rögtön utánaeredt, hogy kimentse fuldokló húgát. Igyekezete azonban nem járt sikerrel, ő is a folyóba fulladt. Ekkor az édesapjuk kísérelte meg a mentést. Belevetette magát a vízbe, és keresni kezdte a lányokat. A parton nézelődők csak azt látták, hogy őt is elnyeli a víz. A Mézes család három tagja így lelte halálát a Sajóban.

A másik történet a két Kónya testvérről, Mihályról és Jánosról szól. Mihály a fronton harcolt, míg öccse, János ezalatt – helyette is – otthon gazdálkodott, de amikor az ideje engedte, Sajókaz-ára járogatott a meny-asszonyához. Egyik alkalommal szekérrel jött hazafelé Sajóka-záról, és a rövidebb utat választva a Sajón akart keresztülhajtani. A szekér azonban lovastul, emberestül elmerült, és János is, a ló is belefulladt a folyóba.

A történethez tartozik még, hogy a vőlegény nélkül maradt menyasszonyt a háború után a frontról hazatért báty, Mihály vette el feleségül.

A harmadik történet a ’30-as évekből való, s ezt Erzsike néni nem a szüleitől hallotta, mint az előzőeket, hanem maga is szemtanúja volt az eseménynek

A berentei határban a Sajó egy félszigetet került meg, amit Hujának hívtak. Itt arattak az egyik nyáron, és szokás szerint, a fáradságos munka után, vagy délidőben a Sajóba mentek fürödni. Fürdés közben az egyik asszony a part közelében egy csomagfélét vett észre. Többen odamentek, és amikor a “csomagot” kibontották, egy csecsemő holtteste bukkant elő, akinek egyik karját már megrágták a halak. Az eseményt azonnal jelentették Swarcz Dezsőnek, a föld bérlőjének, aki hívatta a csendőröket. A nyomozás hamarosan eredményre vezetett: egy sajókazai fiatal nő személyében ismertté vált a tettes.

vizes_sajo

Az 1974-es nagy árvíz

Az utóbbi évtizedek legnagyobb árhulláma a Sajón 1974-ben vonult le.

Október közepén kezdődött és napokon át tartott az az esőzés, amely annyira megárasztotta a Sajót, hogy előbb elöntötte a folyó árterületét, majd a szennyes ár betolakodott Barcika és Sajókazinc folyóhoz közeli utcáiba is. Víz állott a November 7. (ma Lorántffy Zsuzsanna), a Zrínyi Ilona, a Bercsényi, a Táncsics utcában és a Kisközben, valamint a Kossuth utca egy részében. A Sajó-parton, a vasútállomással szemben egy kis magaslaton álló cigánytelepet teljesen körülzárt a víz, sőt behatolt a telep lakásaiba is, és tovább növekedett a szintje.

Az árvíz elleni védekezés október 21-én kezdődött el. A November 7. utca végén, a vasút túloldalán és a Kiserőműnél nagy teljesítményű szivattyúkat helyeztek üzembe, amelyek a következő napokban is megállás nélkül működtek, hogy csökkentsék az átereszeknél felgyülemlett víz szintjét. Az átereszeket homokzsákokkal és terméskővel torlaszolták el, a Sajó töltését, a Szeles aknát és más létesítményeket szintén homokzsákokkal védték. Bányászok, a BVK, az erőmű dolgozói, a polgárvédelem által mozgósított egységek, munkásőrök és tűzoltók éjjel-nappal, olykor zuhogó esőben, sárban, néhol térdig vagy derékig érő vízben dolgoztak a gátak erősítésén és menekítették ki a veszélyeztetett épületek lakóit és ingóságaikat.

Október 22-re kritikussá vált a helyzet. A Sajó tovább áradt, és még mindig hullott az ár utánpótlását jelentő eső. Életveszélybe kerültek a cigánytelepen rekedt emberek. Nemcsak az ár fenyegette őket, de kimerültek az élelmiszer-tartalékaik is. A mentést végzők megkísérelték ugyan, hogy csónakokkal élelmet vigyenek nekik, illetve kihozzák őket a telepről, de a nagy sebességgel zúduló víz a csónakokat egyszerűen elsodorta. Csak a honvédségtől érkezett helikopter segítségével sikerült a kimentésük. Később kétéltű jármű is érkezett a honvédségtől, amely az elöntött utcák lakóit hozta ki a vízben álló épületekből.

23-án még mindig nem kezdődött el a várva várt apadás. Ezen a napon két szomorú esemény is történt: éjszaka a Kiserőműnél védekező csoport egyik tagja, Magó János útőr a sötétben megcsúszott a sáros gáton és beleesett a több mint két méter mély hideg vízbe. Sajnos a mentést végzők már csak a holttestét tudták a felszínre hozni. Ezen a napon dőlt össze az a vasúti híd, amelyen át a Sajó árterén a vasút Kazincbarcikáról Szuhakállóra vezetett.

Néhány napi kemény munka után lélegezhettek fel a védelemben részt vevők: 25-26-án megkezdődött a folyó lassú apadása. A Kossuth rádió 26-án már arról számolt be, hogy költöznek vissza a kitelepítettek. Ugyancsak megkezdődött a károk felmérése és a helyreállítás. A vasúti hidat először csak ideiglenesen állították helyre, később új híd épült. A cigánytelep sorsát az árvíz megpecsételte: helyreállítása helyett lebontották a megrongálódott házakat. Néhány lakó elköltözött Kazincbarcikáról, a többi az Újvárosban jutott lakáshoz.

Fotók az 1974-es nagy árvízről

Hozzászólás