Úttörőélet Kazincbarcikán – Szakdolgozat városunk úttörőmozgalmáról

uttoro1Nagy fába vágta a fejszéjét László Erzsébet, a Dózsa György Úti Általános Iskola magyar–rajz szakos tanára, amikor elhatározta, hogy feldolgozza városunk úttörőmozgalmának 1954–1990-es évekbeli történetét. Szívós kutató- és gyűjtőmunkájának eredménye az “Úttörőélet Kazincbarcikán 1954–1990” című vaskos kötet, amely csapatnaplók, egykori és mai úttörővezetők visszaemlékezései, eredeti és fénymásolt újságcikkek, fotók, továbbá rajzok felhasználásával városunk úttörőmozgalmának több mint negyedszázadáról nyújt átfogó és hiteles képet.

A téma kiválasztásakor a szerzőben voltak bizonyos aggályok: vajon érdemes-e a sokak szerint idejétmúlt, az előző rendszerhez kötődő mozgalommal foglalkozni? Aggályát legyőzte a meggyőződés, mely szerint “…az a tevékenység, amely milliók sorsát fonta át, gyermeknek és felnőttnek maradandó emlék, egyfajta szellemi örökség”. Alátámasztja ezt a szakdolgozatot értékelő Bodor Katalin egyetemi adjunktus, aki szerint a szerző olyan témát választott, ami “…egész életében fontos szerepet töltött be”, s aki az elkészült munkát a szakdolgozat keretein kívül is hasznosítandónak tartja.

A szakdolgozat első része

Történeti áttekintés,

mely kronológiai sorrendben idézi fel városunk úttörőmozgalmának eseményeit, a berentei úttörőszervezet 1949-es működésétől az 1989–90-es rendszerváltozásig, amikor városunk úttörővezetői konferenciája a mozgalom helyi megszüntetéséről döntött, illetve az 1992/93-as tanévig, amikor a város 12 általános iskolájából tízben megszűnt az úttörőszervezet.

1955-ben az előző évben városi rangot kapott településen már működtek úttörőcsapatok, de még nem kötődtek iskolákhoz. Ezek 1956-ban felbomlottak, és az 1957-es újjászerveződéskor már egy-egy iskola tanulói közül alakultak meg az úttörőcsapatok, melyek száma az újabb és újabb iskolák működésének megkezdésével együtt növekedett. Ez is nyomon követhető a kötetben, csakúgy, mint az úttörőélet sok-sok emlékezetes eseménye: a kisdobos- és úttörőavatások, a nyári táborozások, a papírgyűjtési és környezetszépítési akciók, a városismereti és egyéb vetélkedők, az iskolai ünnepségek stb.

uttoro2

Érdekes a kötet

Tények és emlékek

című része, amelyben a szerző által megfogalmazott hét kérdésre a városi és városkörnyéki iskolák vezetői vagy volt úttörővezetők válaszoltak. A kérdések azt tudakolták, hogy a rendszerváltozás után hogyan él, illetve egyáltalán él-e valami legalább emlékezet és dokumentumok formájában az úttörőéletről. A válaszok összegzéséből kiderül, hogy egy-két igazgatónő kivételével főleg volt csapatvezetők tartották fontosnak a válaszadást. Volt olyan iskolaigazgató, aki “volt, elmúlt, felejtsük el” válasszal beérte; volt, aki ígérete ellenére nem adott semmi választ. A mozgalmi élet dokumentáltsága is eltérő képet mutat, csakúgy a tarolás, őrzés módja. Van, ahol csak lomnak, raktári porfogónak tekintik, de néhol féltett kincsként kezelik. A mozgalom utóéletére vonatkozó kérdésre adott válaszok azt tükrözik, hogy 13 általános iskola közül tízben a diákönkormányzatot honosították meg az úttörőszervezet megszűnése után. A Herman Ottó (volt Dimitrov) iskolában a Csipet-Csapat formában, a volt Központi Iskolában (ma: Ádám Jenő-Központi Általános Iskola) Kéz a kézben gyermekközösség néven él tovább a szervezet. És van olyan iskola, ahol a mai diákéletbe sok úttörőhagyományt és szokást “mentettek át”.

A

Szívvel és kézzel

című részben két úttörővezető-egyéniséget mutat be a szerző. Az egyik Haynik Adrienne, aki a Május 1. Úti Általános Iskola 1299. sz. Herman Ottó Úttörőcsapatát vezette 1964-től 16 éven keresztül. Nevéhez fűződik az úttörőcsapat több évre szóló hagyományának kialakítása. Tevékenységét a kitartó küzdelem jellemezte a mindennapok sikeréért. Szinte az 1980-ban bekövetkezett haláláig végezte munkáját. A másik csapatvezető Pelle Anna, aki 1973-tól szervezője és irányítója a Herman Ottó Általános Iskola úttörőéletének. A rendszerváltozás után sem adta fel; noha 1992-ben ebben az iskolában is megszűnt az úttörőcsapat, de már szeptemberben megalakította a Csipet-Csapatot, amelynek ma is vezetője.

Mások: Balogh Jánosné, Bányász Józsefné, dr. Banadics Attiláné, Kissné Király Piroska, Kövér Gábor, Lénártné Horváth Ilona, Selényi Gyuláné, Tátrai Ildikó volt és Potonyecz Istvánné jelenlegi úttörővezető neve is gyakran előfordul a kötetben.

A szerző külön fejezetet szentel a mozgalom kulturális hagyományainak. Itt találkozhatunk az úttörőélet nagy hagyományainak, a próbázásnak, az országjárásnak és táborozásnak, a kisdobos- és úttörő-seregszemlének, a névadó ünnepségeknek, a karneváloknak és a személyi igazolvány átadási ünnepségének a bemutatásával.

László Erzsébet ekképpen összegzi Kazincbarcika úttörőmozgalmának tapasztalatait: “…nagyszerű, szerves része volt a kazincbarcikai iskolák nevelési rendszerének. Forma és eszköz a személyiségformálás, gazdagítás, a közéletiségre nevelés szolgálatában. Értelmes, elvégezhető, tartalommal megtöltött napokat, heteket, éveket adott a 6-14 éves korosztálynak… A változó világhoz igazodva, annak tartalmi változásaihoz kitalálva tevékenységrendszerét: ma is létjogosultsága van, és bízom benne, hogy lesz is.”

Úttörők egy május elsejei felvonuláson

Úttörők egy május elsejei felvonuláson

És egy vélemény a kötetben sokszor említett Pelle Annától:

“A sok-sok közös program, a különböző rendezvényekre való készülődés, a szabadidős programok tömegesek voltak, amelyeken a gyerekek és a felnőttek együtt voltak jelen, amire közösen készültek, s közben kölcsönösen hatottak egymásra. És a gyerekek közben nem voltak egyedül, nem voltak magukra hagyva… Ha a múltat csak ennek erejéig tiszteljük, becsüljük, már akkor is megérte megélni, átélni, megírni. Szívből gratulálok az írójának. Közös ügyünk iránti hűségét, biztatását köszönöm.”

A kötet értékes helytörténeti dokumentum is. Mint ilyet, érdemes volna legalább – rövidített formában – megjelentetve közkinccsé tenni.

Hozzászólás