Város a világ végén

‒ Kazincbarcika? … A világ végén van! Az országúton „vigasztal” evvel egy kerékpáros, aki szaporán gyúrva a kilométereket, szintén a világ végén fekvő városba iparkodik. Miskolc már jócskán mögöttünk maradt, s az út játékosan bujkál a borsodi hegyek közt. Kora délelőtt van, a tavaszi világítás könnyű levendulakék, mint egy divatos szövet, s erre a puha kék alapra váratlanul és valószerűtlenül narancsszínű füstpántlikát fest egy nyurga kémény. A kémény a gyárban folytatódik, s a gyár mögött, mint erős vonalú, tarka freskó ‒ feltűnik a fiatal város.

Rotterdam és Timbuktu

Az ember lépésben végighajt a központi útvonalon, s úgy érzi, ha balra néz: Rotterdamot látja, ha jobbra: Timbuktut. Micsoda ellentét egyetlen utcahosszán… Balról tisztára súrolt, friss, fényes, kínos gonddal rendben tartott hollandi kép, jobbról az egyenlítői Afrika földkupacokkal, nyers falakkal. Az utca mindkét partja egyszerre épült várossá, erre az oldalra azonban még nem került a vakolás, a burkolás, a járdaépítés sora.

Az úton harsogó nótával ipari tanulók jönnek. Sötét kezeslábasuk ropog a friss vasalástól, újdonatúj bakancsuk talpán szikrát vet a harminckét jancsiszög. Egyszerre lendül a karjuk, egyszerre szívják tele a mellkasukat levegővel, s a szájuk sarkában pelyhedző legénytoll alól egyszerre harsan az induló. Egészségesek, jól tápláltak, jókedvűek. Hazaigyekeznek kétemeletes otthonukba, amely a központi útvonal „afrikai” oldalán fekszik. Az ajtó előtt dobban az „állj” és csattan az „oszolj” vezényszó. A fiúk kilépnek a sorból, a menetelés feszes, összetartó ereje meglazul, s egyszerre lődörögni kezdenek, néhány unottan rugdos egy labdát, egyik a lépcsőre ül és olvasni kezd. Az otthon egyelőre csak a zománctáblán otthon. Egy pázsitszalag, néhány pad, tornaszer egyszerre eltüntetné a sivárságot.

Gasztronómiai lecke

Az étteremben ‒ Pesten is tartani tudná az első osztály rangját ‒ piros, gombócképű ember böngészi az étlapot. Ha nem tenné maga mellé újságpapírból hajtogatott piktorcsákóját, a mészpettyes kezeslábas úgyis elárulná a mázolót. Bal kézzel a söröspohár fülét markolássza, jobbal a bőrbe kötött étlapot, aztán döntése megérik és elhatározását közli a pincérrel, aki fehér kabátban várja vendége rendelkezését:
‒ Borjúpörköltet kérek, galuskával és savanyúval…

‒ Ecetes uborka, paprika, cékla, csalamádé?

‒ Cékla…

Mire a söröspohárról leszopogatta volna a habot, már ott párolog előtte az étel dupla tálon, ahogy illik. A gombócképű rámered:

‒ Mi ez?

‒ Amit rendelni tetszett…

‒ Tévedés… Én borjúpörköltet rendeltem, ez pedig tejfölös borjúpaprikás… A kettő közt óriási különbség van.

És megmagyarázza a pincérnek a különbséget egy ínyenc finom árnyaló ízlésével és egy bogaras egyetemi tanár aprólékosságával.

Aztán megeszi…

Jöjjön Menuhin

Kézzel festett reklámcédulák művészi eseményt hirdetnek, egy magyarnóta-énekes fellépését, aki „hazatérve külföldi turnéjáról, egyetlen este fellép a nagyérdemű közönség előtt”. Ezenkívül csak a moziplakátok hemzsegnek a falon. Hát igen… Ami a kultúrát illeti, Kazincbarcika valóban egy kissé a világ végén fekszik…

Pedig az igények óriásiak…

Beszélgetünk erről étteremben, hivatalokban, a kórház előtt várakozó beteglátogatókkal. Így értesülök arról, hogy szeretnék hallani „élőből” Gyurkovics Máriát, Székely Mihályt, Tolnay Klárit… Lehetőleg Ibsen „Nórá”-jában… És még egy fél tucat nagy nevet a művészet első vonalából…

Nem lenne kissé drága műsor?

‒ Megfizetnénk…

Ennél a szónál többen a mellükre csapnak önérzetesen. Nem a szívükre, de a másik oldalra, ahol a pénztárca lapul.

‒ Megfizetnénk mi akár egy Yehudi Menuhint is, csak jönne. És elhallgatnánk reggelig…

Ezt ismerem. Láttam már fantasztikusan tömött vidéki hangversenyteremben Richtert hallgatni ezer embert. Mert ez az új közönség már azt is érti, hogyan kell a zenét élvezve hallgatni, amikor a legnagyobbak szólaltatják meg…

Az új város egy részlete (MTI Foto – Balassa felv.)

„Tékozló fiú“

Az élet, mint tudjuk, találékony szerző, s jellemalkotó erejét sok író megirigyelhetné. A barcikai építkezésre az első időkben eljött egy falusi legény a borsodi Bükkből. Úgy jött, mint akit egy kicsit toloncoltak. A falu megkönnyebbülten bocsátotta útra, mert otthon, a kicsiny hegyi faluban, Ómassa fölött azt tartották róla, hogy összeférhetetlen, rabiátus ember, aki hatalmas indulataival és testi erejével csaknem szétfeszítette maga körül a kis falut.

Sok baj volt vele.

Egy új város felépítése nem tánciskola, itt a kemény emberek érvényesültek, a munkabírók, az erdei nagylegények, a fadöntők és kőtörők. V. Gyula is ezek közé tartozott. Amíg az építkezés nehéz kézimunka volt, addig fel-fellobogott a virtusa. Az épülő, kialakuló várostól azonban ‒ mint mesélik ‒ meghökkent, zavarba jött és elcsendesedett. Az urbánus levegő tette ezt, a letelepedő ipari munkások, tisztviselők másfajta hangja és modora, vagy a munkába lendülő gépek, amelyek másfajta rendet, időmértéket teremtettek itt, mint az építkezés hőskorában? Nem tudni…

V. Gyulából ‒ itt „Vadóc” volt a gúnyneve ‒ kezdett másféle ember lenni. Higgadtabb indulatú és gondolkodó fő, aki már nem eresztette rá tenyerét első felindulásában annak a képére, aki előtte állt. Az építkezést hamarosan otthagyta, s bekéredzkedett a gépekhez. Kiderült, hogy bámulatos műszaki érzékkel született. Utóbb kisült, hogy remek, elhasználatlan, friss esze v a n… öt év alatt teljesen átalakult…

Tavaly ősszel a falujában tsz alakult, az aggódó falusiak az üzemtől kértek egy okos embert, aki a sorsukat kézbe venné. Itt gondoltak egy nagyot és hazaküldték V. Gyulát…

Egy hétig háborgott a falu, két hétig morgott, aztán elcsendesedett, s most úgy hírlik, hogy azok az emberek ott Ómassa fölött akkora darab aranyért nem adnák a „tékozló fiukat”, amekkorát az élősúlyban nyom.

Pedig van vagy kilencven kiló…

Baróti Géza/Népszava, 1959. április 19.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..