Egy-egy települést sokféleképpen lehet jellemezni. A sokféleségből mást mutat „alulnézetből”, megint mást „oldalnézetből”, és ismét más vonásai tárulkoznak ki „felülnézetből”. Abban a helyzetben vagyok, hogy Kazincbarcikát mindhárom nézetből megismertem, s az alábbiakban így próbálom bemutatni.
Pelyhedző álló fiatalember voltam, amikor először hallottam ezt a dallamos nevet. 1949-et írtunk akkor, az újságokban, a rádióban megjelentek az első híradások Kazincbarcikáról. A település neve összekapcsolódott az első ötéves tervvel, annak merész célkitűzéseivel, ami a kohászat, a bányászat, a vegyipar nagyütemű fejlesztését jelentette. Azután eltelt egy év, amikor egy Moszkváig elvezető kitérővel a közelébe, Sajóbábonyba kerültem. 1956. vérzivataros napjai után 1957. tavaszán a kíváncsiság elhozott ide. Vonattal érkezvén, az állomásról a falusi házak között bolyongva kerestem a várost. Csak hosszabb gyalogolás után érkeztem az akkori városba, amely néhány többemeletes lakóházból, játszótérből és egy aszfaltozott utcából állott. Nyüzsgés, forgalom csak egy helyen volt: „K”-nak keresztelt épület végében lévő „gombánál”, ahol bort, sört és pálinkát mértek. Visszafelé, a berentei állomásra menet elhaladtam a BVK mellett, amelyről már sokat hallottam. Még korántsem volt az a gyáróriás, mint ma, de a kívülről is látható hatalmas épületei és szabadtéri berendezése, a csővezetékek sokasága, meg az út másik oldalán a szénosztályozómű, odébb pedig az erőmű a három kéményével már ekkor megragadott.
Így együtt, ez volt akkor Kazincbarcika – az akkori még inkább falusi, mint városi életmóddal és szokásokkal.
Gumicsizma, pufajka, „fakarusz” – ezek voltak a mindennapi élet „kellékei”.
Ezt lehetett látni akkor „oldalnézetből”. 1962-ben én is lakója lettem az 1954-ben várossá nyilvánított Kazincbarcikának. Ettől kezdve mintegy hat évig „alulnézetből” láttam a várost. Először csak az utcáit meg az épületeit fedeztem fel. Igen, akkor már utcái voltak: a Lenin út, az Építők útja, a Május 1. út és épület egy újabb, a Hámán Kató út. Állott már a Béke mozi épülete, amiben akkor a városi pártbizottság kapott helyet. Mellette a „K” épületben a kórház volt, egyik lépcsőházában meg a Munkásőrség, a szemben lévő „A” névre hallgató épületben a városi könyvtár „üzemelt”.
A város iparáról is több ismeretet szereztem. Sokat hallottam a Vörös Csillag telepről, mely – mint kiderült – egy kisebb barakkváros volt a mai tűzoltóság helyén. Itt laktak is, de üzemek is működtek: a VOLÁN, illetve akkori nevén az AKÖV, meg a Kenyérgyár. Egy másik barakkvárost – Berentén – „hotel kokszi”-nak neveztek a találékony barcikaiak, minthogy a kokszolóhoz épült munkásszállónak. A kokszoló építése félbemaradt, helyén létesült a PVC I-es gyáregység.
Néhány hónap után rájöttem, hogy Kazincbarcika nemcsak az Újvárosból (korábban: Békeváros) áll, hanem a Libalegelő (ma Alsóváros), a Kertváros, Barcika, Sajókazinc, Herbolya és Berente is szintén hozzá tartoznak. S jobban szétnéztem a városban, felfedeztem a szép természeti környezetet is: a várost övező erdő borította dombokat, a kiserdőt, a szelíden folydogáló Tardona-patakot, a Herbolyától a Kertvárosig elterülő rétet, a Várdombot a Vármege völggyel. E természeti szépségek merész gondolatokat is ébresztettek bennem: a Tardona-patak mellé csónakázó tavat képzeltem el, a Vármege völgyben pedig már síelőket „láttam”. Pedig ekkor a város még más, ezeknél fontosabb létesítmények építésével volt elfoglalva. Alapozták a 450 ágyas kórház épületét, építették a Május 1. úti üzletsort, a gimnáziumot, a Pollach Mihály úti és a Május 1. úti iskolát, a kórházdombi, majd később a „kutyaól” melletti óvodát és az üzemek, a lakosság közreműködésével épült strandfürdőt.
1968. szeptemberétől már „felülnézetből” éltem át a város sorsát.
Ekkor lettem a város tanácsának elnöke, és ennél fogva részese voltam mindannak a jónak és rossznak, sikernek és kudarcnak, ami ettől kezdve előfordult Kazincbarcika életében.
1969. augusztus 19-e piros betűvel került be városunk egészségügyének történetébe: felavattuk a 450 ágyas kórházat. Októberben a sportkombinát, decemberben a művelődési ház, a következő év elején a Kazinc Áruház, majd ismét egy év múlva a párt- és tanácsháza átadására került sor. Ez lehetővé tette a gyermekklub-könyvtár és kiállítóterem kialakítását, amit – úgy emlékszem – az 1971. évi gyermeknapon adtunk át.
Közben beneveztünk a megyei „Tiszta, virágos város” mozgalomba, és megalakítottuk a Városszépítő Bizottságot, később a Városszépítő Egyesületet. 1971-ben nagy fába vágtuk a fejszénket: bemutatkoztunk Borsodnak a megyeszékhelyen, Miskolcon. Egyhetes gazdag rendezvénysorozatot jelentett ez: a várost bemutató fotó- és szabadtéri gyermekrajz-kiállítást, a városról szóló előadásokat és szakmai vitákat, szórakoztató kultúrműsort és sportrendezvényeket. Ez a program nem csak ismertebbé tette városunkat, de sok barcikaiban ébresztette fel a városszeretetet. S még jóformán véget sem ért ez a program, amikor újabb rendezvény megnyitójára készültünk: az ifj. Horváth István nevét viselő első amatőr színjátszó fesztiválra, amely azóta kétévenként ismétlődik városunkban, de már nem csak országos, hanem nemzetközi fesztiválként.
A város életében és történetében nevezetes év folt 1974., a várossá nyilvánítás 20. évfordulója. Nem csak azért, mert a minden korábbinál szélesebb körű társadalmi összefogás eredményeképpen új létesítménnyel gazdagodhattunk, gyarapodhattunk. Erről tanúskodik például a Jubileumi park, amit társadalmi munkában ekkor kezdtünk el építeni. A társadalmi összefogás jelképeként ebben az évben készült el – hat vállalat ajándékaként – a Fő téri szökőkút és díszmedence.
A városban működő főiskola tanárai és diákjai pedig digitális órát készítettek és állítottak fel a városban.
Sok mindent lehetne írni az 1974-től napjainkig elért városfejlesztési és szépítési eredményekről. Azt hiszem, hely hiányában meg kell elégednünk egy-két kiemelkedő esemény felvillantásával.
1976-ban megkezdte működését az Egészségügyi Szakközépiskola és a 228 fős kollégium, 1978-ban felavatták a BVK 11 milliárdos költséggel épült új PVC gyárát, 1978-ban a Fő téren üzembe helyeztük az új posta-épületet, a 4000 állomásos Crossbar telefonközponttal. A gyermekek nemzetközi évében a gyermeknapon elkészült a Fő téri pihenő és játszópark. 1980-ban az Újkazinc városrészen 120 fős bölcsőde kezdte meg működését. 1981-ben elkészült a csónakázó tő és a Fő téri üzletház (DOMUS). 1982-ben Kazincbarcika Hild János Emlékérem kitüntetésben részesült a dinamikus és harmonikus városfejlesztésért. 1984-ben a sport étteremmel és szolgáltatóházzal, újabb 100 fős óvodával gazdagodott a város, és másodszor lett Kazincbarcika a „Megye legtisztább városa”.
1981-től nőtt a város középfokú szerepköre. Akkor hat, majd 1984-től további 23 városkörnyéki település igazgatási körzet központja lett Kazincbarcika. Erősödött a városkörnyékkel való kapcsolat, a város kisugárzó hatása a környékre.
Végül is összefoglalóként hogyan lehetne jellemezni a várost?
Egy mondatban nehéz ezt megtenni. Talán megközelíti az igazságot az, hogy sokszínű, változatos, sokarcú, közepes nagyságú, szüntelenül és harmonikusan fejlődő, az országostól sok tekintetben kedvezőbb mutatókkal rendelkező város. Talán így mutatkozik be minden „nézetből”.
(Ez az írás a Borsodi Vegyész 1985. október 17-i számában jelent meg.)
Egy-egy települést sokféleképpen lehet jellemezni. A sokféleségből mást mutat „alulnézetből”, megint mást „oldalnézetből”, és ismét más vonásai tárulkoznak ki „felülnézetből”. Abban a helyzetben vagyok, hogy Kazincbarcikát mindhárom nézetből megismertem, s az alábbiakban így próbálom bemutatni.
