Vasúttörténet – egy kiállítás tükrében

A magyarországi, ezen belül hazánk északkeleti térsége vasútjának majdnem másfél százados történetét mutatja be a kazincbarcikai vasútállomáson 1991. augusztus 17-én megnyitott vasúttörténeti kiállítás. Az anyag szorgalmas és szenvedélyes gyűjtőjének, Husonyicza Gábor állomásfőnöknek a kalauzolása nyomán a tablókon látható írásos dokumentumok, fényképek, a vitrinekben elhelyezett kellékek, eszközök szinte megelevenítik a látogató számára a vasút mozgalmas történetét.

A múlt század hetvenes éveiben Észak-Magyarországon kiépült vasúthálózat összefüggésben volt a Gömörben folyó vasgyártással. A gyártulajdonosok szorgalmazására született meg az 1868. évi „XLIX. Tövényczikk”, amely a vasutak és csatornák építésére felvett kölcsönök hovafordításáról rendelkezett. A Törvényczikk 1. §. f. pontja szerint a kölcsönből „eszközlendő lészen…” a bányaipar előmozdítása végett Miskolcztól Putnok felé azon pontig vezetendő vasút építése, amelyből a vasiparral foglalkozó bányavidék egyes pontjai kiágaznak. „Ennek nyomán 1871-re megépült a Miskolc-Bánréve vasútvonal, amely érintette Barciát is. A vasútállomás mai helyén lévő mocsaras területet a közeli bányameddő salakjával feltöltötték és azon rakodóállomást létesítettek. Ugyancsak ekkor építették fel a ma még üzemelő forgalmi épületet. Az 1000 nm-es nyomtávú vasútvonalon Rudabányáról ide érkezett a vasérc, itt átrakták és tovább szállították a csehszlovákiai Witkovitzba, illetve a kincstári ércet Diósgyőrbe. 1898 novemberéig csupán ez volt a barcikai állomás rendeltetése. Ekkor megnyitották a közforgalom (személyszállítás) céljára is, feltöltve a szükséges személyzettel és vasúti elöljáróval, azaz László Miklós személyében állomásfőnökkel.

László Miklós előzőleg Bánrévén forgalmistáskodott. Az akkor még fiatal ember egy bálon itt ismerkedett meg a felvidéki nemesi Kubinyi családból származó leányzóval. Az ismerkedésből szerelem lett. A leány szülei aggódtak a fiatalok egymáshoz fűződő mind szorosabb kapcsolata és ragaszkodása miatt. Aggályukat megosztották a családhoz tartozó képviselővel, akitől tanácsot is kértek. Ő azt mondta, hogy csak nyugodtan adják a lányt a fiatal vasutashoz, mert Barcikán vasgyár és nagy vasútállomás fog épülni, ahová kinevezheti őt állomás-elöljárónak.

A fiatalok egybekeltek, a házasságukból gyerekek is születtek. (A család fényképe látható a kiállításon.)

Ugyancsak 1898-ban építették meg Barcikáról Herbolya felé az első iparvasutat, amelyen naponta 12 vagon szenet szállítottak a barcikai állomásra. A szenet innen Mátészalkára továbbították, azoknak a pálinkafőzőknek a működtetésére, amelyekben a jóízű szatmári szilvapálinkát főzték.

A századfordulón a térségben fellendült a szénbányászat, ami szükségessé tette, hogy a barcikai állomás szénforgalomra rendeződjék be. Ezt a jellegét egészen az ötvenes évek végéig meg is őrizte.

Közben az orvosi térség is olyannyira ontotta a szenet, hogy a keskeny nyomtávú vasút már nem győzte a szállítást. A Sajókazán élő Radvánszky báró – érdekelt lévén a szén szállításában – a miniszterelnök rokonnal, gróf Tisza Istvánnal együtt szorgalmazta a nagyobb nyomtávú vasút megépítését. (Beszélik, hogy akkoriban Tisza István gyakran megfordult Barcikán.) Az új vasútvonallal egy időben a Sajó túlsó oldalán fűtőházat is építettek. (Ez az épület a fateleppel szembeni területen állott 1944. december 13-ig. Ekkor a falut elhagyó németek felrobbantották azt.) Az egyre több vasúti munkás részére pedig úgynevezett kolóniai lakásokat építettek a vasútállomás mellett. Ezekben az épületekben még ma is laknak.

A barcikai vasútállomás szerepet játszott az első világháborúban is, amikor pék- és kórházvonatokat állomásoztattak itt. Több hónapig a barcikai állomáson vesztegelt az a nyolc vasúti szerelvény, amelyben Mezőlaborc kitelepített lakosait szállították ide. Mezőlaborc közelében lévő Homonnán ugyanis nagy ütközet volt. A súlyos harcokban elesett sok halottat nem győzték eltemetni, s emiatt kolerajárvány tört ki. A falu lakosait ezért szállították Barcikára. Erre emlékeznek úgy a település idős lakói, hogy a barcikai bíró akkor egyszerre két falu – Barcika és Mezőlaborc – bírája volt.

A Tanácsköztársaság történetébe is beírta nevét az állomás. A híres páncélvonatok közül a 8-as és a 12-es harcolt az állomáson. Erről is tanúskodik fénykép a kiállításon.

A Tanácsköztársaság megdöntése után 1938-ig nem volt semmiféle fejlesztés az állomáson. 1929-ben csökkent a forgalom, mert a világgazdasági válság miatt a bányák termelése erősen visszaesett. 1938-ban viszont jelentős fellendülés kezdődött, mivel Rudabányán növekedett a vasérc termelése. A barcikai hétvágányos állomásnak ezt a forgalmat kellett lebonyolítania. Ekkor egy időben két tartalék gőzössel dolgozott az állomás. Magasba szökött az itt dolgozó vasutasok ázsiója is, hiszen szükség volt a munkájukra, a hadi ipar növekvő szállítási igényét ki kellett elégíteniük.

A vasútállomás érdekes időszaka köszöntött be 1944. március 19-ével. A német megszállás az állomás életében is változást hozott. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy a németek által már bekebelezett országok vasúti mozdonyai is megfordultak a barcikai állomáson, hanem abban is, hogy a magyar személyzet mellett németek is dolgoztak, s az állomásra nagy lőszerraktárt telepítettek, amiben – egyebek között – repülőbombákat tároltak. Ugyanis nem messze, Sajókaza mellett a katonai repülőtéren húsz német repülőgép állomásozott. Állítólag ott volt a leghíresebb német berepülő pilótanő is.

Amikor a front Barcikához közeledett, Jenei főhadnagy vezetésével az állomásra vezényelték a békéscsabai utászcsapatot azzal a paranccsal, hogy a vasúti síneket fel kell robbantani. A robbantáshoz mint a magyar utászok, mint a németek mindent előkészítettek, s miután a német csapatok elhagyták az állomást, s az utolsó menekülő szerelvénnyel a vasutasokat is távozásra kényszerítették, végrehajtották a robbantásokat. A mozdonyfordítót és a kútházat maguk a németek robbantották fel, a többit – a forgalmi épületet és a síneket – a magyar utászok. A forgalmi épület felrobbantása kevésbé volt sikeres, annak csak a Sajókaza felső része rongálódott meg. Hasonlóképpen félsikerrel végezték a magyarok a robbantást a putnoki és a bánrévei vasútállomáson is. Talán nem véletlenül…

A harci események elcsitulása után az újjáépítés, majd 1949-50-ben a barcikai állomás hőskora kezdődött el: az építendő gyárak és a város kiszolgálása. A tetemes építési anyag fogadása, rakodása és az építés helyszínére való szállítása újabb vágányok építését tette szükségessé. Iparvágányt építettek a BVK-hoz. A Barcikára ÁVH-s fegyveres kísérettel zárt szerelvényekben érkezett rabokat ezen a vonalon szállították tovább az építkezésekre. Az állomás dolgozóinak nem volt szabad a rabokkal érintkezniük, a szerelvényen szolgálatot teljesítő vasutasok is csak a mozdonyon és az utolsó vagonban tartózkodhattak.

Ugyanabban az időben építették meg a Béke-vágányt, amelyen Barcika falu házai között és a Völgy parkon keresztül haladva a volt főiskola és a sportpálya közötti rakodóterületre szállították a város építéséhez szükséges anyagokat. Ezt a vágányt a hatvanas évek elején szüntették meg. Addig a kis gőzmozdony a néhány vagonnyi terhével naponta többször is végigpöfékelt a Völgy parkon.

A BVK-hoz vezető vágányon 1953-54-ben a magyarországi „olvadás” idején a rabok szállítása megszűnt, s 1955-től megkezdődött a BVK fő termékének, a műtrágyának a szállítása.

A BVK-val egyidőben épült a Hőerőmű, a Szénosztályoszó és a berentei rendező-pályaudvar. Amikor ez utóbbi elkészült, a barcikai vasútállomásról a szénforgalom ide tevődött át. 1961-ben épült meg a mostani utasforgalmi és üzemi épület, valamint az új vágányhálózat is. 1982-ben Sajószentpéter és a BVK közötti új iparvágány kiépítése lehetővé tette a BVK forgalmának átterelését, és ezzel a barcikai vasútállomás tehermentesítését. Ettől kezdve a személyszállítás válik a barcikai állomás fő funkciójává, míg a teherforgalom a fatelepre, az ÉMÁSZ-ra és a TÜZÉP-re korlátozódik. Napjainkban is ezzel a profillal működik az állomás.

1982-höz még egy említésre méltó esemény fűződik: elkezdődik a villamosítás, ami 1983. május 30-án fejeződik be.

A vasútról leírtakat gazdagon illusztrálják a vitrinekben található tárgyak:

• a magyar vasút első idejéből származó szentkorona-jelvényes mozdonytábla,
• az 1871-1945 között használt szárnyas karszalagok, egy másik vitrinben pedig azok, amelyeket 1945-től napjainkig használtak,
• a vasúti rangjelzések, köztük nemzetköziek is, mely gyűjtemény egyedülálló Közép-Európában,
• vasúti könyvritkaságok, album, magyar mozdonyvezető almanachja, 1941-es szolgálati menetrendkönyv,
• a borsodi bányatársulat vasútvonalára vonatkozó okmányok és fotók, vasúti képeslap- és bélyeggyűjtemény,
• a II. világháború vasúttal kapcsolatos okmányai,
• a füleki és az ózdi vasútállomás magyar királyi címeres bélyegzője,
  vasúti oklevelek, kitüntetések,
• a nemzetközi vasúti kapcsolatok emléktárgyai,
• vasúti egyenruhák, jelzőlámpák, mozdony- és vagontáblák

és még sok-sok minden, amelynek bemutatásához szűk a Históriás terjedelme, sőt mintha már szűk lenne az a terem is, amely a gazdag és érdekes kiállítás színhelye. Nem csoda hát, hogy Husonyicza Gábornak, a vasúttal kapcsolatos emlékek megszállott gyűjtőjének és gondozójának képzeletében már egy nagyobb, a tovább gyarapodó anyagot még szemléltetőbben bemutató terem körvonalai bontakoznak ki. Szeretné, ha 1993-ban, a Magyar Állami Vasutak 125. és 1996-ban a magyar vasút 150. évfordulóján a kazincbarcikai vasútállomás méltóképpen tudná fogadni azokat a külföldi és hazai vendégeket, akik megyénkkel ismerkedve Kazincbarcikát is útba ejtik egy kis idegenforgalmi „csemegéért”.